Emlékszem, hogy az elmúlt években időről időre szembejött velem ez a kötet, de sosem jutottam arra az elhatározásra, hogy érdemes felkerülnie a végtelen várólistámra. Miért emlékszem ilyen jól erre? Nos, ha egy regényről kiderül, hogy egy polip a narrátora, azt azért megjegyzi az ember. Imádom azokat a történeteket, amelyek egy különleges szemszöget jelenítenek meg, és egy akváriumban élő fejlábú nézőpontja vitathatatlanul beleillik ebbe a kategóriába. Utólag teljesen hihetetlennek tűnik számomra, miért nem keltette fel jobban az érdeklődésemet annak idején. Idén viszont, a Netflixes adaptáció hatására a General Press úgy döntött, újranyomja a filmes borítóval ezt az egyébként magyarul már egyáltalán nem kapható regényt, így ennek hatására végül mégiscsak átcsusszant a szűrőmön.
Tova Sullivan a hetvenes éveiben jár, napjainak pedig már csak az ad értelmet, hogy a Sowell Bay-i Akváriumban takarít. Férjét néhány évvel ezelőtt legyőzte a rák, egyetlen fia pedig egy szörnyű balesetben, 18 éves korában az óceánba veszett. Tova a benne lévő szeretetet ezért az Akvárium lakói felé irányítja, de különösen a legnépszerűbb lakójáért, a Marcellus nevű óriáspolipért rajong. A meglepően intelligens állattal ráadásul egy közös titkon is osztoznak: Marcellus éjszakánként kiszökdös, hogy megdézsmálja a tengeri uborkákat, Tova pedig ezt nagylelkűen elnézi neki, hiszen ha jelezné bárkinek is, végleg lezárnák a tartálya tetejét. Eközben Kaliforniában egy fiatal srác nem találja a helyét a világban. Cameron képtelen megmaradni egy munkahelyen, a párkapcsolatai pedig hamar zátonyra futnak. Különösen nagy mélypontján úgy dönt, elindul megkeresni az édesapját, akinek még a nevét sem tudja, ám egy nemrég talált fénykép jó nyomot szolgáltat a keresésben. A nyom pedig éppen Sowell Bay-be viszi.
A történet tehát két szálon fut, a fejezetek során felváltva követjük Tova és Cameron szemszögét, amelyek térben eleinte túlságosan is távol állnak egymástól, de hamar világossá válik, hogy a kettő idővel össze fog érni – csak az nem egyértelmű, hogy hogyan. A problémáik is egészen különbözőek, ám érdekes módon mindkettejükben ugyanazt eredményezik: a magára maradottság érzését. Tova minden kapcsolatát elveszítette, a férje és a fia is meghalt, bátyja halálhíre pedig már fel sem kavarja, olyannyira eltávolodtak egymástól az évek során. Cameronnak pedig sosem volt senkije Jeanne nénin kívül, aki anyja helyett anyjaként nevelte őt kilencéves korától, csakhogy a szülők általi elhagyatottság túl súlyos sebet ejtett a fiatalemberen.
Ám a történet nem lenne igazán különleges, ha nem kapnánk néhány részletet Marcellus szemszögéből is. Az általa narrált fejezetek rövidek, a kötetben egy gyönyörű, polipos grafika is felhívja a figyelmet arra, amikor az ő (lábas) fejébe kapunk egy kicsi betekintést. Ám a megszólalásai annál szórakoztatóbbak. Gyakran beszél arról, mennyire érthetetlen számára az emberi természet, hogy mennyire túlbonyolútjuk a világot, a nyilvánvaló dolgokat pedig észre sem vesszük. Úgy nyilatkozik rólunk, mint egy külső szemlélő, és olyan természetességgel fogalmazza meg a kritikát az emberi fajról, ahogyan mi nem lennénk képesek.
Hiába szerepelt a polip viszonylag keveset a lapokon, nekem egyértelműen ő a kedvenc karakterem, és minden jelenetet faltam, amelyben csak szerepelt. Túlságosan emberi személyiségjegyekkel ruházta fel a szerző, de ez nem zavart, különösen, hogy az egyik kedvenc témámat jelenítették meg általa: ember és állat különleges, kölcsönös szeretettel teli kapcsolatát.
Összességében A boldogságnak nyolc karja van remek élmény volt, egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam. Shelby Van Pelt írásstílusa könnyed és olvasmányos, így nem esett nehezemre haladni vele, mindössze egy nap alatt befejeztem. Olykor ugyan túlságosan felidegesített Cameron passzivitása, de ilyenkor csak emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy mindenki máshogyan dolgozza fel a traumáit. Ezzel szemben különösen nagy kontrasztot keltett Tova karaktere, aki elképesztő méltósággal és nyugalommal viselte a mély gyászt, amelyet két szerette tragikus elvesztése jelentett számára. A végkifejlet ezt figyelembevéve a lehető legnagyobb megelégedettséggel töltött el, és már csak emiatt is úgy érzem, hogy megérte elolvasni ezt a könyvet. A filmet is biztosan megnézem a napokban, de azt is könnyen el tudom képzelni, hogy időről időre újraolvasom a regényt – az embernek szüksége van néha ilyen szívmelengető végkifejletekre.
Oldalszám: 384
Eredeti cím: Remarkably Bright Creatures (2022)
Fordította: Gieler Gyöngyi
Műfaj: mágikus realizmus
.jpg)
