Van bennem némi egészségtelen tartózkodás az ázsiai könyvek iránt. Az egyik első élményem Genki Kawamura A virágokat ne felejtsd című regénye volt, amelyet a legkevésbé sem neveznék átütő élménynek. A témája, a mondanivalója ugyan szép volt, ám az ázsiaiak, de különösen a japánok ridegnek ható, távolságtartó kommunikációja és érzelemmentessége nem éppen az, amit szívesen fogadok az olvasmányaimban. Hiába volt azóta néhány pozitív élményem (igaz, inkább fantasy-k által), valamiért ez a regény olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy nehezen veszem rá magam a további kísérletezésre. Szerencsére a Holdtükör Samantha Sotto Yambao tollából átcsúszott a szitán, bár nehezen. Az okát, hogy végül miért döntöttem így, nem tudnám egyértelműen megmondani, de annyi bizonyos, hogy végül rengeteget segített az ellenérzéseim feloldásában.
.jpg)
Tokió egy eldugott utcájában áll egy híres rámenétterem, amely annyira népszerű, hogy csak hosszas sorbanállás után kaphat asztalt a látogató. Időnként előfordul azonban, hogy az ajtón belépve az ember nem vendéglátóegységben, hanem egy zálogházban találja magát. Tosio és Hana zálogháza csak azok számára jelenik meg, akik küzdenek valamivel, és epp eljött az ideje, hogy terhüket lerakják végre. Ehhez csak annyit kell tenniük, hogy otthagyják azt a döntésüket a zálogházban, amit megbántak – a bűntudat pedig elillan, hiszen az ajtón kilépve már nem emlékeznek arra, ami addig nyomta a szívüket. A napon viszont, amikor Tosió nyugdíjba vonul, különös dolog történik: reggelre feldúlják a zálogházat, az idős férfinek és az előző napon a széfbe helyezett döntésnek pedig nyoma veszik. Hana úgy dönt, az apja nyomába ered, még annak ellenére is, hogy a zálogházban végzett munkája rettentően fontos a közössége számára, kötelezettségének elhanyagolása pedig súlyos vétség. A kutatásban vele tart egy különös idegen is, aki éppen akkor téved a feldúlt zálogházba, amikor Hana szemrevételezi a kárt.
Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a Kiadó már az olvasás előtt is különlegessé tette a kötetet azáltal, hogy legális könyvvandálkodásra invitálta az olvasót. A Holdtükör védőborítója ugyanis hajtogatható: egy papírhajót kapunk belőle, amiben a két főhősünk ül egymás mellett. Őszintén szólva tetszik ez az ötlet, de különösen a körülötte kialakult párbeszéd, hiszen sokan még így is tartózkodnak a borító tönkretételétől, ám egyre inkább érzem a nyitottságot is arra, hogy ne szentekként kezeljük a könyveket. Valójában én is szívesen elkészítettem volna a papírhajót, egyetlen okból nem tettem: nekem a védőborító grafikája ezerszer jobban tetszik, mint ami mögötte, a keményborítós változaton található.
A fülszöveget nem olvastam el tüzetesen, ezért nem igazán tudtam, mire számítsak ettől a könyvtől. Könnyen belelendültem, már az elején is érdekes mozanatok történtek, ám igazán csak akkor indult be a cselekmény, amikor Keisin is megjelent a színen. Ő a titokzatos fiú, aki Tokió utcájáról, a zálogház következő ügyfeleként toppan bele Hana életébe, csakhogy éppen akkor, amikor a zálogházat már felforgatták. Hana annak ellenére, hogy minden észérv ellene szól, hagyja, hogy a fiatal fizikus-professzor vele tartson a keresésben.
