A fantasy műfaj lelkes és lojális rajongójaként sokszor olyan történetek elolvasására is rábólintok, amelyek alapvetően már lehet, hogy kevésbé illeszkednek a stílusomhoz. Az elsősorban young adult-new adult célközönségnek készült regények például már egyre ritkábban felelnek meg az elvárásaimnak, de még nem tudom őket teljesen elengedni. Az Oly kegyetlen és kedves udvar pedig elég ígéretesnek tűnt ahhoz, hogy besűrítsem az év végi olvasmányaim közé. Korábban még nem hallottam róla, holott 4 csillag feletti értékelésen áll a Goodreads-en 63,5 ezer jelölésből, az ennyire népszerű könyveket pedig általában én is szoktam szeretni.

Az Oly kegyetlen és kedves udvarban egy olyan világot ismerünk meg, amelyben minden embernek van mágiája. Születésük után nem sokkal ezt a mágiát elveszik az emberektől, és az isteneknek ajánlják fel, hogy annak segítségével megvédjék őket az ádáz és veszélyes tündérektől. Csakhogy vannak olyan emberek, akik valamilyen módon képesek voltak megtartani a mágiájukat, de ez súlyos bűnnek számít, amellyel halálra ítélték önmagukat. Ha a hatóságok észreveszik, hogy valaki mágiát rejteget, azt elhurcolják, vétkét pedig a családján és barátain torolják meg. Prisca születése óta retteg attól, hogy mikor jön el az a nap, amikor az emberek felismerik mágikus képességét, ami születésekor nem kellett az isteneknek. Amikor pedig eljön, mindent elveszít, ami valaha fontos volt neki.

Nem mondanám, hogy az alapgondolat különösen magával ragadott, mivel nem ez az első, se nem a második regény, amit mostanában olvasok azok közül, amelyekben a főszereplőnk tiltott mágiával bír, halálbüntetés terhe mellett. Csak a Könyvmolyképző regényi közül ugyanerre épül Marie Lu Az ifjú kiválasztottak-trilógiája, valamint az Egy sötét ablak (Rachel Gillig), ami ráadásul szintén egészen friss megjelenés. Ennek ellenére egészen izgalmasnak találtam azt a gondolatot, hogy Prisca annak idején, amikor megtartotta a mágiáját, nem lázadni szándékozott, csak a benne lévő varázslat nem kellett az isteneknek. Már ekkor sejthetjük, hogy ennek megvan a maga oka, és a történet során, később fény is derül a miértekre.

Prisca karakterfejlődése talán az egyik legérdekesebb része a történetnek. Az elején rettegésben él, pontosan tudja, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor lelepleződik, és vagy sikerül elmenekülnie a korábban eltervezettek szerint, vagy elkapják és hónapokra börtönbe kerül, amíg ki nem végzik. Nem titok, hogy az előbbi történik. Menekülése során ráadásul épp abba az emberbe botlik bele, aki segíthet neki megtanulni, hogyan használja a sajátos mágiáját, hogyan válljon erősebbé és kitartóbbá. Prisca a kezdeti, rettegő és rejtőzködő lányból felnőtt, érett nővé cseperedik a szemünk láttára, azzal párhuzamosan, hogy megtanulja, a mágiája nem bűn, hanem fegyver. Később pedig erős, magabiztos és talpraesett nővé válik, aki élére állhat annak a mozgalomnak, aki (minden bizonnyal) meg fogja buktatni ezt az emberek rettegésére épülő birodalmat.

Az előző bekezdésben említett emberről – akit nevezzünk ezentúl nevén –, vagyis Lorianról már az első pillanattól fogva sejthetjük, hogy Prisca társának szánta a szerző. A kapcsolatuk dinamikája azonban meglepett. Nem vagyok kifejezett rajongója az “enemies to lovers” metódusnak, de hihetőbbnek tartom azt a verziót, amikor a gyűlölet lassan átfordul azzá, amiből később szerelem válhat. Nos, itt nem ez történik. Prisca és Lorian az elejétől fogva ellenszenvesek egymásnak, és ez egészen a legvégéig így is marad, csakhogy közben azért rendületlenül kihasználják egymást… a lehetséges legtöbb módon. Azaz időnként összedolgoznak, szívességeket kérnek egymástól, vagy éppen együtt töltik az éjszakát. Közben pedig hol megvan kettejük között a bizalom, ami ezekhez szükséges, hol nincs. Alapvetően a problémát ezzel a dinamikával kapcsolatban inkább abban látom, hogy ők egy olyan pár, akiknek egyszerűen képtelen vagyok szurkolni.

A történetvezetéssel kapcsolatban is vegyes érzelmeim vannak. Olvasás közben nem éreztem unalmasnak, eseménytelennek a regényt, azonban visszatekintve úgy tűnik, nem történt benne kifejezetten sok minden. A legizgalmasabb talán az volt, ahogyan a titkok szép lassan feltárulnak előttünk, különösen Lorian és Prisca származását, mágiáját illetően, de azért azokban az alapokban is van sár bőven, amelyekre a birodalom épült. Már ezekből látszik, hogy a következő részekben arra számíthatunk, Priscából Katniss Everdeen-féle birodalomdöntögető amazon válik majd.

Összességében az Oly kegyetlen és kedves udvar kapcsán a legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni, az az, hogy nem volt semmilyen. Nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet, sem negatívat, sem pedig pozitívat, ennélfogva pedig igencsak felejthető volt számomra. Alig egy hónapja olvastam csak, mégis komoly nehézséget okozott felidézni a cselekmény részleteit ahhoz, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Mindenesetre valószínűleg elolvasom majd a sorozat maradék két részét, ha nem lesz jobb dolgom, mert kíváncsi vagyok a végkifejletre.

Kiadás: Könyvmolyképző (2024)
Oldalszám: 424
Sorozat: Hazugságok királysága 1. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Court This Cruel and Lovely (2023)
Fordította: Gruber Katalin
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, new adult

Évek ​óta egy izzó tekintetű, zöld szemű, kegyetlen mosolyú férfival álmodom…

Születésünk után néhány órával az istenek elveszik azt a kis erőt is, amink van. Viszonzásul megvédik a határainkat az ádáz és irgalmat nem ismerő tündérektől. Azokat, akik valahogy mégis képesek megtartani az erejüket, romlottaknak nevezik, és elégetik őket. Amikor felfedezték a tiltott erőmet, menekülni kényszerültem a falunkból és az imádott életemből. Hogy életben maradjak, egyezséget kellett kötnöm a zsoldossal, aki a legkiszolgáltatottabb helyzetben hagyott magamra. Az egyezségünk egyszerű. Segítek neki és a titokzatos barátainak bejutni a városba. Ő pedig megtanít használni az addig rejtegetett, különös, sötét képességemet. Az erőt, ami a túlélésemet jelentheti. De a szívtelen zsoldosnak is megvannak a maga titkai. Olyan titkok, amelyek veszélybe sodorják a szeretteimet. Titkok, amik darabokra szakíthatják a királyságot és talán az egész világot…

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvmolyképző Kiadó elhozta nekünk Stacia Stark romantasy történetét, az Oly kegyetlen és kedves udvart. A regény a tündérek és emberek háborújára épül, és egy diktatúrára, mely kényszeríti a népét, hogy elnyomja a saját különleges képességeit. Prisca és Lorian történetét átszövik a titkok és a múlt árnyai - de vajon mi is a teljes igazság? Tarts Te is velünk, és légy részese ennek a fantasy-kalandnak!

Nyereményjáték

A nyereményjátékunk középpontjában a Könyvmolyképző Kiadó zafír pöttyös könyvei állnak. Nektek az a feladatotok, hogy a fülszövegrészlet alapján kitaláljátok, melyik szerző melyik könyvéről van szó. A megoldást írjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

“Lucy Hartnál senki sem tudja jobban, milyen érzés úgy felnőni, hogy a szülei nem szeretik.”

