Heather Fawcett igencsak magasra tette a lécet az Emily Wilde tündérenciklopédiájával, saját magával szemben. Az olvasóközönség imádta a trilógiát, és én sem álltam messze tőle, hogy magával ragadjon. Hiányoltam ugyan belőle valamit, amit nem tudok egyértelműen azonosítani, ám a koncepció, az alaptörténet és Emily karaktere a furcsa, visszahúzódó jellemével engem is elvarázsolt. Épp az előbb említett hiány miatt vonakodtam kissé, hogy folytassam az új, furcsa címet viselő stand alone-jával, de az az igazság, hogy a macskáknak nem tudtam ellenállni – és milyen jól tettem!
Agnes Aubert-nek egyetlen küldetése van az életben: otthont találni Montreal összes kóbor macskájának. Irigylésre méltó elhivatottsággal gyűjti be az utcáról az elhagyatott, túl gyorsan szaporodó állatokat, hogy aztán kicsinosítva, ivartalanítva adja át az új tulajdonosuknak. A menhely eleve szűkös erőforrásokból működik, ám a helyzet kétségbeejtővé válik, amikor egy máguspárbaj következtében felrobban az utca, és óriási lyuk keletkezik a menhely falán. Agneséknak költözniük kell, csakhogy a furcsa tevékenységet nem sok üzlethelyiség-tulajdonos fogadja nagy lelkesedéssel. A fiatal nő végül kompromisszumot köt: olyan helyre költözteti a menhelyet, ahol valamilyen rejtélyes okból nem sok vállalkozás marad fenn hosszútávon, cserébe viszont meglepően alacsony bérleti díjat fizet. Hamar kiderül azonban, mi késztette távozásra az előző bérlőket: a helyiség pincéjében különös, tiltott mágiára vonatkozó tevékenység zajlik, és kétes alakok ki-be mászkálnak az odavezető csapóajtón. Mindemellett az illegális varázsbolt üzemeltetője az a Havelock Renard, aki néhány éve egy meggondolatlan varázslattal majdnem darabokra szaggatta a világot.
A fülszöveg sokat elárul nekünk arról, miről is szól a regény, ám számomra ez inkább aggodalomra adott okot, mintsem, hogy jobban megmagyarázta volna a címet. Kételkedtem ugyanis benne, hogy a szerző fenn tudja tartani a megfelelő egyensúlyt a menhely tevékenysége, a mágiahasználat okozta bonyodalom és a szerelmi szál között, amelynek jelenléte már abban a pillanatban megjósolható, hogy a regény kiemeli: Agnes özvegy. Márpedig nem viseltem volna el azt, ha egy macskamenhelyen játszódó, ráadásul ezzel megegyező címet viselő történetben nem kapnak egészséges szerepet az állatok – ám a félelmem alaptalannak bizonyult.
Az első, amely kifejezett örömmel töltött el a regény kapcsán az, ahogyan Fawcett megjelenítette az állatokat. Nem lehet egyszerű macskák viselkedését érzékletesen leírni, ráadásul úgy, hogy az olvasó még olvadozni is képes legyen rajta, ám jelentem, a szerző megugrotta ezt a mércét. Rettenetesen élveztem ezeket a jeleneteket, amelyekből nem is volt kevés. Igen értékeltem, hogy több állandó szereplője is van a történetnek (Őfelsége, Sikoly, Thoreau, Sziréna, Maman), akik kifejezetten felismerhető és markáns személyiségjegyeket kaptak, ezek megnyilvánulásain pedig minden alkalommal jót derültem. A szemfüles olvasók kiszúrhatják, hogy a borítón jól azonosíthatóan szerepel is az első három macska.
Úgy tettem, mintha elgondolkoznék ezen.
– Lehet, próbát teszek a sötét varázslók megszelídítésével. Úgy tudom, nagy igény van manapság az ilyesmire, és senki nem tolong a munkáért.
– Ha sötét varázslókkal találkozom, figyelmeztetni fogom őket a veszélyre. Jó, ha előre felkészülnek a macskaszőrre és a szentbeszédekre. Az igazán megátalkodottakra egyébként is felesleges időt vesztegetni."
Cozy és egykötetes fantasy lévén nem vártam sokat a regény mágikus elemeitől, így ezen a téren nem is csalódtam. Némileg zavaros volt számomra a varázslat működése, de inkább hagytam magam sodródni az árral. Ebben a világban csak a kiváltságos, kifejezett érzékkel születő emberekből lehet mágus, igaz, a legegyszerűbb varázslatokat a halandók is el tudják sajátítani, tudják használni. Utóbbit az teszi lehetővé, hogy a mágusok képesek létező tárgyakat mágiával felruházni, beleszőve egy – vagy egymást kiegészítő – célra felhasználható varázslatokat. A mágusoktól azonban félnek, ezért sem a halandók, sem maguk a mágiahasználók nem próbálták meg szabályozni a tevékenységüket, emiatt a világuk káoszos és következmények nélküli – és tulajdonképpen ez alapozza meg a regény központi konfliktusát.
A szerelmi szálra kevés szót vesztegetnék, mert többet nem is igen lehet. Az Emily Wilde-ban már megtapasztaltuk, hogy Fawcett nem a nagyívű, szenvedélyes románcok híve, és ez jól is van így – én ennél többre nem is vágyom, aki pedig nem így gondolja, jelenleg hatalmas merítésből válogathat a könyvpiacon ennek kompenzálására. Havelock karakteréről azonban annál inkább szeretnék beszélni. Rég botlottam ennyire érdekes és szimpatikus könyves férfi főhősbe, és élvezettel követtem minden jelenetet, amelyben ő állt a középpontban (sajnos túl kevés volt belőle). A titokzatossága mellett a humora volt az, ami a legjobban megfogott, igazán jókat mosolyogtam rajta.
Összességében az Agnes Aubert varázslatos macskamenhelye engem igazán lenyűgözött. Imádtam olvasni, és gyorsan – talán túl gyorsan – is haladtam vele. Közben remekül szórakoztam az ízléses megfogalmazásokon, a csípős párbeszédeken, és persze főleg Havelock humorán. A legerősebb elemének egyértelműen a macskákat tartom, és nem azért, mert macskák, hanem, mert fantasztikusan, érzékletesen és aranyosan jelenítette meg őket a szerző. Egyáltalán nem vesztek el a regény egyéb mondanivalói között, és a sorokon erősen érződött, hogy Fawcett maga is mennyire tiszteli és szereti ezeket az állatokat. A könyvet magát összességében talán még egy kicsit érettebbnek is éreztem, mint amilyen az Emily Wilde volt, bár azzal nem vitatkozom, hogy van még hova fejlődnie az írónőnek. Mindenesetre arról biztosan meggyőzött, hogy több cozy fantasy-t olvassak, és arról is, hogy legközelebb ne habozzak ennyit, amikor új könyve jelenik meg Fawcett-nek. Szeretem a stand alone-okat, de ebben az esetben őszintén sajnálom, hogy Havelockról (és a macskákról) többet már nem olvashatok.
Oldalszám: 352
Eredeti cím: Agnes Aubert's Mystical Cat Shelter (2026)
Fordította: Ballai Mária
Műfaj: (cozy) fantasy, romantikus
