Bevallom, László Ferenc Honi bestiáriuma normál körülmények között nem kapott volna helyet az elolvasandó könyveim között. Nem vagyok annyira a magyar irodalom fanatikusa, hogy olyan szerzőink élettörténetét ismerjem meg, akiktől valószínűleg sohasem fogok elolvasni semmit sem. Egyedül azért adtam esélyt ennek az irománynak, hogy elindulhasson a blogturnéja. Később persze én lepődtem meg a legjobban, amikor – néhány nappal a határidőm előtt – átfutottam a bevezetőt, és nem akartam utána letenni a könyvet.

De még mielőtt elkezdeném fejtegetni ennek az okát, nézzük meg, mi is pontosan a koncepció. A könyvben László Ferenc magyar irodalmárok portréját és munkásságát tárja elénk, egyenként néhány oldalba tömörítve. Összesen 33, huszadik századi szerző életrajzát tekintjük át röviden – de nem az irodalomórák anyagát ismételve. A könyv valamennyi említettjét alulértékelt, elfeledett alkotónak tekinti László Ferenc, aki ezen a módon igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy ne ragadjunk le Ady és József Attila munkáinál.

A Honi bestiáriumban mindössze két női név szerepel, aminek az okát a szerző sietve meg is magyarázza a bevezetésben. A felsoroltak mindegyike szépirodalmár, de sokan közülük újságíróként, humoristaként vagy kritikusként is ismeretesek (voltak). A válogatás tényleg jó, én személyesen alig néhány nevet ismertem csak a harminchárom közül (pl. Szobotka Tibor, Fenyő Miksa), és egyiküktől sem olvastam még semmit (illetve Móra Ferenc A kincskereső kisködmönjébe belekezdtem, de képtelen voltam végigolvasni).

László Ferenc mindegyik alkotónak egy-egy fejezetet szentel, amelyben, néhány oldalban összefoglalja az élettörténetét, illetve pályájának főbb szakaszait. A leírások – csakúgy, mint az irodalomtankönyvek bejegyzései – érintik a tanulmányaikat, magánéletük érdekesebb elemeit, és természetesen a főbb műveik címét. A szerző általában azt sem mulasztja el megemlíteni a fejezetekben, miért tartja bemutatásra érdemesnek az adott írót.

A könyv összeállítóját, László Ferencet nem ismertem korábban. A fülszöveg alapján kritikus, történész és újságíró, akinek a munkáját különböző magazinokban, illetve a Bartók Rádióban követhetjük nyomon. Cikkeket tőle a Magyar Narancson találtam, de úgy tűnik, jelenleg a Revizor című kritikai portálon lelhetők fel az írásai – a könyvtárak, könyvesboltok polcait kivéve, persze.

És térjünk is vissza arra, miért szerettem bele rögtön ebbe a könyvbe. Nem a témája és a tartalma miatt – bár van valamennyi irodalomtörténeti érdeklődésem, de az ennyire ismeretlen szerzők jelenleg egyáltalán nem foglalkoztatnak. Viszont teljesen lenyűgöz az, ahogyan László Ferenc a magyar nyelvvel bánik. Elképesztő módon szövi a mondatokat és játszik a szavakkal. Terjengős, többszörösen összetett mondatokba rendezi a gondolatait, és nagyon sajátosan válogatja meg a szavait. Sokszor olyan, mintha direkt a lehető leghosszabb szinonimáját használná egy szónak – és ha annak idegen hangzása van, még jobb –, de mindezt abszolút stílusosan teszi. Mindemellett, épp az előbbiek miatt, a szóhasználata remekül illik a korszakhoz, amelyről beszél, és ezzel sajátságos atmoszférát teremt a könyvének. Könnyen lehet, hogy Honi bestiárium szókincse legalább kétszer akkorára rúghat, mint amekkora egy ugyanilyen terjedelmű, átlagos magyar (kortárs) szerző irománya lenne.

Összességében régóta nem ért már akkora meglepetés, mint amilyet a Honi bestiárium tartogatott számomra. Bevallom, az olvasása előtt azon gondolkodtam, hogyan fogok majd túladni rajta később, de most már biztos, hogy ez nem történik meg. Sőt, a polcom azon részére fog kerülni, ahol azoknak a szerzőknek a könyveit gyűjtöm, akikre valamilyen szempontból hasonlítani szeretnék. Sajnos sosem leszek képes úgy bánni a szavakkal, mint László Ferenc, de ez a kötet megtestesíti számomra azt az irányt, amerre én magam is haladnék.

Kiadás: Jaffa (2022)
Oldalszám: 288
Műfaj: ismeretterjesztő, irodalomtörténet

Az ​írók kifejezetten érdekes figurák, egyik-másikuk pedig egyenesen panoptikumba illő alak. Márai szavaival: "a magyar bestiárium különösségei” ők. Kötetünk 33 magyar író portréját és pályaképét kínálja a huszadik századból. Jelentős és elfeledett, jellemes és állhatatlan, reakciós és világforradalmár, népies és urbánus, imponáló életművet megalkotó és ma már jószerint olvashatatlan literátorok egyaránt akadnak közöttük. Jellemzően olyan szerzők, akiket nem sorolunk a legnagyobbak közé – sőt a túlnyomó többségüket manapság még csak emlegetni sem szokás. Jóllehet irodalmi kultúránk gazdagságát és változatosságát, egyszersmind a század történelmi és (kultúr)politikai fordulatait segít érzékletessé tenni, ha megismerjük a mezőnyt az óriások körül. Róluk szól ez a könyv, és persze arról, hogy olvasni jó: nemcsak a felfedezésre érdemes (majdnem) remekműveket, de a meghatóan poros regényeket is.

László Ferenc kritikus, történész, szenvedelmes ismeretterjesztő. A Muzsika folyóirat és az Opera Magazin egykori, illetve a Revizor kritikai portál aktív szerkesztője, a Bartók Rádió műsorvezetője. Olthatatlan érdeklődésének tárgyai a holt írók és az operák.

Linkek: Moly || megrendelés

Állomáslista

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