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

11.06. Kitablar

11.08. Insane Life

11.10. Dreamworld - extra

11.12. Kelly és Lupi olvas

11.14. Readinspo

11.16. Dreamworld

11.30. Spirit Bliss oldala

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Annak idején a Föld és vér házát legnagyobb részben azért olvastam el, mert nem szerettem volna tovább kimaradni a Sarah J. Maast övező őrületből. Azelőtt nem olvastam sem az Üvegtrón, sem pedig a Tüskék és rózsák udvara-sorozatot, és frusztrált, hogy nem értem, miért rajong a fél világ eszeveszetten ennek a nőnek minden szaváért. Őszintén, a Föld és vér háza elolvasása után sem értettem meg. Sem a folytatása, az Ég és lélegzet házát követően. Sem pedig a Tüskék és rózsák udvara öt kötete után, amit végül csak idén nyár elején sikerült sorra kerítenem. Talán majd egyszer el tudom engedni a FOMO-t, ami rávett a trendek követésére, de jelenleg úgy érzem, olyan lenne nem haladni SJM életművének követésével, minthogyha nem olvastam volna el a Harry Pottert. Ezen túl pedig képtelen vagyok elviselni, hogy legyenek olyan sorozataim, amelyeket nem folytatok, ezért ütemeztem be végül a Láng és árny házát is.

FIGYELEM: a bejegyzés spoilereket tartalmaz a Föld és vér háza, valamint az Ég és lélegzet háza könyvekből!

Az előző epizódban a valódi ellenség felfedte magát Bryce Quinlan (vagyis Danaan) számára. Kiderült ugyanis, hogy valójában még Danika meggyilkolása mögött is az Aszterek állnak. Bryce és csapata betört ugyan a Kristálypalotába és megszerezte az információt, ami annak idején Sophie Renast életébe került, de borzalmas veszteségek árán. Elveszítették Cormac herceget, Hunt, Ruhn és Baxian az Aszterek fogságába került, Bryce pedig eltűnt – vagyis egy másik világban rekedt. Miközben az Aszterek börtönében a férfiaknak brutális kínokat kell kiállniuk, a Csillagfényű hercegnő Rhysandék világában próbál válaszokat találni arra, hogyan lehet megbuktatni az óriási erejű zsarnokaikat.

A Láng és árny háza elolvasására már csak azért is nehezen vettem rá magamat, mert az előző kötetet, az Ég és lélegzet házát két évvel ezelőtt olvastam. Sajnos eleve szörnyű a memóriám, nehezen emlékszem vissza még fél évvel ezelőtt olvasott könyveimre is, egy fantasy esetében ráadásul a legapróbb részletek is rendkívül fontosak lehetnek. Ezért a Láng és árny háza beütemezése számomra azt jelentette, hogy a sorozat két korábbi, csaknem 900 oldalas kötetét is be kell szorítanom valahova. Nem kis erőfeszítésembe került, de nem bántam meg, hiszen az élmény így volt teljes – és ha teheted, neked is ezt javaslom, ha hozzám hasonlóan állsz a sorozatokhoz.

Szerencsére a Láng és árny házában már nem tapasztaltam azt, mint az előző részben, hogy bizonyos szakaszoknál elül a történet. Jó dinamikája volt az események láncolatának, egy percre sem hagyta unatkozni az embert. Igaz, Maas ezt sok helyen azzal érte el, hogy rövid jeleneteket írt egy-egy szereplő egyébként lassabban csordogáló történetszálához, és gyorsan váltogatott az egyes szemszögek között. Néhol szeretem ezt a taktikát, de itt előfordult azért, hogy túlzásnak éreztem.

Sajnos azonban a szerző olyan taktikákat is alkalmazott a feszültség generálására, amelyeket nem tudok ilyen könnyedén elfogadni. A következetlenség az egyik olyan dolog, ami teljesen kiveri nálam a biztosítékot, és a Láng és árny háza hemzseg tőlük. Többször előfordul a regényben, hogy a szereplőink már elhatározták magukat egy döntés mellett (ami egyébként egyértelműen a helyes irányba terelte az eseményeket), majd a cselekvés kapujában mégiscsak megtorpantak, hogy még egyszer, utoljára felsorakoztassák azokat a kétségeket, amelyeken már kétszer túllendültünk azelőtt. Számomra ez a feszültségkeltési taktika minden esetben azt üzeni, hogy a szerző kimerítette a készleteit és semmiféle egyéb ötlete nincs arra, hogy megbonyolítsa és izgalmasabbá tegye az eseményeket. Ez egyértelmű jelzése annak, ha egy történet túlírt és feleslegesen elnyújtott.

A leginkább azonban Bryce karakterében csalódtam. A Föld és vér házában egy komolytalan partihercegnőt ismertünk meg benne, aki, bár a valódi, intelligens oldalát rejtve tartja a nagyvilág előtt, de mégis van benne önzés, önsajnálat és önpusztításra való hajlam. Az Ég és lélegzet házától azonban mintha teljesen kicserélték volna, hirtelen érdekelni kezdi vadidegen emberek sorsa, és annak ellenére sodródik bele a lázadók tevékenységébe, hogy maga az Aszterek vezetője fenyegette meg néhány héttel azelőtt kínhalállal. Ezután Bryce olyan, mintha kicserélték volna: egy tiszta szívű, önzetlen, talpraesett és odaadó amazon, aki nem hibázik, nem vall kudarcot, minden titokra egyedül jön rá, és minden, amit tesz, helyénvaló. Maga a megtestesült erkölcs, aki harcol minden elnyomottért, és képvisel mindenkit, aki nem tudja hallatni a hangját. Hirtelen valamiféle szupernővé válik, aki… tökéletes. És ez a probléma. Hiszen ilyen ember nincs. Kifejezetten zavart, hogy Bryce efféle szuperhősszerepbe lépett, mert igenis mentse meg a világot, de alig néhány hónappal ezelőtt még inkább ember volt, mint vanír, sántított, gyászolt és alkalmazottként robotolt egy régiségkereskedésben, teljes gőzzel gyűlölve a vér szerinti apját, a testvérét és saját magát is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy fiatal, átlagos képességű lányból ennyire könnyedén legyen valaki a világa megmentője. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb lett volna a történet, ha Bryce képes lett volna hibázni, vagy rosszul gondolni valamit – mint ahogyan az az első részben néhol elő is fordult.

Szívesen beszélnék még bővebben arról, hogyan viszonyultam az egyes jelenetekhez, a mellékszereplőink sorsához vagy a szerelmi szálhoz, de mint mindig, most is a spoilermentesség jegyében készül a bejegyzés, ezért nem folytatom. Sajnos a végkifejletről sem áll szándékomban sokat elárulni, de annyit igen, hogy teljes értékű lezárást kapott a sorozat. Amelyen egyébként megdöbbentem. Igen, ideje volt végre dűlőre jutni az Aszterek és a lázadók csatájában, de: egyrészt a kiadó is határozottan állítja, hogy folytatódni fog még a sorozat, másrészt a széria egyes részei Midgard négy házát állította középpontba, és eddig csak hármat pipáltunk ki közülük. A logika azt diktálja, hogy születnie kellene még legalább egy könyvnek Ezer víz háza címmel, amely valamiképpen a vízilényeket állítja a középpontba. A legfőbb probléma azonban, hogy Maas a Láng és árny házában kivétel nélkül minden fő konfliktust lezárt, megoldotta a főbb szereplőink összes problémáját, és a mellékszereplők részéről is minden fontosabbat. Semmiféle hiányérzetem nem maradt a végére, ezért elképzelni sem tudom, hogyan tervezi továbbgörgetni Maas a történetet. Ugyan Tharion, a sellő sorsa valóban nem lett egyértelműen elrendezve, de az ő problémája szerintem igencsak gyenge alap ahhoz, hogy egy negyedik 900 oldalas regényt ráépítsen a szerző.

