Sorozat: Grisa trilógia 1.

Bár az Árnyék és csont már közel 6 éve megjelent (eredeti nyelven 8), sokakhoz hasonlóan én is csak a közelmúltban fedeztem fel magamnak. Sokáig a várólistám alján rejtőzött, szinte teljesen el is felejtkeztem róla, ám mivel a Könyvmolyképző egyik őszi raktárvásárán sikerült szert tennem egy példányra, ráadásul bejelentették, hogy sorozatot is forgatnak a történetekből, nem halogathattam tovább az elolvasását.

A regény egy igen különleges, orosz ihletésű fantasy világban játszódik. Az országot, Ravkát egy Zónának nevezett, mágikus eredetű terület szeli ketté, amelyben vaksötétség honol, és emberevő szörnyetegek támadják meg az átkelni szándékozókat, ám emellett súlyos gazdasági károkat is okoz az egyébként is háborúban álló országnak. A Zónát évszázadok óta még a különleges képességekkel rendelkező emberek, a grisák sem voltak képesek elpusztítani, azonban most végre megcsillant a remény szikrája.

A világ persze ennél jóval összetettebb és érdekesebb - még én magam is meglepődtem, mennyire jól átgondolt és felépített, ráadásul mindez remekül be is van mutatva. Minden kötet elején egy csodaszép térkép segíti a tájékozódást, illetve a grisák rendjei és pontos megnevezésük is fel van tüntetve. Az oroszos beütéstől eleinte tartottam (nem áll közel hozzám ez a terület), ám ezt meg lehet szokni, és tulajdonképpen még különlegesebbé teszi a sorozatot. Ami azonban egyértelműen negatívum számomra, hogy sokszor kimondatlan nevekkel és orosz kifejezésekkel is találkoztam a szövegben. Utóbbiak ugyan a szövegkörnyezetből kitalálhatók, ám nem bántam volna, ha beillesztenek legalább egy szószedetet a kötet végére.

A grisák megérnek egy külön misét. Imádom, ahogyan Bardugo felépítette ezt a szegmensét a történetnek: hogy rendekbe oszlanak, különböző képességeik vannak, nem korlátlan a hatalmuk, folyamatosan képezik magukat... A kedvencem viszont, hogy egyfajta "tudományos" magyarázata is van az erejüknek, ami csak még hihetőbbé, hitelesebbé teszi az egészet.

És hogy végre magáról a történetről is ejtsek egy-két szót: imádtam. Az események szinte rögtön beindultak, már a legelején izgalmas dolgok történtek, ám Bardugo eszköztára nem fogyott ki a végére sem. A felét (röpke 200 oldalt) egy szuszra olvastam ki, és kizárólag azért nem fejeztem be ott helyben, mert már éjjel fél 3 volt. Mindennek azonban elsődleges oka az Éjúr volt, aki az elején rám is elképesztő hatást gyakorolt, az Alinával közös jeleneteik pedig fantasztikusak voltak.

Összességében emlékezetes és kiemelkedő élmény volt számomra az Árnyék és csont. Különösen örülök annak, hogy akkor kezdtem el, amikor már szert tettem mindhárom kötetre, mert a történet nagyon addiktív, a világ és a karakterek lenyűgözőek, Leigh Bardugo pedig nagyszerűen ért az izgalmak és a feszültség megteremtéséhez.

Kis fejtörés után végül úgy döntöttem, csak 4.5 csillagot szánok neki. Ennek oka teljesen szubjektív: már ebben a kötetben megmutatkozik, hogy az Éjúr tényleg negatív karakter (eleinte valamiért nem hittem el), én pedig abba a táborba tartozom, aki az antagonistákat nem igazán tudja értékelni. Hangsúlyozom, ez egyáltalán nem von le a történet értékéből, csupán az enyhe csalódottságom miatt nem volt szívem megadni a maximum pontozást.
Mellesleg, hogy ne tartsatok annyira bogarasnak, a szószedet hiánya, illetve néhány fordítási félrecsúszás is közrejátszott a végeredményben.

Kedvenc szereplő: szarvas - oké, ez lehet, hogy elsőre furcsa választás, de aki olvasta, az megérti (aki nem, annak a magyarázat spoiler). Lényeg, hogy ez az állat hihetetlenül ötletes módon segítette Alinát, és ez annyira tetszett, hogy nem hagyhatom szó nélkül.