Sohasem fogtam még a kezemben iPhone-t, a MacBookról és társairól pedig eddig szinte csak képeket láttam, de ha esetleg később valamilyen csoda folytán megengedhetném magamnak, valószínűleg akkor sem pártolnék át az Applehöz a jól megszokott androidtól és a Windowstól. Ám ha ennyire elhatárolódom a márkától, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért szerettem volna mégis mindenáron elolvasni ezt a könyvet, és a válasz erre egészen egyszerűen az, hogy ennyi idős fejjel és a Z generáció büszke tagjaként lassan cikinek érzem, hogy összekeverem Steve Jobsot és Bill Gateset...

Szerencsére a tartalmat illetően nem is csalódtam. A címszereplő életét bemutató törzsszövegen túl rengeteg gyönyörű ábra, fotó és grafikon segíti a megértést és feldolgozást. A könyv tehát vizuálisan is egy élmény, már csak emiatt is megéri forgatni a lapokat, de persze nem veszik el mellette a lényeg. Alaposan megismerjük Jobs üzleti sikereit és kudarcait, bepillantást nyerünk a kapcsolataiba, és eközben egy képet is kapunk arról, milyen ember volt ő valójában. Merthogy a nyilvánosság felé mutatott karizmatikus és lelkes arca mögött olyan oldal is rejlett, ami képes volt ellopni mások ötleteit, kihasználni a legjobb barátját, és átgázolni a családján, vagy éppen a saját gyermekén. Mindennek tudatában nem szimpatizálok különösen Steve Jobssal, de a szerző mindenképp elismerést érdemel azért, mert nem idealizálta az ő személyét.

Azonban sajnos a pozitívumok listáját beárnyékolja valami, ami teljesen elrontotta a kötet élvezhetőségét: a szerkesztés. Értem én, hogy az ábrák beillesztésével szerették volna elkerülni a szöveg túlságossan monotonná válását - ami sikerült is -, ám nagyon sokszor a lehető legkevésbé odaillő helyre kerültek ezek a duplaoldalas betoldások. Általában a törzsszöveget szakítják meg, amellyel így félbemarad a történet, ám olyan is előfordult, hogy még a mondat sem fejeződött be, amikor következett egy ilyen kiegészítés (és két oldallal odébb folytatódott a szöveg). Mindemellett ezek néha magához a fejezet témájához sem illeszkedtek, például egyik alkalommal az 1980-as években jártunk, amikor a beékelt duplaoldalban a cég 2011-es pénztartalékait elemezték.

Magával a szöveggel sem vagyok teljes mértékben elégedett. Azt nem tagadom, hogy információkban rendkívül gazdag, viszont úgy éreztem, ezek túlságosan sűrítve vannak jelen, és alig van átvezetés Jobs egyik életszakaszától a másikba. A stílusa olyan, mintha egy rizsa nélküli dolgozatot kellene alkotni, mert a tanár csak a lényeget értékeli, vagy mintha kizárólag a magunknak összeírt vázlatpontokat foglalnánk mondatba. Tehát egy kis körítés nem ártott volna.

Összességében, mint életrajzi írás, ez a könyv nem okoz csalódást, ám sajnos a szerkesztési tökéletlenségek miatt az olvasási élmény nem lesz teljes.

Tekintve, mennyire kíváncsi voltam erre könyvre, bánt, hogy végül nem tudok jó szívvel 3.5 csillagnál többet adni. A szerkesztési hibák, a túl sűrű szöveg, illetve az informatikai nyelv magyarázatának a hiánya (ezt a szubjektivitása miatt fent nem emeltem ki, de számomra az élményhez az sem tett sokat hozzá, hogy a számítógépek specifikációjából kábé semmit sem értettem) sajnos nem elhanyagolható negatívumok.

02.24. Never Let Me Go

02.26. Flora the Sweaterist

02.28. Readinspo

És nektek melyik a kedvencetek? A külföldi grafikák közül választanátok valamelyiket a polcotokra, vagy örültök, hogy a magyar kiadás az eredeti alapján készült?