Összességében a Láng és árny háza olyan történet volt, amit egyszer szívesen elolvastam, de bőven elég volt az élmény hosszú időre, vagy örökre. Leginkább a főszereplő hiteltelensége és a vérszegény drámák tartottak vissza attól, hogy belefeledkezzek a történetbe. Úgy érzem, a szerzőnek bőven lett volna lehetősége bonyolultabb és izgalmasabb cselekményt alkotni, de több lehetőséget is kihagyott – köztük a legfájóbbat, a Rhysandékkal való találkozást. Egyértelműen a kötet legunalmasabb része volt az a néhány fejezet, amit Bryce Rhysék világában töltött, holott valószínűleg a szerző rajongótáborának 90%-a ezeket a jeleneteket éhezte az Ég és lélegzet háza utolsó szava óta. Mivel ezzel a kötettel a széria számomra teljes értékű lezárást kapott, nem vagyok biztos benne, hogy szívesen folytatnám az esetleges negyedik könyvvel (amiről jelenleg konkrétumot nem tudok, csak az érkezése szándékát). De őszintén, szerintem jobb lenne teljesen elengedni mindenféle folytatást.

Kiadás: Könyvmolyképző (2024)
Oldalszám: 880
Sorozat: Crescent City 3. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: House of Flame and Shadow (2024)
Fordította: Sándor Alexandra Valéria 
Műfaj: (urban) fantasy, romantikus

A ​szerelem áthidalja a világok közti távolságot is?

Bryce Quinlan soha nem gondolta volna, hogy Midgardon kívül másik világot is megismerhet. De most, hogy ez megtörtént, másra sem vágyik, csak a hazatérésre.

Minden, amit szeret, Midgardon van: a családja, a barátai, a társa. A furcsa új világban rekedve minden erejére és okosságára szüksége van ahhoz, hogy hazajusson, és ez nem könnyű mutatvány, ha fogalma sincs, kiben bízhat meg.

Hunt Athalar átvészelt már néhány mélypontot az életében, de talán a mostani a legmélyebb. Néhány röpke, felhőtlenül boldog hónap után mindennel, amire valaha vágyott, most újra az Aszterek börtönében találja magát, megfosztva a szabadságától. És fogalma sincs Bryce sorsáról. Kétségbeesetten szeretne segíteni a szerelmének, ám amíg nem tud kiszabadulni az Aszterek fogságából, szó szerint meg van kötve a keze.

Bryce és Hunt világa az összeomlás szélén áll, a jövője pedig csak a szétszakított szerelmespáron múlik…

A várva várt folytatásban új dimenziókba emelkedik Sarah J. Maas Crescent City-sorozata.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvmolyképző Kiadónál megjelent Sarah J. Maas nagysikerű Crescent City sorozatának harmadik kötete, a Láng és árny háza. Byce-nak, Huntnak és szövetségeseiknek megannyi veszéllyel kell szembenézniük, hogy helyreállítsák Midgardon a békét, és megdöntsék a fennálló káros hierarchiát. De vajon milyen áldozatokkal jár mindez? Érdemes követni a turnét és válaszolni az állomások feladványaira, hiszen egy szerencsés megnyerheti a kiadó által felajánlott könyvpéldányt!

Nyereményjáték

A nyereményjáték a Crescent City szereplőire fókuszál. Minden állomáson találtok egy-egy nevet, amiből kihagytunk pár betűt. A Ti dolgotok megfejteni, melyik karaktert rejti a feladvány. A megoldást írjátok a Rafflecopter megfelelő sorába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

L_d_a Ce_v_s

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

09.24. Kitablar

09.28. Insane Life

09.30. Readinspo

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Az elképesztően népszerű Tüskék és rózsák udvara elolvasását hosszú évekig halogattam, végül be is igazolódott a félelmem: ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem tud rajongani a történetért. Nem azért, mert kifejezetten rossznak tartom, szimplán csak nem gondolom, hogy bármilyen értelemben átlagon felüli lenne. Csak az idei évből is tudnék példálózni olyan fantasy-regénnyel (A Narancsfa-kolostor Samantha Shannontól), amelynek szerintem a nyomába sem ér Sarah J. Maas világépítése és történetvezetése. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy szeretném-e folytatni a sorozatot, hiszen rettentő kíváncsi lettem a szereplőink sorsára – különösen, hogy láttam némi spoilert arról, ki mellett fog végül kikötni Feyre, és nem tudtam elképzelni, ez milyen úton-módon valósulhat meg.

Figyelem! A bejegyzés egésze spoilereket tartalmaz a Tüskék és rózsák udvarából, illetve a Köd és a harag udvara első feléből.

Feyre Archeron legyőzi a kegyetlen, halandógyűlölő, valamint a fél tündérnép erejét birtokló és sakkban tartó tündérasszonyt, Amaranthát. A nő bosszúból, hogy Feyre-nek sikerült kiállnia a próbákat, szétzúzza a lányt maradék erejével, közvetlenül azelőtt, hogy ő is elpusztulna. A tündér főurak azonban hálából, hogy Feyre kiszabadította őket a félévszázados rabságból, erejük egy-egy cseppjét átadva visszahozzák őt a halálból. A lány tündérként születik újjá, ezzel egyúttal esélyt kap arra, hogy szerelmével, Tamlinnal az örökkévalóságig együtt lehessenek. Csakhogy Feyre nehezen birkózik meg mindazzal, amit Amarantha börtönében el kellett viselnie, Tamlin túlféltése pedig inkább csak ront, semmint segít a helyzetén. Ott van továbbá a kényszerű alku is, amit Rhysanddel kötött arról, hogy a segítségéért cserébe havonta egy hetet nála kell töltenie. Egy ilyen látogatás során tudja meg, hogy Hybern, a szomszédos tündérbirodalom királya újabb háborúra készül, amely a halandók birodalmát is fenyegeti.

Mint ahogy említettem a bevezetőben és a Tüskék és rózsák udvaráról írt értékelésemben is, a Köd és harag udvarából leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan köt ki végül Feyre Tamlin helyett Rhysand mellett. Tamlin az előző regényben lojális, kedves és jámbor férfinak látszott, és én minden esetben erre fogok szavazni a sunyi rosszfiúkkal szemben – mint amilyen szerepben Rhys tündökölt az előzményekben. Rettentően zavart, hogy az erőszakos, bántalmazó férfiak minden jellemzőjét mutatta (pl. rábeszélte Feyre-t egy alkura, majd előzetes figyelmeztetés nélkül látványos tetoválást rakott a bal karjára, és ezután még a tulajdonának is nevezte a lányt), Feyre mégis érdeklődni kezdett iránta. Furcsálltam azt is, hogy épp csak a történet közepén ismerjük meg futólag, kósza mellékszereplőként, mégis, tulajdonképpen körülötte forog a regény utolsó harmada. Mindezt figyelembevéve megnyugtatott, hogy Feyre végül Tamlin oldalán távozott Hegyaljáról.

