Fülszöveg

A Fennmaradottak krónikái című sorozat óta gyógyíthatatlan fantasy-lázban égek, így amikor lehetőséget kaptam az Egy birodalom végzetének elolvasására, nem is volt kérdés, hogy rögtön lecsapok rá. Már önmagában a fülszöveg is ígéretesnek hangzott, a herceg és hercegnő karaktereket pedig kifejezetten szeretem, ám a bónusz - ciki vagy sem - egyértelműen a sellővilág, amin még én is meglepődöm, mennyire le tud nyűgözni.

Hamar kiderült azonban, hogy ez a történet kicsit több, mint ami kívülről látszik. A fülszöveg ugyan tökéletesen fedi a valóságot, vagyis egyáltalán nem túlozza el a sztorit (mint ahogyan ez sajnos elég gyakran megesik), de egyvalami számomra nem volt egyértelmű: ez egy Kis Hableány-feldolgozás. De még milyen! Felejtsétek el a csupaszív, ultrakedves és barátságos Arielt, mert itt a szirének kőkemény gyilkosok, a herceggel egyetemben.

Szerintem az Egy birodalom végzetének ez a legizgalmasabb, legütősebb része. Alexandra Christo felépített egy újszerű, egyedi világot a már jól ismert történetre, és teljesen kiforgatta a karaktereket önmagukból, antihősöket faragva belőlük. A szirénhercegnő (Lira) itt kegyetlen gyilkos, aki minden évben kitépi egy hercegnek a szívét, a királyfi (Elian) pedig sziréneket gyilkol azért, hogy biztonságosabbá tegye a tengereket. A történetet átszövi a vér, a bűn és a gyűlölködés, ám bármilyen furcsán hangzik is, mindez igazi felüdülést jelent a YA könyvektől megszokott, idealizált főhősökhöz képest. A szereplők egyébként a negatív jelzők és tettek ellenére szerethető, pozitív figurák maradnak, így ez a vonal egyáltalán nem von le a könyv élvezhetőségéből.

A történethez egy teljesen új világ is tartozik, amelynek a kidolgozásába nem fektetett kevesebb energiát Christo, mint a sztori többi elemébe. Igazság szerint ez a másik dolog, ami lenyűgöz ebben a könyvben: irtó kreatív és izgalmas, az ötlete eredeti, ráadásul keveredik bele némi görög mitológiás-Odüsszeuszos hangulat, ami még egyedibbé varázsolja az egészet. Az alapja a szirénvilág, amiről nem tudni, pontosan hol helyezkedik el, és a szárazföld, amelyen száz királyság található. A királyságok közül mindnek van valami jellegzetessége (és fura neve), például Midasz (ahonnan Elian származik) az arany birodalma, Eidüllió a szerelem földje, Efévreszi pedig a feltalálók otthona.

Ami azonban az Egy birodalom végzetének legígéretesebb részének tűnik, az valójában a legnagyobb buktatója is egyben. Hiába volt egyértelmű számomra, mennyire összetett, jól kitalált világról van szó, az írónő semmit sem mutatott meg belőle. A szirének birodalma teljes egészében kimaradt, a királyságok közül pedig csak párat (talán 6-ot) érintettünk, és ennyi. Ez azért annyira tragikus, mert 100 különböző királyság (plusz a szirénvilág) rengeteg izgalmas lehetőséget tartogatna a történet megbonyolítására, és akkor nem landolt volna ez a remek ötlet a kukában.

Maga a sztori izgalmas volt, pörgős és olvasmányos, végig fenntartotta az érdeklődést, ám némi fűszerezés így sem ártott volna neki. Kevés volt a kitérő, a konfliktus, az akciójelenetek pedig néhol kissé zavarosak és laposak voltak (szerintem a végső, mindent eldöntő csata volt a mélypontja a történetnek, abszolút nem éreztem sem a dinamikáját a dolognak, sem a logikáját).

Összességében abszolút nem bántam meg, hogy esélyt adtam az Egy birodalom végzetének, hiszen mindent egybevetve jó kis kaland volt. Bár a fent kiemelt hibák sajnos egyértelműen levonnak a könyv élvezhetőségéből, de tekintve, hogy mindezeket nem egy dolog kompenzálja, ráadásul mivel debütáló regény, én nem ásnám el a szerzőt. Szívesen elolvasnám a mostanában megjelenő új könyvét is (Into the Crooked Place), amennyiben lefordítják (enyhe utalás a kiadónak).

Mindent összevetve én 4 csillagot adnék, hiszen sok minden szól mellette. Ötletes, egyedi történet szerethető karakterekkel, szuperül ábrázolt jellemfejlődéssel, fantasztikus világgal. A romantikus szál sem csöpögős, lassan épül és mégis erős. Az egyetlen gond az, hogy egyes elemek kissé elkapkodottak és kidolgozatlanra sikeredtek, de összességében maga a történet abszolút maradandó és élvezhető.