Sorozat: Grisa trilógia 3.

Az első rész lenyűgözött, a másodikat viszont egy kissé laposnak éreztem, így még kevésbé tudtam, mit várhatok a befejező kötettől. Reméltem, hogy méltó lezárást kap ez a fantasztikus lehetőségekkel rendelkező történet, amely legalább olyan izgalmas és eseménydús lesz, mint a kezdés. Végül ezt nem csak, hogy meg is kaptuk, de szerintem bőven felülmúlta az Árnyék és csontot a lezárás. Az írói fejlődés egyértelműen látszik, és most rögtön beállok a Bardugo-kötetek fordításáért szurkoló táborba.

(Ez a bekezdés spoilert tartalmaz azok számára, akik nem olvasták az előző két kötetet.) Miután Alináéknak sikerült megmenekülniük a föld alatti alagutakon át, sokáig tart, mire talpra tudnak állni. Az Éjurat elpusztítani nem sikerült, ám maradt még némi reménysugár: sejtik az utolsó erősítő, a tűzmadár hollétét, amivel véget vethetnek az uralmának és az Árnyzónának is.

Már a kezdés is ígéretesnek tűnt: ez a bevezető sikerült legjobban a három kötet közül. Épp annyit árul el és foglal össze, amennyi az ideális; izgalmas, és olyannyira felkelti az érdeklődést, hogy nem lehet nem azonnal továbbolvasni. A kötet első szakaszában a fókusz olyan elemre kerül, amellyel eddig komolyabban nem foglalkoztunk a történetben: a vallási fanatizmusra. Igaz, hogy a második kötetben végig jelen volt, de csak a háttérben, itt viszont jól rávilágít minket Bardugo, mennyire veszélyes is az ilyesmi.

A kötet egy percre sem válik unalmassá, hiszen Bardugo meglepő fordulat-eszköztára egyszerűen kifogyhatatlan. Rengeteg dolog történik benne, amire egyszerűen számítani sem lehet, és mégis minden logikus. Semmi sem marad kielégítő magyarázat nélkül, az előző kötetek kérdéseit is megválaszolja.

Mallal továbbra sem tudok megbékélni. Iszonyú erőltetettnek érzem az Alinával való viszonyát, hiszen egyáltalán nem érzem közöttük a kémiát (még az Éjjúrral és Nyikolajjal szemben is erősebb volt a vonzalma - az előbbibe az első kötet során szabályosan beleremegtem, annyira átjött a sorok között). Az első és a második könyvben a karaktere számomra irtó ellenszenves volt, ám szerencsére a Puszulás és felemelkedésben ez az érzés már nem volt olyan erős.

Ebben a kötetben az Éjurat is megismerjük kicsit jobban. Bár az előzményekből már nagy vonalakban tudjuk, miért vált ő olyanná, amilyen most, itt bővebb magyarázatot is kapunk rá, ami zseniális húzás az írónő részéről. Baghra története elképesztő, lenyűgöző fordulat, amit a korábbi könyvekben még csak sejteni sem lehetett. Nyikolaj pedig... te jó ég, annyira imádom a karakterét, hogy arra nincsenek szavak! Kár, hogy sokkal kevesebbet szerepel ebben a részben, mint kellene, de a róla szóló duológia remélhetőleg kárpótolni fog ezért.

A vége sajnos nem 100%-os. Eleve egy borzasztó tervvel akarták megdönteni az Éjúr uralmát, ami szerintem nem lett elég jól kifejtve ahhoz, hogy teljes mértékben megértse az olvasó (én legalábbis egyáltalán nem tudtam követni). A csatában voltak olyan pillanatok, amelyek egyáltalán nem tűntek logikusnak (spoiler: a volkrák nem támadták meg Alináékat, amikor fény nélkül álltak a sötétben, és egy jelenetben az Éjúr állt és nézte Alináékat, de nem tett semmit, hogy akadályozza őket, ami abszolút nem vall rá). Az epilógus pedig megható volt, így Alina tulajdonképpen megkapta azt, amit szeretett volna, ám én nem tudtam azonosulni vele, hiszen nem ennek a végkifejletnek örülem volna a legjobban. Az összhatás mindezek ellenére meghökkentő volt: miután becsuktam a könyvet, egyszerűen nem voltam képes feldolgozni a történteket, percekig nem tudtam magamhoz térni.