Ehhez képest a Köd és harag udvarában azt vettem észre, hogy a két központi férfiúnk szerepet cserél. Rhysand szépen, lassan kimagyarázza Feyre-nek minden megkérdőjelezhető döntését, közben pedig Tamlin válik a birtokló, erőszakos, bántalmazó férfivá. Ebben a pillanatban szögezzük le, hogy semmilyen módon és szinten nem tartom megbocsáthatónak a párkapcsolati erőszakot, és én vagyok az első, aki azt tanácsolná egy hasonló helyzetben lévő nőnek, hogy csomagoljon és lépjen le onnan. Csakhogy több problémám is volt ezzel a szerepcserével, mint írói döntéssel:

1. Sarah J. Maas rengeteg energiát fektetett abba, hogy felépítsen egy szép, enemies to lovers-típusú kapcsolatot Tamlin és Feyre között, amelyért utóbbi szereplőnk tulajdonképpen még az életét is feláldozta. Nem értem, miért volt erre szükség, ha utána mindössze 100 oldal kell ahhoz, hogy ezt porig romboljuk.
2. Rhysand tetteinek validálása szerintem nincs rendben. Tökmindegy, mi volt a szándéka, de becsapta és manipulálta a kiszolgáltatott helyzetben lévő Feyre-t, amire szerintem nincs mentség. Bocsánatot kérni, megbocsátani lehet, de akkor mondjuk is ki egyértelműen, hogy mi volt a probléma a tetteivel.
3. Tamlin negatív szereplővé válása még érdekes húzás is lehetne, ha teljes mértékben el tudnám hinni. Hiányzott a magyarázat, egy szelet a karakter lelkivilágából vagy gondolataiból, ami megindokolja és alátámasztja a tetteit.

Mindent összevetve tehát nem azzal volt problémám, hogy Feyre kilépett egy bántalmazóvá vált kapcsolatból. Sőt, még azzal sem, hogy csak bizonyos, kapcsolatban eltöltött idő elteltével ütközött ki Tamlin “valódi” személyisége – mert ez hiteles. Szimplán csak az írói kivitelezést kifogásolom, hiszen nem erre lett kihegyezve a szöveg, sokkal inkább azt láttam benne, hogy a jámbor Tamlinban nem maradt elég potenciál a hosszú folytatáshoz, Rhysand pedig sokkal érdekesebb volt a titokzatosságával és sunyi félmosolyával.

Sok értékelésben olvastam, hogy Feyre-t a regény első negyedében nem tudták kedvelni. Értem, miért, ugyanakkor nem értek egyet vele. Ez a szakasz szerintem kifejezetten érdekes volt, hiszen Feyre egyaránt küzdött az új tündér mivoltával, az Amarantha börtönében szerzett lelki sebekkel, valamint a párkapcsolati kétségeivel. A Tüskék és rózsák udvara értékelésében nem említettem a spoilermentesség miatt, de nekem kifejezetten üdítő volt azt látni, hogy Feyre megtette a kötelességét a három ártatlan tündér meggyilkolásával, bármilyen nehéz volt is – hiszen abból a helyzetből tényleg csak úgy kerülhetett ki, ha magára vállalja a felelősséget és a morálisan vegyes döntés terhét. Rengeteg könyves-filmes főszereplőt láttam már hasonló helyzetben, de egyetlen alkalomra sem tudok visszaemlékezni, amikor ne az erkölcsi fölény győzedelmeskedett volna – és őszintén, vágytam már valami másra. Mindemellett sok értékelésben azt is szóvá tették, hogy Feyre a Tamlin által biztosított luxusban, biztonságban is elégedetlen volt. Erre csak azt tudom mondani: a kalitka akkor is kalitka, ha aranyból van. Ezekben a részekben tökéletesen látszott egyébként, hogy Feyre is érzékelte, van valami gond a párkapcsolatában, és ezért érezte magát folyamatosan kényelmetlenül, holott tudta, hogy minden adott az ellenkezőjére.

Úgy gondolom, mindenki jobban jár, ha arról, mit gondolok a történetvezetésről, inkább nem mondok semmit (az üstös jelenetet például a mai napig nem tudom értelmezni). Cserébe viszont nagyon élveztem azt a folyamatot, ahogy Feyre magára talál az új tündértestében és felfedezi magának a képességeit. Tetszik a karakterében, hogy könnyen alkalmazkodik, nem siratja túlságosan a régmúlt dolgokat. Imádtam továbbá a kapcsolatuk alakulását Rhyssel – ami azt illeti, közöttük abszolút érzem a kémiát, míg Tamlin esetében ennek a töredékét sem tapasztaltam. Sajnáltam azonban, hogy az új (és igen érdekes) mellékszereplőink sorsáról, hátteréről és lelkivilágáról rettenetesen keveset tudtunk meg, és nagyon remélem, hogy Mor, Azriel, Amren és Cassian jóval nagyobb szerepet kap a következő részben. Valamint, hogy Lucien visszatér.

Összességében az első felében még úgy gondoltam, sokkal jobban fogom szeretni a Köd és harag udvarát, mint a Tüskék és rózsákét. Sokkal több érdekesebb momentum volt benne, amelyeket végül nem az én ízlésem szerint kezelt a szerző, de tagadhatatlanul felkeltették a kíváncsiságomat. Ugyanakkor a könyv második felére már rendkívül zavaróvá vált a sok felesleges, érdektelen részlet, amellyel Sarah J. Maas a regény terjedelmét az ideális kétszeresére növelte, szokásához híven. Az utolsó 200 oldalt csak azért olvastam el egyben, hogy minél hamarabb vége legyen, és végre olyan dologgal foglalkozhassak, amit nem unok halálosan. Ezen a ponton azonban semmiképp sem adom fel, és mindenképp kiderítem, mi történik az utolsó részben.

Kiadás: Könyvmolyképző (2017)
Oldalszám: 752
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 2. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A ​Court of Mist and Fury (2016)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, new adult

Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.

Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.

Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.

Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.

Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete.

A szerelemért még a halált is kicselezte.

A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Olvasóként mindig is megvolt az a defektem, hogy igyekeztem lépést tartani az éppen aktuálisan népszerű könyvekkel, még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy nem az én világom az adott történet. És bár ez ellentmondásosnak tűnhet, de emiatt a kényszer miatt gyakran előfordul, hogy évekig halogatom ezeket a regényeket, attól tartva, hogy én leszek a kisebbség, aki képtelen lesz rajongani értük. Hajszálpontosan ez történt végül a Tüskék és rózsák udvarával is. Fantasyrajongóként és young-, illetve new adult-kedvelő olvasóként egyszerűen megkerülhetlennek éreztem, pláne, hogy lehetetlenség anélkül eltölteni 10 percet az Instagram könyves szegletén, hogy ne jönne szembe a sorozat valamilyen formában. Végül, mivel valamiért mostanában könnyebben ráveszem magam a halogatott dolgokon való túllépésre, úgy döntöttem, ideje lehúzni a listámról ezt a sorozatot.

Feyre Archeron rendkívül szerény körülmények között, az éhhalál szélén egyensúlyozva él a családjával. Az apja egykor neves kereskedő volt, azonban az irdatlan adósságok miatt vagyonuk egyik pillanatról a másikra elúszott. Azóta Feyre az egyetlen, akit az önsajnálat nem gyűrt maga alá, és aki még harcol az életben maradásukért. Egy zord téli napon, élelemszerzés közben zsákmányát, egy kiváló nőstény szarvast egy óriási farkas fenyegeti. Feyre ugyan gyanítja, hogy az állat valójában tündér, hiszen jóval robosztusabb a normálisnál, de inkább kioltja az életét. Ez a döntés azonban komolyabb következménnyel járt, mint amiről a fiatal lány valaha álmodni mert volna, melynek eredményeképp nem sokkal később a tündérek birodalmában találja magát – fogolyként.

