Brigid Kemmerertől a Sötét, magányos átok igencsak emlékezetes olvasmánya volt a 2021-es évemnek. Bár nem tudtam tökéletesre értékelni az apró, de nem kevésbé zavaró hiányosságai miatt, már az értékelésemben is megemlítettem, hogy imádtam a világát és a vége komoly űrt hagyott a szívemben. Ugyanakkor azt is mondtam, hogy jobb döntés lett volna meghagyni egykötetes fantasy-nak. Már akkor úgy gondoltam, a kötet végén keletkezett konfliktus túl gyenge ahhoz, hogy még két teljes regényt lehessen rá alapozni. Az igazam a sorozat második része, a Harcos, megtört szív kapcsán bizonyosodott is, hiszen egyáltalán nem hozta azt a színvonalat, amelyet megszoktam az első kötet kapcsán. De ha már folytattam a sorozatot a második résszel, be is szerettem volna fejezni.
A Harcos, megtört szív végén Grey, Emberfall jogos trónörököse ultimátumot ad fivére, Rhen számára: 60 napja van, hogy békésen átadja a trónt, vagy Syhl Shallow újabb háborút indít Emberfall ellen. Ám közben azt is megtudjuk, miért habozik valójában Rhen: az őt elátkozó varázslónőt, Lilithet nem sikerült eltenni láb alól, és most újra a markában tartja a herceget. Mindkét birodalom érdeke a béke, de Rhen képes lenne elindítani a háborút, ha azzal megvédheti kedvesét, Harpert a varázslónő fenyegetésétől. Vajon képes lesz-e Rhen félretenni a mágiától való félelmét annak érdekében, hogy Greyjel közösen győzzék le Lilithet, és immár véglegesen?
Míg a sorozat első része, a Sötét, magányos átok Rhen és Harper váltakozó szemszögéből mutatta be a történetet, a Harcos, megtört szívben pedig nagyrészt Grey és Lia Mara nézőpontjából követtük az eseményeket, addig a Merész, gyilkos eskü már mind a négy karakter gondolataiba bepillantást enged. Ez azért is fontos, mert a fő történetszálon kívül a szereplőink szerelmi életének is el kell rendeződnie a végére. Rhen és Harper kapcsolatában komoly feszültséget okoz, hogy a második könyvben Rhen kegyetlenül megkínozta Greyt, a korábbi testőrparancsnokát, bizalmasát, és hű társát a több mint 300 szezonon át tartó átok során. A Merész, gyilkos eskü során végig azt látjuk, hogy hol eltávolodnak, hol újra közel kerülnek egymáshoz a cívódásaik után, ami, megmondom őszintén, rettenetesen unalmas volt. Ezzel szemben Grey és Lia Mara kapcsolata gyönyörű, csupán az árnyékolja be, hogy a syhl shallow-i udvar nincs hozzászokva a férfi uralkodókhoz.
Lia Marát már az előző könyvben is kifejezetten kedveltem, de ezzel a kötettel vált egyértelműen a kedvenc karakteremmé. A cselekmény elején nagyrészt az áll a középpontban, milyen nehézségekkel kell megküzdenie az uralkodása kezdetén, különösen úgy, hogy az anyjával ellentétben nem hajlandó erőszakot alkalmazni. Imádom, hogy bár az elveit több ízben próbára teszik az alattvalói, de Lia Mara nem törik meg, a türelme és kitartása pedig a végére meghozza a várt eredményt.
SPOILERES BEKEZDÉS! Grey uralkodási szándékát azonban továbbra sem értem. Már az előző könyvet olvasva is reménykedtem, hogy csupán taktikai lépés a részéről azt állítani, igényt tart az emberfalli trónra, de valójában nem. Grey világéletében katona volt, ráadásul mindenféle becsvágy vagy hatalomvágy nélkül, ezért egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan gondolhatta meg magát ennyire egyszerűen. Ezzel szemben Rhen mindig is az uralkodásra készült, a kiállása és a döntései pedig ehhez méltóak is. Azt tartottam az egyetlen logikus megoldásnak, hogy Grey, miután békés keretek között megegyezett Rhennel, lemond az emberfalli trónról a fivére javára és visszatér Syhl Shallowba, hogy Lia Mara oldalán uralkodjon – főleg, hogy már a szeretkezésük pillanatában sejteni lehet, hogy Lia Mara terhes lesz a könyv végére. De azt el kell ismernem, hogy ha már így alakult, imádtam, ahogyan Rhen és Grey azon elmélkednek az utolsó fejezetek egyikében, Rhen mit kezdjen az életével most, hogy a világképe teljesen összeomlott. SPOILER VÉGE!
A végéhez közeledve örömmel konstatáltam, hogy Lilith legyőzése épp olyan nehéznek ígérkezik, ahogyan azt vártuk. A csúcspont rendkívül sötét, feszültséggel teli és komor, az összecsapás pedig nem kevéssé véres. Mindez igencsak meggyötri a karaktereinket és minket is, de őszintén szólva csalódott lettem volna, ha három regény után valamiféle gyenge lezárást kapunk.
Összességében a Merész, gyilkos eskü nem lett egy rossz zárókötet, és tulajdonképpen jobban is kedveltem, mint az előző részt. Sajnos azonban (a Harcos, megtört szívvel együtt) messze nem tudta hozni azt a színvonalat, amelyet a Sötét, magányos átokban tapasztaltam. Annak a kötetnek gyönyörű íve volt, minden egyes oldalon adva valamit, ami lekötötte a figyelmemet, ugyanakkor a másik két rész esetében végig az volt az érzésem, csupán azért keletkeztek, hogy a szerző minél többet profitálhasson anyagilag a jól felépített világon és karaktereken. Voltak a két kötetben érdekes gondolatok és tanulságok, de izgalmak és meglepetések nemigen. Mindemellett a végkifejlet számomra értelmezhetetlen a spoileres bekezdésben írtak miatt. Ugyanakkor nem bánom, hogy végül befejeztem a sorozatot, hiszen így a 2021-ben megismert és megszeretett karakterek kaptak egy tisztességes lezárást.
Oldalszám: 456
Sorozat: Az Átoktörő 3. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Vow So Bold and Deadly (2021)
Fordította: Molnár Edit
Műfaj: (low) fantasy, young adult, romantikus