Összességében fantasztikus élmény volt az egész Grisa trilógia sorozat! A fantasy világ nem csak hogy fantasztikusan átgondolt, felépített, kidolgozott, hanem mindez logikusan és részletesen át is lett adva nekünk, olvasóknak. A grisák képességeiért egyszerűen nem lehet nem rajongani, az egész rendszer hihetetlenül jól működik! A karakterek felejthetetlenek, nagy hatással vannak az emberre, Bardugo váratlan fordulatokkal tarkított írásstílusa pedig lenyűgöző. Remélem, még sok ilyen sorozattal ajándékoz meg minket. :)

Az előző két kötet 4.5 és 4 csillagot kapott tőlem - apróságok miatt, és mert tudtam, hogy képes felülmúlni ezeket, és alkotni egy még ütősebb kötetet. A Pusztulás és felemelkedés esetében ez sikerült is, megérdemli a maximális, 5 csillagos értékelést. Bár a végével tényleg nem vagyok elégedett, de összességében óriási hatással volt rám, ugyanis ahogy fent említettem, miután becsuktam a könyvet, egyszerűen képtelen voltam magamhoz térni. Ez mindenért kárpótol.

Sorozat: Grisa trilógia 2.

Érdemes volt addig halogatni a sorozatot, amíg be nem szereztem az összes kötetet. Olyan izgalmas fordulattal ért véget az első rész - melyről a véleményemet már itt olvashatjátok -, hogy muszáj volt rögtön a következő után nyúlnom. És nem okozott csalódást.

(Ez a bekezdés spoilert tartalmaz azok számára, akik még nem olvasták az Árnyék és csontot.) Bár Alináék sikeresen megszöktek az Éjúr elől, sehol sem lehetnek biztonságban. A karjai messze nyúlnak, így bárhol rájuk találhatnak. Mindemellett a Napidézőnek a lelkiismeret-fudalással is meg kell küzdenie, amiért úgy hagyta ott Ravkát, hogy nem szabadította meg az Árnyzónától.

Bár fent említettem, hogy a kötet nem okozott csalódást, sajnos az előző részt sem múlta felül. Míg abban a fókusz a világ felépítésére és a grisák képességeinek bemutatására irányult, addig az Ostrom és viharban a hatalmi játszma került előtérbe. Mivel ez - főleg a politikát kevésbé értők és kedvelők számára - sokszor kissé unalmassá vált, a kötet kevésbé kötött le, így jóval több ideig tartott az elolvasása is. Mentéségére szóljon azonban, hogy még ezzel is tudott újat mutatni, ugyanis nem olvastam még olyan könyvet, amelyben ilyen részletességgel és konkrétumokkal lett volna kihangsúlyozva az egyszerű ember vezetővé válásának útja, módja. Ezeket a tippeket akár a hétköznapokban is alkalmazni lehet, ha valaki a tekintélyét szeretné növelni.

Ami abszolút pozitívum: a világ részletezése még annak ellenére sem lett elhanyagolva, hogy az inkább az első kötet feladata volt. Ahogy fent írtam, ott a grisákat és a társadalom felépítését ismertük meg, itt viszont az utóbbit mélyítettük, valamint belepillantottunk a vallásba, a ravkai mitológiába, egy másik kontinens gondolkodásmódjába és a hatalom szerkezetébe.

Több új, és egyébként kifejezetten szimpatikus karaktert is megismerünk az Ostrom is viharban - közülük vált az egyik a kedvencemmé -, illetve akad visszatérő szereplő is, akit itt mélyebben is megismerünk. Mal viszont (akik nem olvasták: az egyik főszereplő) egyre idegesítőbbé válik, számomra legalábbis visszataszító ez a folyamatos féltékenykedés, főleg, mivel nem érzem úgy, hogy összetartoznának Alinával.