Sarah J. Maas világa a térképet az emberek és a tündérek birodalmára osztja, mely utóbbi több kisebb egységre bomlik (pl. Tavasz udvara), de gyanítom, ez majd később lesz fontos. Egy korábbi háború hatására (aminek a részletei ugyancsak nem derültek ki egyértelműen) a tündérek és az emberek jelenleg nemigen háborgatják egymást, ennek ellenére a halandók zsigeri félelemmel viseltetnek régi ellenségeik irányába. Nem véletlenül, hiszen a tündérek kegyetlenek, gyakran tartottak emberi rabszolgálat és mágiájukkal komoly befolyással tudnak lenni bármire, még az elmére is.

Feyre is azok közé tartozik, akit már a bölcsőjében is a tündérektől való rettegésre neveltek, ezért rendkívül nehéz megbirkóznia azzal, hogy a hátralévő életét fogolyként kell leélnie náluk, annak a tündérnek az életéért cserébe, akit farkas alakjában megölt. Ugyan nem cellában, hanem kvázi vendégként él egy főúr házában és oda megy, ahova kedve tartja, de a rabság mégiscsak rabság. De hamarosan ő is belátja, hogy mindenkinek azzal teszi a legjobbat, ha lassan megbékél a helyzetével.

Ezen a ponton talán már akkor is egyértelművé válik számunkra, ha nem tudjuk eleve, hogy a Tüskék és rózsák udvara bizony erősen a Szépség és a Szörnyeteg meséjéből inspirálódott. És hogyha erre rájövünk, akkor semmiféle meglepetés nem fog érni minket a következő 400 oldalon – sajnos.

Valószínűleg semmi olyasmit nem fogok tudni írni erről a regényről, amit mások ne mondtak volna már el előttem ezerszer (bár tény, hogy igen nehéz olyan véleményre bukkanni, ami túlmutat az ajnározáson, és le meri írni a történet negatívumait), így ezekre nem térnék ki. Inkább arra fókuszálok, milyen érzések kavarogtak bennem az olvasás során.

Teljesen őszintén mondom, hogy szerettem volna szeretni ezt a regényt. Szívesen tartoztam volna a rajongóinak táborába, hiszen fantasztikus közösség alakult ki körülötte, akik ráadásul elképesztő fanartokat és mercheket gyártanak, amelyekből néhányra én is szívesen szert tettem volna. De sajnos a Tüskék és rózsák udvara még minimálisan sem tudott elkapni és magával ragadni. Hogy ennek mi volt az oka? Valószínűleg az, hogy rengeteg igazán jó fantasy-t olvastam már, ezért határozottan úgy gondolom, hogy ebben a regényben semmi különleges nincsen. Egy tökéletesen átlagos, Sarah J. Maas-osan túlírt történetről beszélünk, ami ráadásul a retelling jellege miatt még fordulatosnak, izgalmasnak sem igen nevezhető, mivel pontosan tudjuk előre, mi fog történni benne.

A sorozatot kizárólag azért fogom tovább olvasni, mert érdekel a szereplők sorsa. Pontosítok: láttam némi spoilert azzal kapcsolatban, a főszereplőnk, Feyre végül melyik férfinál fog lehorgonyozni, és őszintén érdekel, miért gondolta Maas, hogy ez jó ötlet. Tény, hogy én mindig is inkább a jámbor, őszinte és kedves férfi karaktereket részesítettem előnyben a sunyi rosszfiúkkal szemben, de tisztában vagyok vele, hogy én alkotom a kisebbséget. Ugyanakkor őszintén érdekel, hogy Feyre, aki azzal a jó tanáccsal látja el a nővérét a távozása előtt, hogy ne merészeljen hozzámenni egy bántalmazó férfihoz, miért kezd el érdeklődni egy szeszélyes, kiszámíthatatlan, követelőző, kisajátító, majd Feyre-t a saját tulajdonának nevező tündér iránt. Mindezt azután, hogy Feyre halandóként egymagában kiáll a birodalom egyik leghatalmasabb, legkegyetlenebb tündére ellen, és a csatájukban teste-lelke összetörik – és teszi mindezt azért, hogy megmentse a szerelmét, az elrablóját (tamlint), akibe időközben beleszeretett.

Összességében bárcsak tudnám, mi lett volna, ha már a megjelenése környékén elolvasom a Tüskék és rózsák udvarát. Tudtam volna vajon rajongani érte? Volt-e valami negatív befolyással rám az, hogy a csapból is ez folyik? Vagy szimplán csak túl sok remek fantasy-t olvastam már ahhoz, hogy egy ilyesfajta gyengébb iromány hatással legyen rám? Bármennyire is úgy tűnik, és bármennyire sántít nekem több ponton a cselekmény, a Tüskék és rózsák udvarát nem tartom egy kifejezetten rossz történetnek (de jónak sem) – szimplán csak nem tudom megérteni, miért épp ezt emelte piedesztálra az olvasói közösség a számtalan remekművel szemben. Őszintén örülök viszont annak, aki tényleg lát benne valamit, amit más regényben nem talált meg, és sajnálom, hogy én nem tudtam csatlakozni a sorukhoz.

Kiadás: Könyvmolyképző (2016)
Oldalszám: 512
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses (2015)
Fordította: Hetesy Szilvia
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, kaland, new adult

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

A Kristin Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják.

Szexi, akciódús sorozat első kötete.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Rendkívül felvillanyozott a hír, hogy újabb különálló regény érkezett Colleen Hoovertől magyarul. Legutoljára az Emlékek róla jelent meg 2023 őszén, és bár ez dátum szempontjából nem volt olyan régen, mégis valahogy soknak érződött számomra. Kicsit tartottam A szív csontjaitól, hiszen felettébb komolytalannak és gyermetegnek tartom a borítót, amivel megjelent, még az eddigi, szörnyűbbnél szörnyűbb példányokhoz képest is. Bár bízom Hooverben, de számomra ez a választás mégis kicsit azt üzente, hogy ezúttal egy gyengébb történetét olvashatjuk majd. Egy rosszabb élmény pedig nem lenne meglepő, hiszen sosem volt még kapcsolatom, amely olyan régóta tartott volna bárminemű csalódás nélkül, mint a miénk Colleen Hooverrel. Csakhogy úgy tűnik, ez a nőszemély nem tudja, hogyan kell csalódást okozni, mert A szív csontjait is pontosan annyira szerettem, mint bármelyik másik könyvét.

A tizennyolc éves Beyah Grim a kanapén pillantja meg halott anyját. Egy kábítószerfüggő nő ritkán jó anya, ezért teljességgel megértjük, amiért Beyah nemigen hullajt könnyeket érte. Csakhogy a lakhatása ezentúl nem biztosított, ezért kénytelen átmenetileg az apjához költözni, akit már évek óta nem látott. A fiatal lány ezzel olyan helyzetbe csöppen, amely rendkívül kontrasztos az egész addigi, nélkülözésben töltött éveivel, és ennek a feldolgozásához neki is meg kell változnia. Még az is lehet, hogy a védekező üzemmódját hátrahagyva a szerelem is rátalál hamarosan – talán épp a szomszéd fiú képében.

A regény abban a percben fogott meg először és igazán, amikor megértettem, mennyire fájdalmas a főhősünk előélete. Több olyan könyvet is olvastam már, amiben elképesztően nehéz sorsokból emelkednek fel szereplők, de egyik történet sem volt képes annyira a csontjaimba marni, mint ez. Hogy ennek miért sikerült? Mert nem a főszereplő egyéni, rossz sorsába temetkezett bele, hanem megszólított minden, magát sérültnek tartó olvasót. Bár Beyah háttértörténete sokfajta traumát lefed (pl. kábítószerfüggőség, szeretethiány, elhanyagoltság, gyász, toxikus párkapcsolat, családi gondok), de nem mindent, mégis úgy gondolom, hogy széles közönség képes azonosulni vele. Hoover ugyanis rendkívül jó érzékkel pendítette meg azokat a húrokat, amelyek előhívják ezeket a szörnyű élményeket, ezzel lehetővé tette, hogy ne csak a Beyahéhoz hasonló módon és okokból traumatizált emberek éljék bele magukat a szövegbe, hanem mindenki, aki érzett vagy gondolkodott már ugyanígy.

