Rachel Gillig: Egy sötét ablak
Nem keveset hezitáltam azon, hogy beillesszem-e az Egy sötét ablakot a jelenleg igencsak telített szeptemberembe. Egyrészt igyekszem jobban megfontolni, belekezdjek-e úgy sorozatkezdő kötetekbe, hogy ki tudja, mikor érkezik a lezárása (mivel hamar elfelejtem a történet részleteit, a folytatás előtt mindig újraolvasom az előző részt vagy részeket, ami nyilván rengeteg időmet elveszi). Másrészt pedig kifejezetten taszít és menekülésre késztet, ha egy regényt a “TikTok-szenzáció!” címkével reklámoznak. Mindenesetre éreztem, hogy az Egy sötét ablak tökéletesen meg fog felelni az ízlésemnek, illetve duológia, tehát csak egyszer kell újraolvasnom a záró kötet előtt.
A történetben egy fiatal lányt ismerünk meg, akinek az elméjében egy Lidérc lakik. Szó szerint, hiszen osztoznak egymás tudatán, hallják és látják a másik gondolatait – de a külvilág csak Elspeth Spindle testét látja. A szörnyeteg a lány kilencéves korában került a tudatába, egy fertőzés következtében, amely a belőle felgyógyult gyermekekben különböző mágikus képességeket ébreszt. A fertőzés pedig a birodalmat körülvevő sűrű ködből származik, amelyet az Erdő Szelleme szabadított rájuk, bosszúból, amiért az ő mágiájára ácsingóztak a halandók, és őt magát többé már nem tisztelték. A köd jelenleg is egyre csak terjed, azzal fenyegetve Blunder lakóit, hogy előbb-utóbb teljesen beborítja a falvakat, és onnantól kezdve senki sem menekülhet előle. A legenda szerint azonban van egy mód a köd legyőzésére: össze kell gyűjteni a Gondviselés tizenkét mágikus kártyáját, és egy fertőzött ember vérével feloldani az átkot. Blunder királyai évszázadok óta próbálják egyesíteni a paklit, de az Éger Ikrek hollétéről a mai napig senkinek sincs tudomása. Van azonban egy csoport, amely elszántan harcol azért, hogy a tizenkét kártya egyesüljön, és lehet, hogy Elspeth segítségével találják meg a módot az Éger Ikrek előkerítésére.
Az Egy sötét ablak világa nem nagyszabású, nem lenyűgöző, de nem is akar az lenni. A térkép igencsak korlátolt, hiszen egyetlen birodalom területén játszódik, és másikról nem is tudunk, hiszen az erős ködfal évszázadok óta elválasztja Blundert a világ többi részéről. A mágia pedig, bár átszövi a könyvet, szintén korlátok közé szorított. Hivatalosan csak a Gondviselés kártyái által lehet gyakorolni, azok pedig bárkinek engedelmeskednek, aki hármat koppint rájuk. A kártyáknak azonban meghatározott tulajdonosuk van, ellopásuktól pedig elrettenti a népet a kegyetlen megtorlás, ami vár rájuk. A Gondviselés kártyái is csak konkrét képességekkel ruházzák fel használóikat, például gondolatolvasással, erővel, szépséggel. A mágiának van szabad, zabolázatlan formája is, azok testében, akik átestek a fertőzésen – azonban minden ilyen emberre halál vár a király rendeletének érvényében. A mágia használata pedig következménnyel jár mind a fertőzöttek, mind a kártyát használók részére. Csak míg a fertőzöttek idővel elveszítik ép eszüket, addig a kártyák birtokosai más módokon (pl. testi kínoktól) szenvednek a természetfeletti erő birtoklásáért.
Nem gondolom, hogy a világépítés kifejezetten erős lenne ebben a történetben. Kissé nehéz elképzelnem, hogy papírvékony, törékenynek tűnő tárgyakban ilyen óriási és kifogyhatatlan erő lakozzon. Továbbá szerintem a birtoklási rendszer is gyenge lábakon áll. Egy duológiában azonban ennél többre nem is feltétlevül van szükség, illetve szerintem a regény erőssége egészen másban rejlik. Pontosabban a szerző hangjában. Rendkívül lenyűgözött az a stílus, amelyben a szöveg szólt hozzánk. Kissé mintha érzelemmentes, tárgyilagos lett volna – hiába követtük Elspeth szemszögéből, E/1-ben az eseményeket, az érzései, benyomásai nem voltak egyértelműen megfogalmazva. Ez az enyhe ridegség és távolságtartás pedig kellett ahhoz, hogy borzongatós, komor hangulatot váltson ki a szöveg.
Lehet, ezzel sokan nem értenek majd egyet, de én kifejezetten szerettem a névválasztásokat is. Önmagában a kereszt- és vezetéknevek is jól hangzanak, de sokszor együtt a kettő különösen erősnek hat: ilyen például a Ravyn Yew, Emory Yew vagy Orithe Winnow. A keresztneveket tekintve tetszik, hogy Elsbeth helyett Elspeth a főszereplőnk, de a kedvencem egyértelműen az Ione és a Hauth.
Ha nagyon muszáj kiemelnem valamiféle gyengeséget, azt mondanám, hogy szerintem a szörny túl keveset szerepelt. Ez nem olyasmi, ami akár egy fél csillagos levonást eredményezne az értékelésemben, viszont kicsivel többet vártam ettől az ötlettől. Zseniális gondolatnak tartottam már a fülszöveg olvasásakor is, hogy a főszereplőnk osztozzon valaki mással a tudatán, és szó szerint a fejében, a testében egy másik lény lakozzon. Az pedig, amit a szerző ebből a történet során, illetve a végén kihozott, különösen tetszett. Ennek ellenére úgy érzem, sokkal kevesebb szerepet kapott a szörnyeteg, mint amennyit megérdemelt volna.
Összességében kétség sem fér hozzá, hogy az Egy sötét ablak olyan történet, amelyre érdemes volt időt áldozni. Élveztem a felépítését, a karaktereit, a szereplőink között fűződött gyengéd, de bájos románcot, és persze az őszi, borongós időjáráshoz tökéletesen passzoló hangulatot. Az alaptörténet erősen emlékeztetett Marie Lu Az ifjú kiválasztottak című sorozatára (ebben is gyerekeket sújtó járvány adja a főszereplőnk képességét), az írásstílusa pedig Amy Harmon A madár és a kardjáéra hajazott, ezért talán aki bármelyiket élvezte ezek közül, valószínűsíthető, hogy az Egy sötét ablak is kedvére lesz. Én biztosan jó szívvel fogok rá emlékezni, és tűkön ülve várom a folytatását.
Oldalszám: 368
Sorozat: A pásztor király 1. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: One Dark Window (2022)
Fordította: Ódor Anna
Műfaj: (high, dark) fantasy, horror, romantikus, young adult
.png)
0 megjegyzés