Összességében a negatívumok ellenére sem volt ez egy rossz folytatás, de azért remélem, hogy a befejező rész egy kissé pörgősebb lesz.

Sajnos ez a rész viszonylag laposra sikerült. Mivel tudom, hogy Bardugo jobbat is képes alkotni ennél, ez 4 csillagot érdemel tőlem. Remélem, a befejező kötet ennél többet nyújt majd, és méltó lezárása lesz ennek a fantasztikus sorozatnak.

Sorozat: Grisa trilógia 1.

Bár az Árnyék és csont már közel 6 éve megjelent (eredeti nyelven 8), sokakhoz hasonlóan én is csak a közelmúltban fedeztem fel magamnak. Sokáig a várólistám alján rejtőzött, szinte teljesen el is felejtkeztem róla, ám mivel a Könyvmolyképző egyik őszi raktárvásárán sikerült szert tennem egy példányra, ráadásul bejelentették, hogy sorozatot is forgatnak a történetekből, nem halogathattam tovább az elolvasását.

A regény egy igen különleges, orosz ihletésű fantasy világban játszódik. Az országot, Ravkát egy Zónának nevezett, mágikus eredetű terület szeli ketté, amelyben vaksötétség honol, és emberevő szörnyetegek támadják meg az átkelni szándékozókat, ám emellett súlyos gazdasági károkat is okoz az egyébként is háborúban álló országnak. A Zónát évszázadok óta még a különleges képességekkel rendelkező emberek, a grisák sem voltak képesek elpusztítani, azonban most végre megcsillant a remény szikrája.

A világ persze ennél jóval összetettebb és érdekesebb - még én magam is meglepődtem, mennyire jól átgondolt és felépített, ráadásul mindez remekül be is van mutatva. Minden kötet elején egy csodaszép térkép segíti a tájékozódást, illetve a grisák rendjei és pontos megnevezésük is fel van tüntetve. Az oroszos beütéstől eleinte tartottam (nem áll közel hozzám ez a terület), ám ezt meg lehet szokni, és tulajdonképpen még különlegesebbé teszi a sorozatot. Ami azonban egyértelműen negatívum számomra, hogy sokszor kimondatlan nevekkel és orosz kifejezésekkel is találkoztam a szövegben. Utóbbiak ugyan a szövegkörnyezetből kitalálhatók, ám nem bántam volna, ha beillesztenek legalább egy szószedetet a kötet végére.

A grisák megérnek egy külön misét. Imádom, ahogyan Bardugo felépítette ezt a szegmensét a történetnek: hogy rendekbe oszlanak, különböző képességeik vannak, nem korlátlan a hatalmuk, folyamatosan képezik magukat... A kedvencem viszont, hogy egyfajta "tudományos" magyarázata is van az erejüknek, ami csak még hihetőbbé, hitelesebbé teszi az egészet.

És hogy végre magáról a történetről is ejtsek egy-két szót: imádtam. Az események szinte rögtön beindultak, már a legelején izgalmas dolgok történtek, ám Bardugo eszköztára nem fogyott ki a végére sem. A felét (röpke 200 oldalt) egy szuszra olvastam ki, és kizárólag azért nem fejeztem be ott helyben, mert már éjjel fél 3 volt. Mindennek azonban elsődleges oka az Éjúr volt, aki az elején rám is elképesztő hatást gyakorolt, az Alinával közös jeleneteik pedig fantasztikusak voltak.

Összességében emlékezetes és kiemelkedő élmény volt számomra az Árnyék és csont. Különösen örülök annak, hogy akkor kezdtem el, amikor már szert tettem mindhárom kötetre, mert a történet nagyon addiktív, a világ és a karakterek lenyűgözőek, Leigh Bardugo pedig nagyszerűen ért az izgalmak és a feszültség megteremtéséhez.