Rengeteg idézetet mentettem le, többnyire a könyv első feléből, amelyekkel épp az általános megfogalmazásuk miatt azonosultam annyira. Lenyűgözött, hogy nem ugyanazokon a dolgokon mentünk keresztül, mégis épp azokat a gondolatokat tükrözte vissza a szöveg, amelyek bennem is nap mint nap kísértenek. Megkockáztatom, hogy ez az első olyan fikciós regény, amely teljes mértékben rezonál a lényem legbenső, traumatizált részével. Vagy éppen, ami pontosan kifejezi azt a csalódottságot és keserűséget, amit én is érzek az élettel szemben. Rendkívül sokat jelent számomra, hogy találtam egy könyvet, amely validálja a gondolataimat.

A címválasztás csupán a könyv második felében, egészen a végén nyer igazán értelmet. Nekem ez a második kedvenc részem a regényben, a fent leírtak után persze. Mindig azok a címek nyerik el leginkább a tetszésemet, amelyekben van egy kis nyelvi játék, némi paradoxonnal. A szívben ugyebár nincsenek csontok, de a szerelmi csalódást több nyelvben is az “összetört” szívvel fejezzük ki. A testben viszont csak a csontok tudnak összetörni (persze ha néztél már néhány Dr. Csont epizódot, tudod, hogy ez nem igaz – elnézést a kitekintésért, de jelenleg épp ennek vagyok a függője).

Bevallom őszintén, hogy A szív csontjaiban a párkapcsolat, és ezzel együtt az ügyeletes álompasink (Samson) teljesen érdektelen volt számomra – talán most először fordult elő velem ilyen Colleen Hoover-regényben. Ez valószínűleg azért történhetett, mert a többi központi témája rendkívül erősre sikeredett. Imádtam végignézni azt, ahogyan a szó szerint állandó túlélő-üzemmódban élő Beyah lassan felenged az új életében, levedli a tüskéit, a vastag bőrt, amit növesztett, és a bizalmi problémái ellenére is elkezd nyitni a környezete felé. A történet elején még megveti a reményt, de a végére mégis az élete szerves részévé válik. A másik kedvenc folyamatom (kevésbé hangsúlyos, de ugyanolyan fontos) az apjával való kapcsolata, illetve annak a fejlődése volt.

Összességében A szív csontjai, bár nem lett a kedvenc történetem Colleen Hoovertől, mert a Verity-t nehéz felülmúlni, de igencsak emlékezetes lett számomra. Nem ideális az, amiért és ahogyan belemart a lelkembe, de hálás vagyok érte. Sajnos annyira élethű és hiteles jelenetek voltak ezek, hogy valószínűsítem, Hoover nem személyes tapasztalat nélkül írta őket. Ha csak most ismerkednél a szerzővel, nem feltétlenül ezt a regényt választanám kezdésnek, de ha fontosak számodra a mély témák egy romantikus történetben, nem lőhetsz mellé ezzel sem.

Kiadás: Könyvmolyképző (2024)
Oldalszám: 336
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös könyvek 
Eredeti cím: Heart Bones (2020)
Fordította: Sereg Judit
Műfaj: new adult, romantikus

A ​szerelem néha akkor talál rád, amikor a legkevésbé számítasz rá.

A szegénységben és nélkülözésben töltött gyermekkora után Beyah Grim kemény munkával végre kijuthat Kentuckyból: teljes ösztöndíjat kapott a Penn State Egyetemre. De két hónappal azelőtt, hogy jobbra fordulhatna a sora, egy váratlan haláleset után otthon nélkül marad, és kénytelen a nyár végét Texasban tölteni az apjával, akit alig ismer. Beyah csak abban bízik, hogy a nyár hamar eltelik, és sem ideje, sem türelme nincsen Samsonhoz, a szomszédban lakó gazdag, mindig komoly sráchoz. Kettejük között mégis olyan erős a szikra, hogy azt nem hagyhatják figyelmen kívül. Mivel a jövőjük az ország különböző sarkába szólítja őket, úgy döntenek, nem lehet köztük több felületes nyári románcnál. Sajnos azonban egyikük sem tudja, milyen örvény les rájuk, és a végén a szívüket talán a mélységbe ragadja.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvmolyképző Kiadó jelentette meg Colleen Hoover legújabb regényét Heart Bones - A szív csontjai címmel. Milyen jövő várhat egy szegény sorsú, megviselt lelkű lány és egy gazdag, mély sebeket hordozó srác kapcsolatára? A kíváncsi kérdések és az őszintének tűnő válaszok segítenek megfejteni egymás titkait? 

Kövesd végig a blogturnét, válaszold meg a kérdéseket és megnyerheted a könyv egy példányát a kiadó felajánlásában!

Nyereményjáték

A kiadó webshopjában elérhető a regény beleolvasója, ennek alapján könnyedén megválaszolhatjátok az állomásokon feltett kérdéseket.  A válaszokat írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Hogy hívják a rendőrfőnök fiát?

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

04.30. Kelly & Lupi olvas

05.03. Readinspo

05.06. Kitablar

05.09. This is my (book) universe

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Két és fél évvel ezelőtt olvastam el a Vörös, fehér és királykéket. Találkoztam már korábban is történetekkel, amelyekben fontos szerep jutott az LMBTQ+ kapcsolatoknak, de ez volt az első olyan, amelyben ezt kifejezetten ünnepelték is. Imádtam ezt a regényt, és biztos vagyok benne, hogy nem egyszer újra is fogom olvasni a jövőben. És, bár rettenetesen magasra tette a lécet, egyre bátrabban nyúlok már hasonló stílusú LMBTQ+ történetekhez. Ezért döntöttem végül a Sármháború olvasása mellett is.

A történet egy olyan férfiről szól, aki világéletében a filmiparban szeretett volna elhelyezkedni. Ahhoz, hogy álmát megvalósítsa, Dev Deshpande hat évvel ezelőtt, az egyetemről való kikerülésekor egy tévéműsor stábjában helyezkedett el. Évről évre újabb és újabb férfiaknak segít abban, hogy a műsor keretein belül megtalálják az igaz szerelmet a játékban lévő nők között. Ezúttal a különc techmilliárdos, Charles Winshaw kerül porondra. Furcsa személyiségével a legtöbb producer nem tud mit kezdeni, ezért Dev kapja meg azt a kitüntetett feladatot, hogy Charlie személyi asszisztense legyen a forgatási hetek során. Hamar kiderül azonban, hogy az idei évad nem a megszokott mederben folyik. Számtalan, nem elhanyagolható akadály merül fel, mint például, hogy Charlie-nak esze ágában sem áll szerelembe esni. Majd, amikor ez mégis megtörténik, kiderül, hogy a célszemély a legkevésbé sem a műsorban szereplő nők egyike… sőt!

Noha említettem, hogy a Vörös, fehér és királykék igencsak magasra helyezte azt a bizonyos mércét, a Sármháborúval szemben nemigen voltak elvárásaim. Ennek több oka is van. Egyrészt nem gondoltam, hogy ilyen bugyuta címmel (ez nem a Könyvmolyképző hibája, az eredeti címet nem tudták volna jobban átültetni magyarra) és tévéműsoros alaptörténettel nehezen lehetett volna különleges regényt alkotni. Másrészt már kezdek felnőni, és egyre kevésbé tudok rajongani az ennyire átlagos YA-NA könyvekért. Eleve sejtettem, hogy az értékelésem nem lesz 100%-os, de reméltem, hogy kedves és a maga módján szerethető romantikus LMBTQ+ regényt fogok olvasni. Sajnos nem így történt.

