Ha ki kellene emelnem néhány emlékezetes olvasmányt az idei évből, Brigid Kemmerer Átoktörő-sorozatának első része, a Sötét, magányos átok biztosan közöttük lenne. Bár nem a legjobb értékelést kapta tőlem, mert találtam benne feltűnő hibákat, de olyan hatással volt rám, ami mellett nem mehettem el egyszerűen. Miután becsuktam a könyvet (amit egyébként jóval gyorsabban olvastam el a szokásosnál), napokig űr maradt bennem utána. Ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy a sorozat további részeire is kíváncsi leszek. Imádom a világot, amit Kemmerer felépített, de az első könyv története kerek, egész a számomra, és annak a továbbgondolását már túlzásnak éreztem. Tartottam tőle, hogy a trilógia maradék két része vontatott, erőltetett és értelmezhetetlen lesz – és sajnos a második részt elnézve nem tévedtem nagyot.
A Harcos, megtört szív az előző könyv utolsó néhány fejezetének, de főképp az epilógusának a problémafelvetésével kezdődik. Bár Rhen herceg felszabadul az átok alól, és úgy tűnik, már semmi sem akadályozza a kapcsolatát Harperrel, továbbra sem lehet boldog vége a történetének. Kiderül ugyanis, hogy valójában nem Rhen Emberfall trónjának jogos örököse. A király eltitkolt leszármazottja a korábbi testőrparancsnoka, Grey, akinek a Syhl Shallow-val zajlott csata után nyoma veszett. Mindenki úgy hiszi, meghalt, de Grey valójában menekül a kötelessége és a régi barátjával, Rhennel szembeni konfliktusa elől. Az élet azonban nem áll meg Emberfallban, mivel Syhl Shallow királynéja nem adja fel olyan könnyen a hódításról szőtt terveit.
Bevallom, a sorozatot végül legfőképpen azért folytattam, mert nem szeretek félbehagyni szériákat, pláne olyanokat nem, amelyeknek szerettem az első részét. Pedig néha jobb döntés lenne (Amy Harmontól A madár és a kard folytatását a mai napig nem olvastam el, pontosan ugyanezen okból, és nem bántam meg). Már az első rész végén úgy gondoltam, a konfliktus, amely tovább bonyolítja a történetet, rettentő klisés és unalmas, és nem hittem, hogy ebből egy értékelhető cselekmény kerekedhet. Sajnos igazam volt, a Harcos, megtört szív történetvezetése jóval gyengébben sikeredett.
Azt sem találtam pozitívumnak, ami talán több olvasó számára élvezetessé fogja tenni ezt a történetet: hogy teljesen más szemszögből játszódik, mint a Sötét, magányos átok. Ugyan kedveltem Grey karakterét már az előző részben is, de számomra Rhen és Harper párosa verhetetlen volt. Végig nekik szurkoltam, és az ő történetszálukat jobban is kedveltem. Nem voltam felhőtlenül boldog tőle, hogy ebben a kötetben már sokkal inkább Grey volt a középpontban. Azt viszont jó döntésnek tartom, hogy Kemmerer nem tartotta fent a szerelmi háromszög illúzióját, és Greynek is adott egy lányt, aki tökéletesen illik is hozzá.
Lia Mara (az ellenség, Syhl Shallow királynéjának idősebbik lánya) számomra sokkal szimpatikusabb is volt, mint Harper annak idején. Imádom a kontrasztot, hogy míg édesanyja elképesztően kegyetlen, addig Lia Mara mindent megtesz a béke érdekében. Ezért is esett ki anyja kegyeiből, és lett a húga a trónörökös. A Nolla Verinnel való kapcsolata viszont üde színfolt ebben a regényben – és bevallom, nekem ez volt benne a kedvenc elemem. Azt várnánk, hogy a körülmények miatt erős közöttük a testvéri viszály, ennek azonban épp az ellenkezője az igaz. Erős és őszinte szeretet, mély ragaszkodás van közöttük annak ellenére is, hogy Lia Mara elítéli Nolla Verin anyjához hasonlóan kegyetlen tetteit. Minden beszélgetésükre fokozottan figyeltem, hiszen ez volt az egyetlen, ami képes volt felkelteni az érdeklődésemet a regényben. Az egyetlen pillanat is ehhez kötődik, amikor könnyekig hatódtam az olvasás során... de ezt kifejteni már spoileres lenne.
Mindent összevetve a Harcos, megtört szívvel az igazi probléma az, hogy mélyen beleesett a trilógiák második regényére jellemző csapdába. Egyrészt a történetvezetés önmagában teljességgel érdektelen: semmiféle izgalmas és fordulatos eleme nincs, csupán átvezetésként szolgál az első és második elem között. Másrészt (és ez volt számomra a zavaróbb) némely elemei ellentmondásba keverednek az első kötettel. Rhen és Harper például számomra teljesen karakteridegen. Előbbi megdöbbentően kegyetlenül bánik Greyjel, hű társával és, mondhatni, legjobb barátjával, aki háromszázvalahány szezonon keresztül szolgálta őt mindenféle megingás nélkül. De ha Harper is annak megfelelően viselkedett volna, ahogyan azt az előző kötetben megszokhattuk tőle, biztosan megakadályozta volna Rhent abban, hogy azt tegye, amit. Nem értem továbbá, hogyan fordulhatott a nép ilyen könnyedén Rhen ellen a jogos trónörökös híre hallatán. Az első kötetben még annak ellenére is mélységesen tisztelték a herceget, hogy azt hitték, teljesen magukra hagyta őket, a Harcos, megtört szívben pedig egy pillanat alatt átpártolnak a másik trónörököshöz még úgy is, hogy a személye teljesen ismeretlen. Egyedül azt tudhatták róla, hogy mágus, és elvileg ez a nép tart a mágiától. Mindez tehát számomra kétszeresen is érthetetlen volt.
Összességében a Harcos, megtört szív sem lett egy erős második rész. Az alapgondolata számomra már az előző kötet végén sántított, így nem is reméltem tőle sokat, de azért örültem volna, ha cseppet más irányba alakul a történet. Voltak olyan elemei, amelyeket támogattam, de sajnos ennek ellenkezője volt többségben. Ugyanakkor azt el kell ismernem, hogy jól esett visszatérni a Kemmerer alkotta fantáziavilágba. Így már biztos, hogy nem fogom félbehagyni a sorozatot, és folytatom majd az utolsó résszel – de nem azért, mert többet remélek a végétől, hanem csak mert ezen a ponton már képtelen lennék félbehagyni.
Oldalszám: 496
Sorozat: Az Átoktörő 2. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Heart So Fierce and Broken (2020)
Fordította: Molnár Edit
Műfaj: fantasy, young adult, romantikus