Kis fejtörés után végül úgy döntöttem, csak 4.5 csillagot szánok neki. Ennek oka teljesen szubjektív: már ebben a kötetben megmutatkozik, hogy az Éjúr tényleg negatív karakter (eleinte valamiért nem hittem el), én pedig abba a táborba tartozom, aki az antagonistákat nem igazán tudja értékelni. Hangsúlyozom, ez egyáltalán nem von le a történet értékéből, csupán az enyhe csalódottságom miatt nem volt szívem megadni a maximum pontozást.
Mellesleg, hogy ne tartsatok annyira bogarasnak, a szószedet hiánya, illetve néhány fordítási félrecsúszás is közrejátszott a végeredményben.

Kedvenc szereplő: szarvas - oké, ez lehet, hogy elsőre furcsa választás, de aki olvasta, az megérti (aki nem, annak a magyarázat spoiler). Lényeg, hogy ez az állat hihetetlenül ötletes módon segítette Alinát, és ez annyira tetszett, hogy nem hagyhatom szó nélkül.

Kiadó: Könyvmolyképző

Rupi Kaur verseskötetét évek óta kerülgettem. Eleinte az volt a kifogásom, hogy az angoltudásom nincs a megfelelő szinten a szövegek 100%-os megértéséhez. Miután megjelent a magyar fordítás, attól féltem, hogy az nem adja vissza teljes mértékben azt, amit a költő közölni szeretett volna. Nemrég azonban végre sikerült beszereznem a nap és az ő virágaival együtt, a kíváncsiságom pedig felülkerekedett minden félelmemen, amelyekről így utólag már elmondhatom, hogy teljesen alaptalanok voltak.

Az első benyomásom Rupi Kaur költészetéről az volt, hogy nagyon hasonlít Fodor Ákoséhoz. Mind a ketten rövid, tömör szövegekbe sűrítik bele a mondanivalójukat, igyekezve azt frappánsan megfogalmazni, hogy minél nagyobbat üssön a végén. A versek így rendkívül kifejezőek, minden egyes szavuk kulcsfontosságú, egyenként is közvetítenek jelentést. Nem mellesleg pedig Fodor Ákos a kedvenc magyar költőm, így mikor ezt a hasonlóságot felismertem, rögtön másként kezdtem el tekinteni erre a nőre. Ez a párhuzam azonban (nyilvánvalóan) nem lenne elegendő ahhoz, hogy kedveljem Rupi Kaurt, ha a verseit nem tartanám eleve jónak. Sőt, nem csak szimpán jónak: a nap és az ő virágai elolvasása után be is került az abszolút kedvenc szerzőim közé.

Több oka is van annak, miért fogott meg ennyire a stílusa, de a legfőbb talán az, hogy meglepett az a nyers őszinteség, amivel a gondolatait megfogalmazta. Nem csak szimplán a szívét-lelkét tette bele ebbe a kötetbe, hanem teljes mértékben kitárulkozik az olvasónak, egyebek mellett szexuális értelemben is. Olyan nyíltan beszél erről a témáról - ráadásul többet olyan ábrákkal illusztrál, amelyek miatt inkább becsuktam a könyvet a metrón -, ahogyan kevesen mernek, pláne ilyen származással.

A könyv 4 részből áll, melyek címe fájdalom, szeretet, törés, gyógyulás. Témákat tekintve széles a skála: a szerelmen és szakításon kívül több vers is szól a nőiségről, női szexualitásról, nőkön való uralkodásról, bántalmazásról, szülői elvárásokról, önszeretetről. Leginkább az első szakasz fogott meg (különösen a szülői háttérről és erőszakról szóló szövegek miatt), azonosulni pedig a szerelemről szólókkal tudtam.

Sokan kritizálják Rupi Kaur formabontó stílusát, ám én ezt is pozitívumként éltem meg - sőt, kifejezetten tetszett a központozás és a nagy kezdőbetűk hiánya. Szerintem ez az újszerű forma hasonlóan beszédes, mint a szavak, ad egy különleges ritmust a szövegnek, hatással van a hangulatra, illetve fokozza az érzelmeket (főleg a feszültséget, és ennek a fájdalomról szóló versekben nagy szerepe van). Az illusztrációk pedig külön megérnek egy misét: remekül kiegészítik a szövegeket, és ott, ahol kevésbé érthetőek, konkretizálják is, hogy mire gondolt a költő. És mivel maga Rupi Kaur rajzolta őket, bízhatunk is bennük, hiszen pontosan azt ábrázolják, amit a szerző közölni szeretne.