Kettő oka van annak, amiért csalódtam ebben a történetben, és egyik sem apróság. Az első a mentális problémák megjelenítése. Szerintem nem lövök le semmi komolyabb fordulatot azzal, ha elmondom, hogy Dev a történet szerint depressziós, Charlie pedig kényszerbetegséggel (OCD) és pánikbetegséggel küzd. Csakhogy a legkevésbé sem volt hiteles számomra az, ahogyan a szerző ezeket a mentális betegségeket ábrázolta. Szögezzük le előre, még a kifejtésem előtt, hogy ezek a betegségek, de különösen a depresszió minden egyén esetében máshogyan jelenik meg, és ezért nem biztos, hogy igazam van, amikor az alábbiakat állítom… de azt, amit éreztem az olvasás közben, nem szeretném semlegesíteni ezzel az indokkal, ezért úgy döntöttem, igenis leírom a véleményemet.

Először is, Dev karaktere számomra szinte minden tekintetben annak az ellentéte, ahogyan én egy depressziós embert leírnék – főleg úgy, hogy személyesen is ismerem ezt az állapotot. A regény alapján a betegsége alapvetően akkor ütközik ki, mikor két forgatás között kénytelen szünetet tartani – ilyenkor ki sem kel az ágyból, túl sokat alszik, nem kommunikál a külvilággal, nem csinál lényegében semmit. Forgatás közben azonban mintha kicserélnék: energikus, alig alszik, folyamatosan pörög, a kedvessége és a jókedve pedig mindenkit felderít maga körül. Ezek alapján valóban azonosíthatók bizonyos, depresszióra is jellemző tünetek, mint az üresség érzése, anergia, lelassultság, hypersomnia. Számomra azonban két, rettentően fontos dolog hiányzik a képletből. Először is, olyan, mintha Dev ki-bekapcsolgatná a betegséget attól függően, hogy most épp dolgozik-e vagy sem. Remélhetőleg mondanom sem kell, hogy a depresszió nem egészen így működik. A másik, hogy semmi olyasmit nem fedeztem fel a történetben, ami arra utalna, hogy Dev értéktelennek érzi magát, elveszítené az érdeklődését bármi iránt, netán önsértő gondolatai lennének. Épp ellenkezőleg, én a képességeiben és személyében egészségesen magabiztos karaktert ismertem meg benne. Számomra tehát igencsak túlzásnak tűnik ez a diagnózis. Azt elismerem, hogy bizonyos tünetei közel állnak ahhoz, hogy a depresszió enyhébb fajtájában szenvedhessen, de inkább a munka-magánélet egyensúly teljes hiányának számlájára írnám mindezt.

Charlie-val kapcsolatban megtudtuk, hogy kényszerbetegségben (OCD) és pánikbetegségben szenved. Ezek a diagnózisok stimmelnek is a történet alapján, csakhogy ebben az esetben hiányérzetem van. Charlie karakterének egészét nézve azonban inkább az autizmust választottam volna, mint diagnózis. Azon túl, hogy kényszeres és hajlamos a pánikra (amelyek ugyancsak lehetnek az autizmus velejárói), igencsak rossz szociális érzékkel bír, a társas helyzeteket meglehetősen rosszul kezeli, és nem minden esetben ismeri fel a másik ember határait. Az őt ismerő emberek – a mellékszereplők – különcnek tartják. Mindemellett a munkájában, agykapacitásában messze mások fölé emelkedik.

Ismételten mondom, a fenti érvek a saját, szubjektív benyomásokat tükrözik, és nem feltétlenül van igazam. Nem vagyok szakember, nem tanultam pszichológiát, az autizmusról pedig csak távoli, filmekből és könyvekből szerzett ismereteim vannak. És bár a depressziót a kelleténél jóval közelebbről tapasztaltam már, pszichológiát végzett ismerősöm mondott egy szempontot, amely az olvasás során nem jutott eszembe: az adrenalin, amit a forgatás okoz, semlegesítheti a depressziós állapotot. Mindazonáltal kutya kötelességem megindokolni, miért nem csillagozom magasra ezt a könyvet. Illetve úgy gondolom, az a szerző képességeit is minősíti, ha én nem érzem hitelesnek a karakterek megformálását.

A másik komoly indok, amiért nem rajongtam ezért a könyvért egy olyan hiba, amelyet a YA-NA szerzők gyakran elkövetnek: a huza-vona. Szintén nem túl nagy spoiler, ha elárulom, hogy a két delikvensünk igencsak hamar egymásba szeret. Ezután, ugyebár, szükség van még valamiféle drámára, hogy legyen min csámcsognia a kedves olvasónak a regény végéig, hiszen a slussz poént túl korán lelőttük. Ilyenkor a kevesebb fantáziával rendelkező szerzők, mint amilyen Cochrun is, általában azt a megoldást választják, hogy összeugrasztják a két főszereplőt valami értelmetlen apróságon. Aztán kibékíti őket, hogy ismét össze tudja ugrasztani őket. És minél többször ismétli el ezt a kedves szerző, Sára annál komolyabb agysérvet szenved az olvasás során. Sajnos a Sármháború alatt ez a minta olyan sokszor ismétlődött, hogy a végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy orvoshoz fordulok.

Mindazonáltal volt ám számomra is élvezhető része a regénynek. Maguk a főszereplők önmagukban, ahogyan a történet formálta őket, és mielőtt a szerző felcímkézte volna őket olyan szavakkal, amelyekkel nem értek egyet, nagyon is szerethetők. A kapcsolatuk abszolút olyan, amelyért lehet szurkolni, még akkor is, ha teljességgel értelmetlen az, ahogyan kételkednek egymásban és a saját érzéseikben a dráma kedvéért. Mindemellett rettenetesen imádtam, amikor egy-egy mellékszereplő random elmesélte számunkra a saját szerelmi történetét, párkapcsolatokról szerzett tapasztalatait – ebben ugyanis volt egy-két gondolat, amellyel nagyon rezonált a lelkem.

Összességében úgy gondolom, abban, hogy a Sármháború nem tetszett, nem az eleve magasra helyezett léc játszott szerepet. Egyszerűen számomra túl sok ponton volt hiteltelen abban az értelemben, hogy nem passzolt össze az, amit a szerző le szeretett volna nyomni a torkunkon és az, ahogyan a cselekmény önkéntelenül is alakult az írónő keze alatt. Nem mondom, hogy rossz könyv (főleg, hogy az olvasás nem volt annyira rossz élmény, mint ahogyan az értékelésem hangozhat), de az biztos, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő. Azt mondom, aki eleve gyakran olvas a másságot ünneplő LMBTQ+ könyvet, az bátran tegyen vele egy próbát, de aki nem, az a Vörös, fehér és királykékhez nyúljon inkább.

Kiadás: Könyvmolyképző (2023)
Oldalszám: 400
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös könyvek
Eredeti cím: The Charm Offensive (2021)
Fordította: Papp Fruzsina
Műfaj: new adult, romantikus

AZ ​IGAZI SZERELMI TÖRTÉNET A KULISSZÁK MÖGÖTT JÁTSZÓDIK.

