A tavalyi őszöm egyik legjobb felfedezése volt Rachel Gilligtől A pásztorkirály című duológia első része, az Egy sötét ablak. Önmagában zseniálisnak tartottam azt a gondolatot, hogy a főszereplőnk elméjébe tegyünk egy betolakodót, vagyis valamiféle átok hatására két lélek osztozzon egy testen, egy elmén. Majd szép lassan kiderült, hogy Rachel Gillig nem csak alaptörténetet alkot jó érzékkel, hanem történetet is, így a regény maradéktalanul magába szippantott. Izgatottan vártam a folytatást, amit nem húzott sokáig a Kiadó, alig több mint fél évet kellett csak tűkön ülnöm miatta, amiért nagyon hálás vagyok. Az értékelésem az Egy sötét ablakból komolyabb spoilereket tartalmaz, de a Két fekete koronából nem.
A történet ott folytatódik, ahol az előző részben elengedjük a szereplőink kezét. Előző főhősünk, Elspeth eltűnt, a testén átvette az irányítást a Lidérc, akiről immár mindenki tudja, hogy az 500 évvel ezelőtt elhunyt Pásztorkirály megmaradt, elvadult lélekfoszlánya. Bár Ravyn féltőn óvja a lényt, aki korábban Elspeth volt, remélve, hogy a lány még odabent lakozik, tudják, hogy nem szalaszthatják el a lehetőséget. Az évszázadokkal ezelőtt elveszett kártyát, az Éger ikreket ugyanis egyedül a Pásztorkirály képes megtalálni. A kártya segítségével talán végre eloszlathatják a ködöt Blunder körül, és kigyógyíthatják a fertőzötteket, akiket felemészt a mágia gyakorlása.
A Két fekete korona valamiben feltűnően más az előző részhez képest. Mivel az előző főszereplőnk tulajdonképpen eltűnt, a narrálás feladatát más karakternek kellett átvennie. Gillig ezt úgy oldotta meg, hogy Ravynt és Elmet emelte középpontba, és rajtuk keresztül két különböző cselekményszál eseményeit követjük nyomon. Míg Ravyn az Éger ikrek kártyáját keresi a Pásztorkirállyal, addig Elm a trónöröklés kérdésével küzd meg, tekintve, hogy Hauth-t a szörny kegyetlenül szétszabdalta az Egy sötét ablak végén. Én személy szerint örülök ennek a megoldásnak, hiszen rettenetesen unalmas lett volna ezeket a történéseket a tehetetlen Elspeth nézőpontjából szemlélni.
– Majd egy nap. De előtte még el akarok tölteni veled száz évet.
Ami kifejezetten pozitív változás volt az előző könyvhöz képest, az az, hogy a szerző rendkívüli ütemben pótolja az eddig titkolt részleteket az évszázadokkal ezelőtti történésekkel kapcsolatban. Ráadásul nem is homályos utalgatások formájában, mint amit eddig megszokhattunk a Pásztorkirálytól, hanem konkrét visszaemlékezésekként.
Számomra viszont csalódást okozott az, hogy végig olyan érzésem volt, mintha a szerző szándékosan gyúrná és nyújtogatná a történetet, kizárólag annak érdekében, hogy indokolt legyen két kötetre bontani. Nagyjából másfél kötetni értékelhető esemény van ebben a sorozatban, és a toldalékok okoztak bennem annyi ellenérzést, hogy egy teljes csillaggal kevesebbet ítéljek meg neki. Ugyancsak kellemetlen meglepetést okoztak a szexjelenetek, amelyekből ebben a kötetben tolakodóan sok kapott helyet az Egy sötét ablakhoz képest. Abban is kaptunk pikáns részleteket, de sokkal elegánsabban, szolidabban tálalva. A Két ferde korona jelenetei viszont azt a benyomást keltették bennem, mintha az eredeti kiadó rászólt volna a szerzőre, hogy a második részt ugyan tegye már egy kicsit eladhatóbbá. Én képviselem a kisebbséget, de én ezt nem tudom értékelni.
Összességében a Két ferde korona számomra nem hozta azt, amiért az *Egy sötét ablak*ot annyira megszerettem, de ez nem lep meg, sajnos ez gyakrabban előfordul folytatások esetében, mint az ellenkezője. A történet lezárását viszont élveztem követni, tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy megbántam az elolvasását. Sőt, szívből tudom ajánlani a sorozatot, ha egy könnyedebb, de izgalmas fantasy-t kerestek, különösen így, az ősz közeledtével.
Oldalszám: 408
Sorozat: A pásztor király 2. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: Two Twisted Crowns (2023)
Fordította: Ódor Anna
Műfaj: (dark, high) fantasy, horror, romantikus