Összességében számomra abszolút pozitív élmény volt a Tej és méz. Érzelmekkel teli, mellbevágó és elgondolkodtató kötet ez, melyben a szerző kitárulkozik, és az olvasóra bíz mindent, ami a szívében van. A csodálatos megfogalmazás már önmagában gyönyörködtet, de mindez kiegészül még fantasztikus illusztrációkkal.

Ezek után mi mást adhatnék az 5 csillagon kívül? Biztos vagyok benne, hogy nem egyszer fogom még kézbe venni, és abban is, hogy legközelebb öntapadós cetlikkel esem majd neki.

forrás: Pinterest

Kiadó: Athenaeum

Tavaly egy teljesen új szakaszába léptem az életemnek: befejeztem a középiskolát, és egyetemista lettem egy másik városban. Mindez azt jelenti, hogy a küszöbén állok annak, hogy teljesen önállósodjak. Bár erre az óriási váltásra egyelőre nem vagyok rákényszerülve - hiszen még mindig nem költöztem el tartósan otthonról, és ez egy darabig így is marad -, igyekszem minél jobban és minél szélesebb körben felkészülni arra a pillanatra, amikor majd ez be fog következni. Ez az oka annak, hogy mindenképpen el szerettem volna olvasni ezt a könyvet.

Számomra a bank egy rendkívül ijesztő szegmense a felnőtt életnek, és ez csak részben írható a  rendszer bonyolultságának, összetettségének a számlájára. Mivel nem származom jómódú környezetből, az, hogy a pénzem a lehető legmegfelelőbb és legbiztonságosabb helyen legyen, különösen fontos nekem. Ez a könyv persze nem közvetlenül ehhez ad tanácsokat: azt írja le (többek között), hogyan működik a banki ügyintézés, milyen számlatípusok vannak, mire kell figyelnünk bankszámla-választásnál, és mit kell tennünk vészhelyzetben. A tartalomjegyzéket egyébként megtaláljátok feljebb a linkeknél, a "beleolvasás"-ra mutató oldalon.

Mindehhez kétségkívül tökéletes választás a Hogyan működik a bank?, hiszen igazán részletesen, egyenesen fejti ki mindazt, amit a pénzintézetekről tudni kell. Egyetlen problémám van: élvezhetetlen volt. Mivel a nyelvezete leginkább a jogi szövegekhez közelít - amelyek nem arról híresek, hogy közemberbarát módon lennének megfogalmazva - kénytelen voltam gyakran félretenni. Nem ezt vártam egy olyan könyvtől, aminek éppen az a célja, hogy segítsen másoknak megérteni azt a témát, amiről szól.

A fenti miatt azt javasolnám, hogy ne úgy kezeljük ezt az írást, mint egy hagyományos könyvet. Sokkal inkább kézikönyv ez, amelyet csak néha kapunk le a polcról, elolvasva azt az egy fejezetet, amire éppen szükségünk van.

Összességében örülök neki, hogy a polcomon tudhatom ezt a kötetet, hiszen kétségkívül hasznos eszköze lesz a hamarosan bekövetkező felnőtt életemnek, addig pedig böngészem és próbálom megérteni a tartalmát.

Egyedül a legkevésbé sem olvasmányos nyelvezete miatt kap 4 csillagot. Egyébként mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy tegyen vele egy próbát, hiszen kortól, nemtől és a családban betöltött szereptől függetlenül hasznos tudni ezeket az információkat.

Mindenkinek. Kezdve azzal a korosztállyal, aki frissen lép vagy lépett a felnőtté válás útjára.

A példányért köszönet az Athenaeum kiadónak! ♥