Dev Deshpande mindig is hitt a tündérmesékben. Így nem csoda, hogy egész karrierjét a megalkotásukra építette, a régóta futó Örökkön Örökké című társkereső valóságshow keretei között. A franchise történetének legsikeresebb producereként Dev mindig megírja a tökéletes szerelmi történetet a versenyzői számára, bár a saját szerelmi élete a katasztrófával egyenlő. De aztán a show következő sztárja a techvilág kegyvesztett csodagyereke, Charlie Winshaw lesz. Charlie messze nem az a romantikus Szőke Herceg, akire az Örökkön Örökké számított. Nem hisz az igaz szerelemben, és csak végső kísérletként vállalta a műsort, hogy helyreállítsa az imidzsét. A kamerák előtt merev, szorongó szerencsétlenség, akinek fogalma sincs, hogyan randizzon húsz nővel az ország szeme láttára. A színfalak mögött rideg, esetlen és érzelmileg bezárkózott Miközben Dev azon küszködik, hogy Charlie összemelegedjen a versenyzőkkel egy szédületes, világ körüli turné során, a két férfi kezd megnyílni egymás előtt, és Charlie rájön, hogy Devvel sokkal jobb közöttük a kémia, mint bármelyik női partnerével. De még a valóságshow-k is forgatókönyv szerint történnek, és ahhoz, hogy megtalálják az utat a boldog befejezéshez, el kell gondolkodniuk azon, kinek a szerelmi történetét is mesélik el.

SZELLEMES ÉS SZÍVMELENGETŐ ROMKOM, AMI A VÖRÖS, FEHÉR ÉS KIRÁLYKÉKET IDÉZI. VESD BELE MAGAD!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvfesztiválra a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában is megjelenik a Nagy Ő által ihletett romantikus történet, amiben a műsor főszereplőjének a figyelmét nem a versenyzők keltik fel...

Kövesd végig a blogturnét, ahol extra állomásokat is találsz, és ha velünk játszol, a könyv egy példányát is megnyerheted!

Nyereményjáték

A regényt részben a Nagy Ő című műsor ihlette, így a játékunk is ehhez kapcsolódik. Minden állomáson olyan férfiak képével találkozhattok, akik szerepeltek a Nagy Ő amerikai vagy magyar változatában. A feladatotok, hogy felismerjétek a kép alapján, hogy kiről van szó, és beírjátok a nevét a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

09.26. Sorok Között

09.29. Spirit Bliss Sárga könyves út extra állomás

10.01. Hagyjatok! Olvasok! Blog extra állomás

10.04. Spirit Bliss Sárga könyves út

10.06. Readinspo

10.08. Hagyjatok! Olvasok! Blog

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Többször is említettem már a blogon, mennyire lenyűgöz az antik Görögország világa, és kevés esetben hagyok ki olyan olvasmányt, amely ezzel kapcsolatos. Most is pontosan így történt: amint megláttam Hádész és Perszephoné nevét a fülszövegben, nem is olvastam tovább, egyből döntöttem. Lehet, hogy figyelmesebbnek kellett volna lennem, amikor választottam, mert a kezdés előtt derült ki számomra, hogy ez a regény olyan műfajokba is besorolható, amelyekért nem rajongok túlzottam. Ez természetesen befolyásolta számomra az olvasási élményt, ezért aki inkább az erotikus vonala miatt kíváncsi a könyvre, nem nálam fogja megkapni a választ, érdemes-e elolvasnia.

A sötétség érintésében Hádész és Perszephoné – az Alvilág istenének és Démétér tavaszistennő lányának – történetét dolgozza fel a szerző, a modern világ köntösébe öltöztetve. Scarlett St. Clair világában az istenek az emberek között járnak és hétköznapi tevékenységeket végeznek, leszámítva persze, hogy itt is rendelkeznek a különleges képességeikkel. A főszereplőink közül Hádész éjszakai klubot üzemeltet, Perszephoné pedig éppen gyakornok újságíróként próbál utánajárni az Alvilág titokzatos istene körül keringő pletykáknak. Közben a lánynak sikerül egy veszélyes alkut is kötnie az istennel, amely olyan dologra kényszeríti Perszephonét, melyet nem biztos, hogy képes teljesíteni.

Az első, amely feltűnt az olvasás során, hogy a szerző nem fektetett túl sok energiát a világ felépítésébe. Ez a terület kimerül annyiban, hogy rögzítjük, az istenek az emberek között járnak, saját vállalkozásokkal rendelkeznek (Hádész éjszakai klubot, Zeusz reklámcéget üzemeltet, csakhogy említsek példát is). Perszephoné még fiatal, egyetemre jár és gyakornoki állásra jelentkezik, amely miatt belekeveredik az Alvilág istenének hálójába. A görög mitológia többi szereplőjének modern világban elfoglalt helyéről rettenetesen keveset tudunk meg, amely nagy hiányérzetet hagyott bennem. Persze tudom, a könyv egészen másra fókuszál, de úgy gondolom, ha már nem hétköznapi karaktereket választ a szerző, hanem belevisz egy fantasy vonalat is a történetbe, azt érdemes jobban kibontakoztatni.

A sötétség érintése elég erőteljesen a szereplőinkre fókuszál, akik szerencsére kedvelhetők. Hádész karakterének vonzereje a titokzatosságában rejlik. Eleinte rosszfiúnak látjuk, de hamarosan kiderül, hogy nem gonosz ő annyira. Perszephoné intelligens és viszonylag érdekes is, tekintve, hogy ő is rejteget dolgokat, még előttünk is. Az ő célja a történetben, hogy rájöjjön, miért alakult úgy, hogy a képessége éppen az anyjáéval ellentétes (teremtés helyett elrohasztja a növényeket), és hogy ezt mire tudja felhasználni.

Tulajdonképpen örülök neki, hogy ezt a két istent választotta a szerző a története főszereplőinek. Mindig is úgy gondoltam, az ő kapcsolatukban rengeteg potenciál van, és magában a mitológiában sem szentelnek elég figyelmet kettejüknek.

Összességében A sötétség érintésével kissé eltévedtem azoktól a műfajoktól, amelyekben általában olvasok – és sajnos ezúttal nem mondhatom azt, hogy nem bántam meg. Egyáltalán nem jött át számomra a történet, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogom fojtatni a második résszel. A fantasy vonal, amely miatt érdekelt volna a regény, volt a leggyengébb benne, ezért inkább elengedem a karaktereket.

Értékelés

Kiadás: Könyvmolyképző (2023)
Oldalszám: 400
Sorozat: Hades és Persephone 1. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Touch of Darkness (2019)
Fordította: Kádár Pál
Műfaj: fantasy, romantikus, new adult, erotikus

Mi vár rád, ha a Holtak Istene visszaadja az életedet?

Persephone csak névleg a Tavasz Istennője. Az igazság az, hogy a virágok kislánykora óta elhalnak az érintése alatt. Új-Athénba költözése után abban reménykedik, hogy feltűnés nélkül vegyülhet el az emberek között, halandó újságírónak álcázva magát.

Hades, a Halál Istene egy szerencsejáték-birodalmat épített fel a halandó világban, a szóbeszéd szerint pedig a leglehetetlenebb fogadásokat kedveli a legjobban.

Miután véletlenül összetalálkozik Hadesszal, Persephone rádöbben, hogy alkut kötött a Halál Istenével. Az alku feltételeit pedig képtelenség teljesítenie: életet kell teremtenie az Alvilágban, különben elveszíti a szabadságát.

Az alku azonban nem csak arra világít rá, hogy Persephone egy bukott istennő. Miközben ugyanis igyekszik elhinteni szabadságának magvait, egyre jobban beleszeret a Halál Istenébe – ez pedig tilos.

Hades és Persephone történetének modern és kreatív feldolgozása.

Vesd bele magad!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Nyereményjáték

Persephone és Hades története Új-Athénban kezdődik, egy olyan modern világban ahol az Istenek köztünk járnak és többek közt éjszakai bárokat üzemeltetnek. A történet során Hades és Persephone mellett más istenekkel is találkozhattok, ezért most eljött az idő, hogy leteszteljük tudásotokat. Minden állomáson találtok egy portrét egy görög istenségről, a feladatok pedig az, hogy kitaláljátok a nevét és, hogy minek az istene.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