A 2025-ös évem egyik legnagyobb felfedezése volt A hurrikánháború. Jól emlékszem, mennyire odavoltam érte, holott akkoriban nagyon megválogattam, mit olvasok, és csoda, hogy ez átfért a szűrőmön. Azóta egy párszor eszembe jutott, nem lehet-e, hogy csak épp a legjobbkor találkoztunk össze Thea Guanzonnal, de most, az újraolvasás alkalmával is pont annyira magával ragadott a történet, mint először. Nem csoda, hogy ilyen izgatottan vártam a második részt.
Az ébredő monszun abban a pillanatban folytatódik, ahol A hurrikánháború abbamarad. Alaric apja, az előző Éjcsászár parancsából elloptak egy példányt abból a nenavari madárból, amely hétméteres körzetben képes semlegesíteni az éterhajlítókat. Alaric kétségbeesik, hiszen az apja azt tervezi, ezzel semlegesíti Talasyn fényfonó képességét. A fiúnak, ha Talasynnal közösen sikerül megmenteniük az emberiséget a Világfaló közelgő éjszakáján, foglyul kell ejtenie a feleségét és elvinni az udvarba, hogy ott végleg megszabaduljanak tőle. Alaric ugyanakkor kezd menthetetlenül beleszeretni a tűzrőlpattant, makacs trónörökösnőbe. Szerencsére van valamennyi ideje kivárni a fejleményeket, hiszen a hatalmas pusztulással fenyegető Világfaló éjszakájára meg kell edzeniük éterhajlító mágiájukat annyira, hogy pajzsot tudjanak formálni a kitörés forrása körül, megakadályozva, hogy az továbbterjedjen a világra.
Mikor belekezdtem, jól emlékeztem arra, mik voltak azok az okok, amiért A hurrikánháború annyira magával ragadott annak idején. Akkoriban különösen sok olyan történetet olvastam, amelyben a szerző nem törődött sokat azzal, hogy megalapozza a két főszereplője egetrengető szerelmét, ezzel szemben Guanzon itt egy lassan építkező, ám annál stabilabb kapcsolat kialakítására törekszik. Emellett kifejezetten tetszett az is, hogy nem végtelen mennyiségű szexjelenettel igyekszik eladni a regényét, hanem van benne értékelhető cselekmény és konfliktus, ami elviszi valahonnan valahová a történetet addig, amíg mi a háttérben szurkolunk Alaric és Talasyn kapcsolatáért. Sajnos azonban azt vettem észre, hogy ami A hurrikánháborút annyira szerethetővé tette számomra, azt Az ébredő monszun átfordítja épp az ellenkezőjébe.
Gesztenyebarna tincsei kiszabadultak a fonatából, ezerfelé szálltak a szélben. A napfény előcsalta az arany foltokat a szemében, a kerek arcát borító szeplőkön táncolt. Alaric őt nézte, amikor válaszolt.
– Igen."
Természetesen számítottam rá – és reméltem –, hogy Talasyn és Alaric kapcsolata fejlődni fog a regény során, különösen, hogy most már hivatalosan is köti őket a házassági kötelesség, azonban egészen mást vártam volna el. Az első könyvben imádtam, hogy micsoda szakadékot kell áthidalni kettejük között: Alaric annak az Éjcsászárnak a fia, aki kiirtotta a fényfonók, vagyis Talasyn nemzetségét, aki elkezdte azt a háborút, amely Talasynt érzéketlen katonává keményítette, és amely akkora fájdalmat okozott neki az elmúlt években. A kapcsolatukat, ha fejlődött, az egyértelmű vonzalom gördítette csak előre, de a közöttük feszülő természetes bizalmatlanság és mélységes ellentétek minden alkalommal csak visszább vetették a fejlődést. Ehhez képest Az ébredő monszunban azt látjuk, hogy bár továbbra is képtelenek feloldani ezeket az ellentéteket, folyamatosan keresik egymás társaságát, és képtelenek visszafogni magukat az ágyban.
Ez utóbbit más esetben teljes mértékben megérteném – hiszen friss házasokról van szó, akik között egyértelmű és mély vonzalom áll fent. Ám egyrészről Talasynt olyan karakternek ismertem meg, aki képes visszafogni az ösztöneit, ha a nagyobb jóról és az értékrendjéről van szó. Másrészről pedig Alaric mindenféle bűntudat nélkül hajszolja a lányt, miközben pontosan tudja, mik a tervei az apjának Talasynnal, és egy szalmaszálat sem tesz keresztbe azért, hogy azt megakadályozza. A tiltott szerelem izgalmát pedig ebben az esetben nem fogadom el érvként – amelyre egyébként Elagbi, Talasyn apja is rásegít, hiszen kategorikusan elutasítja a fiatalok... khm... tevékenységét, holott mindannyiuk számára nyilvánvaló volt az eljegyzéskor, hogy mind Nenavarnak, mind Kesathnak kell egy örökösnő és egy örökös előbb vagy utóbb. Egy szó mint száz, úgy érzem, ezek a bizonyos típusú jelenetek mindössze azt kívánták ellensúlyozni, hogy a cselekmény érdeklődés (vagy kreativitás?) hiányában elmaradt ebben a regényben.
Összességében Az ébredő monszun csalódást okozott, hiszen épp abban volt más, amely számomra az első könyvet annyira szerethetővé tette. A fókusz a politikáról és az uradalmakat egyéb módon fenyegető veszélyről egyértelműen a két főhős kapcsolatára terelődött, csakhogy ez a szál pont nem abban az aspektusban fejlődött, amelyben kellett volna. Ennek ellenére akkor is a kezemben akarnám tudni a harmadik részt, hogyha nem körömrágós, falat kaparós függővéggel hagyott volna faképnél bennünket a szerző a regény végén. Ám a This Shattered Tempest sajnos csak októberben jelenik meg eredeti nyelven, így csak halványan él bennem a remény, hogy a fordítást jövő ilyenkor már olvashatjuk.
Oldalszám: 424
Sorozat: A hurrikánháború 2. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Monsoon Rising (2024)
Fordította: Szabó Tünde
Műfaj: (high) fantasy
