Néhány évvel ezelőtt az első könyv, amit Ann Patchettől olvastam, a Tom Lake, emlékezetes élmény volt számomra. Nem gyakran gondolom ugyanis azt, hogy egy szerzővel nem érdemes többet próbálkoznom – főleg, hogy eredendően nem tudtam komoly kifogásokat találni a regény ellen. Elolvastam, nem utáltam, de képtelen voltam kapcsolódni vele és bármit magammal vinni belőle. Konstatáltam, hogy Ann Patchett nem nekem ír, és ha később mégis kedvem támadna tovább próbálkozni a regényeivel, az legfejlebb évekkel később lesz. A Holland Házat ennek megfelelően ki is hagytam a megjelenésekor, ám a Whistler-t nem tudtam ennyire könnyen elengedni. Valamiért megszólított – na nem a fülszövegével, azt nem tudtam hova tenni, de a borító akárhányszor csak szembejött velem Molyon, vagy a hirdetésekben, valamit megmozgatott bennem. Magam sem tudtam megmagyarázni a lelkesedést érte, de mikor kézhez kaptam, olyannyira izgatott lettem, hogy szinte azonnal bele is kezdtem, holott több másik kötettel együtt érkezett.
Az ötvenhárom éves Daphne Fuller férjével együtt a New York-i Metropolitan Múzeum kiállítását nézegeti, amikor arra lesznek figyelmesek, hogy egy idősebb férfi követi őket. A pasas Eddie Triplett-ként mutatkozik be. Eddie 40 évvel ezelőtt, alig több mint egy évig volt Daphne édesanyjának a férje, vagyis a nő mostohaapja. Azóta nem találkoztak, amióta felépültek a közösen elszenvedett autóbalesetből, mely után Daphne anyja olyan gyorsan vált el a férfitól, hogy rendesen elbúcsúzni sem tudtak. Kisgyerekként Daphne-nak nem volt eszköze arra, hogy tartsa a kapcsolatot Eddie-vel, így a férfi emléke az idők során homályba veszett. Most, a Metropolitan kövein azonban felszínre törtek a közös élmények, és az a feltétlen, de kibontakozni nem tudó szeretet, amely egykor közöttük volt. A nőnek most szembesülnie kell vele, hogy sok mindent nem tisztázott a gyerekkorában elszenvedett balesettel kapcsolatban, melynek következtében kedvenc "apja" kilépett az életükből, ezért elkezdi felderíteni a homályos részleteket.
A Tom Lake mintájára nem számítottam rá, hogy a Whistler ennél többről fog szólni, éppen ezért nem csalódtam. Ám, a korábbi tapasztalommal ellentétben, ez ebben az esetben tökéletesen elég volt számomra. A Whistler egy kedves, furcsa című történet (erre mindjárt visszatérünk), amely egy családi tulajdonképpen-titokról, a régi sebek feltépéséről és begyógyításáról, újra egymásra találásról, és egy apa-lánya kapcsolatról szól, amelyben az a különleges, hogy vérségi kötelék nincs, de színtiszta szeretet, az van. És gyakorlatilag ez utóbbi a legfőbb oka annak, hogy jó élményként könyveltem el ezt a regényt.
A címválasztást nem szeretném túlmagyarázni, mivel a pozitív olvasmányélményemhez az is hozzátartozott, ahogyan szépen, lassan összekötöttem a szálakat, és rádöbbentem ennek a szimbólumnak a jelentőségére a két főszereplőnk közös történetében. Lényeg a lényeg, a Whistler (amit magyarul füttyösként lehet a legjobban lefordítani), egy ló neve (ezért szerepel ló a borítón, és figyeljétek majd ezt a szimbólumot a történet során is), aki valamiért és valamilyen módon összeköti Daphne-t és Eddiet.
A regény nem hosszú, és a terjengős fejezetek ellenére (vagy miatt? Egyébkét, a hagyományos értelemben gyakorlatilag nem is igen vannak benne fejezetek) gyorsan olvasható. Ez főleg annak köszönhető, hogy szurkolunk a két főhős egymásra találásáért, majd pedig gyönyörködünk abban, milyen kapcsolatot sikerült kialakítaniuk egymással. Számomra kifejezetten komoly hajtóerő volt önmagában Eddie karaktere is, aki az egyik legkedvesebb apafigura, akivel valaha az olvasmányaim során találkoztam. Kicsit sokat beszél, de ezt az ő esetében nem bántam, így is azt kívántam, szerepeljen többet a lapokon. Daphne karaktere ellenben kissé furcsa volt számomra, főszereplő ugyanis nem szokott ennyire üres, ennyire semmilyen lenni. Ám ez végül is nem számított, hiszen gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a reflektorfényben inkább Eddie áll.
Összességében, ha megkérdeznétek, miről szól a Whistler, és mit akar tanítani nekünk, nem biztos, hogy tudnék rá válaszolni. Kedves és szívmelengető történet egy családon kívüli családi kapcsolatról, ám ennél többet nem nagyon tud, és szerintem nem is igen akar nyújtani. Számomra ezért nem is tudott 4.5-ös értékelésnél magasabbat elérni: gyönyörű szöveg, de az enyhe hiányérzetet azért, mert nem tudok magammal vinni belőle semmi építőt, ez nem fedi el. Hasonlót éreztem a Tom Lake esetében is, ám a Whistler legalább megmozgatott olyan szereplőket is, akiket tudtam kedvelni, akiknek tudtam szurkolni. És emiatt az élmény miatt talán még azt is átgondolom, elolvassam-e A Holland Házat.
Oldalszám: 300
Kiadói sorozat: KULT Könyvek
Eredeti cím: Whistler (2026)
Fordította: Gy. Horváth László
Műfaj: lélektani fikció
Köszönöm a kiadónak a recenziós példányt!