Az első jelenetekben a természetfeletti elemek nem voltak hangsúlyosak, ezért úgy sejtettem, később is inkább a realitás talaján maradunk, és a regénynek legfeljebb egy-egy pontján jelenik meg valamiféle mágia. Ám ahogy haladtunk előre a történetben, úgy egyre vadabb helyekre kerülünk egyre különösebb módokon – a felhőkön lebegő Éjféli Piacra, a mások hibáiból álló Okulás Múzeumába, a csillagokat festők falujába. Mindezt pedig úgy, hogy víztócsákon keresztül, vagy éppen pletyka hátán utazunk a főhőseinkkel. Követhetetlennek és túlságosan elrugaszkodottnak hangzik, ám a szerzőnek sikerült úgy felépítenie és olyan módon adagolnia az újdonságokat, hogy egyáltalán nem váltam túlterheltté, és az agyam könnyedén feldolgozta azokat. Egy ponton már inkább csak elküldtem a racionális elmémet szabadságra, és élveztem a izgalmasabbnál izgalmasabb megoldásokat.
Mindebben sokat segített Keisin, aki a cselekményben gyakorlatilag az olvasót képviseli. Mivel a földi, mágia nélküli világból csöppent bele ebbe a fantáziába, velünk együtt fedezi és dolgozza fel azt, ami éppen történik vele. Mindennek tetejében, mint említettem, Keisin tudós, így gyakran próbálja racionalizálni ennek a másik világnak a működését, amit külön élvezet követni. Szerencsére azonban a szerző nem olyanfajta fizikust kreált a férfiból, aki mindent megkérdőjelez, mindent elutasít, mindent elemez – ő is inkább csak velünk együtt élvezi ezt a fantasztikus utazást.
A Tosio utáni kutatás és a világ felfedezése során egyre inkább kitűnik, miféle kérdést is boncolgat a regény a háttérben. Ez leginkább Hana világa és az általunk ismertnek a párhuzama kapcsán nyer értelmet. Számukra a döntések tiltottak: minden embernek már a születésekor a bőrére tetoválják a teljes életútját a férje/felesége nevével, gyerekei számával, foglalkozásával együtt, így nincs más feladatuk, mint engedelmesen követni a nekik kijelölt utat. Ez a döntések nélküli világ rendezett és kiszámítható, szemben a földivel, amelyben káosz uralkodik. Csakhogy, ha az életutad kőbe (vagyis a bőrödbe) van vésve, nem vagy szabad, és az utazásunk során egyre világosabbá válik, hogy ezt sokan nehezményezik Hana világában.
A kissé távolságtartó írásstílus, ami az ázsia művekre általában jellemző, itt is megjelent, de inkább a könyv előnyére vált, mint hátrányára. Élveztem, hogy a szerző sokszor nem ír le, nem mond ki egyértelmű dolgokat, inkább hagyja, hogy a szövegkörnyezetből magunk következtessük ki, hogy mi történik. A szexjelenetnél csodáltam ezt különösen – semmilyen módon sem passzolt volna a regénybe a szókimondó helyzetrajz, helyette rendkívül finom, elegáns és szemérmes utalásokat kaptunk csak arra, mi történik a falak között. De ez az egyenletes, visszafogott stílus csodásan működött egy-egy jelenet átvezetésénél is, illetve annak a hiányánál – megtörte a monoton olvasást, emlékeztetett, hogy nem árt odafigyelni.
Összességében a Holdtükör teljesen levett a lábamról. Lenyűgözött, elvarázsolt és elrepített a gondjaimtól, hiszen rendkívül könnyű volt belefeledkezni. Egészen különleges lehet Samantha Sotto Yambao elméje, ha képes volt ilyen világot kreálni. Hihetetlen fantázia és kreativitás kellett ehhez a regényhez, én pedig faltam minden egyes sorát, és már most alig várom, hogy újraolvassam. Ha voltak is gyengeségei, egyet sem tudok kiemelni közülük. Teljes szívemből csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretnek elveszni titokzatos, gyönyörű világokban, és általában törekednek arra, hogy a leírtakat megjelenítsék a lelki szemeik előtt – szerintem ezt a könyvet olvasni csak így érdemes.
.jpg)
Oldalszám: 336
Eredeti cím: Water Moon (2025)
Fordította: Ódor Anna
Műfaj: fantasy, romantikus, mágikus realizmus, ifjúsági
.jpg)