Kedvenc szereplő: Elian - nem lehet nem megkedvelni a kis naiv, önfeláldozó kalózherceget :)

Igen, tudom, nem is kissé furcsa, hogy ma egy szakácskönyv értékelésével jelentkezem, de higgyétek el, ennek is van magyarázata. Ha olvassátok a Metaforaszennyezést, akkor talán tudjátok rólam, hogy hamarosan esedékessé válik az összeköltözés a barátommal, így a főzés számunkra is mindennapos feladattá válik (vagyis - fun fact - inkább az Ő számára, mert kettőnk közül ő a szakács, és ezért nem haltunk még meg ételmérgezésben). Ennek apropóján vállaltam, amikor lehetőség adódott rá, hogy én is kipróbálom Gelb Tatjána első receptes könyvét.

Mindenek előtt pár szót ejtenék a szerzőről. Gelb Tatjána Ukrajnában született, ám 15 évvel ezelőtt Magyarországra sodorta a sors. Eredetileg fogorvosnak készült, de végül az alkotást választotta - a festészet iránti érdeklődése megmutatkozik a főzési stílusán is. 2015-ben feltűnt a Konyhafőnök című műsor 2. évadában, ahol a döntőig jutott (több infó itt). Eleinte nem tudtam, mire számíthatok tőle, így amikor végül megérkezett a kötet, nagyon meglepődtem (pozitív értelemben), de egyúttal kicsit meg is ijedtem. De kezdjük a jóval!

A könyv külsőre egyszerűen lenyűgöző. Már a borítón is látszik, hogy ez nem egy igénytelen receptkönyv, de belül sem okoz csalódást - néha csak azért forgatom, hogy gyönyörködhessek benne. A fotók elképesztőek, már a látványuk is arra késztet, hogy készítsd el az adott ételt. Az esztétikumhoz a tördelés és a betűtípus is nagyban hozzájárul, és vissza is köszön benne a kötet fő vonala: a színek használata. És még egy különlegesség: minden receptet valamelyik festői irányzat inspirálta, amely meg is van jelölve a nevek mellett. Az egyetlen fizikai negatívum az, hogy nem keményborítós, és ez szerintem egy szakácskönyvnél kifejezetten hátrány, hiszen az ember folyamatosan nézegeti a receptet főzés közben, így viszont ez becsukódik.

A könyv fő vonala tehát (ezt a cím is mutatja mellesleg) a színek, egészen pontosan az ételek megszínezése, de kizárólag természetes anyagok használatával, mint a curry, a céklalé, vagy a wasabi. Szerintem ez egy kifejezetten kreatív és izgalmas témaválasztás, főleg, hogy ezeknek a fűszereknek és zöldségleveknek az ízét sokszor nehéz összeegyeztetni azzal az étellel, amit meg szeretnénk színezni. Sok furcsa kombináció született, de maximálisan megbízom Gelb Tatjána tudásában ezen a téren, így nincsenek fenntartásaim még a céklaleves tejbegrízzel szemben sem...

Szerkezetét tekintve egyébként a kötet teljesen átlagos, külön vannak szedve az előételek és saláták, levesek, főételek, és végül a desszertek. Az elején külön oldal van szentelve a színezékek bemutatásának, illetve maga a szerző is szól pár szót arról, mi motiválta a gyűjtemény elkészítésében.

Mellesleg a könyv elsőre (és másodjára, meg harmadjára...) kicsit ijesztőnek tűnhet. Süt róla, hogy a célközönsége az ínyenc, konyhában gyakorlottan mozgó emberek, tehát abszolút nem én. Azonban a bejegyzéshez mindenképpen tesztelni szerettem volna egy receptet, a választásom pedig a képen látható csokis-túrós derelyére esett, ami talán az egyik legegyszerűbb a könyvben. Az alapanyagai teljesen átlagosak voltak (a legextrább közöttük a vaníliaaroma), és az elkészítése sem sok időt, sem sok energiát nem vett igénybe. A végeredmény szerintem nem lett rossz, bár el nem fogyott (igaz, ez inkább a túró hibája, nem pedig a főzőtudományomé - esküszöm!).

A többi receptet csak felületesen futottam át, ám az még így is egyértelműen látszik, hogy nehézségüket és a hozzávalóik beszerezhetőségét illetően rendkívül változatos a felhozatal. Igaz, hogy az ételek nagy többségéhez szükséges tartani egybevásárlókörutat, és nem egy olyan is akad, ami gourmet étterem menüjén is megállná a helyét, de könnyen lehet találni benne kisebb kihívást jelentő példányokat is, amelyek előszobái lehetnek később akár a high level-kategóriának.

Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.