Nem sok könyv megjelenését vártam jobban idén az Isteni riválisokénál. Eredetileg angolul szerettem volna elolvasni, meg is rendeltem év elején, csakhogy a készlet pótlását januárról szeptemberre tolták, amit nem voltam hajlandó kivárni. Aztán megtudtam, hogy még valamikor az év első felében érkezik a Maxim Kiadónál magyarul, és hirtelen jóval kevésbé voltam motivált arra, hogy a bizonytalan angoltudásommal ismerjem meg a történetet. Tudtam egyébként, hogy nagyon fogom szeretni, hiszen több olyan blogger is piedesztálra emelte, akinek a véleményére adok. Emellett néhány évvel ezelőtt odavoltam a szerző A királynő felemelkedése című sorozatáért, ami ugyancsak jó előjel volt.
Az eltemetett istenek felébredtek, és folytatják a 100 évvel ezelőtt felfüggesztett háborút egymás ellen. Annak érdekében, hogy Enva megakadályozza Dacre elképesztő pusztítását, sereget szervez, és tömegével hívja magához a tettre kész fiatalokat a világ minden szegletéből. Közöttük van Iris bátyja, Forest Winnow is. De a fiú távozása után a család élete jobban felfordul, mint gondolták. Anyjuk a mélységes bánatát alkoholba fojtja, Iris pedig kénytelen abbahagyni az iskolát, hogy eltarthassa kettejüket. Az Oathi Közlöny szerkesztőségében helyezkedik el újságíróként, és jó esélye van nemsokára szert tenni egy rovatvezetői pozícióra is – csakhogy ehhez le kell győznie a nála jóval tanultabb és előnyösebb helyzetből induló Roman Kittet. A két fiatal között közben különleges kapcsolat alakul ki, tekintve, hogy a rivalizálásuk fokozatosan átfordul törődésbe és érdeklődésbe. Csakhogy a háború, bár még mindig rendkívül távol zajlik a városuktól, egyre inkább közelít feléjük, és aggasztja őket, hogy a kormányzó erről nemigen akar tudomást venni.
Bevallom, a fülszöveget nem olvastam el azelőtt, hogy belevágtam volna a történetbe, ezért kevéssé voltam vele tisztában, mire számíthatok. Az első jelenet alapján ezért eleinte úgy hittem, az első vagy második világháború korában játszódik a történet, és ebbe szövi bele Ross később a fantasy-elemeket. De nemsokára kiderült, hogy ugyan valóban ebbe a korszakba kell képzelnem a szereplőinket, viszont nem ebbe a világba.
Az Isteni riválisok világa öt részre oszlik: a Keleti, Nyugati, Északi, Déli és Központi területre. Mindnek külön vezetője (kancellárja) van, és békében élnek egymással, nem rivalizálnak. A konfliktus forrását az istenek jelentik. Őket két csoportba soroljuk: az Égiekbe és az Alantiakba (vagyis vagy az égből, vagy az alvilágból érkeztek). A háború pedig azért tört ki, mert az egyik Alanti isten, Dacre beleszeretett az Égi Envába, és megpróbálta kisajátítani őt – csakhogy az istennő ezt természetesen nem hagyta neki.
A világépítéssel, valamint a mitológiával kapcsolatban bőven akadnak még kérdéseim, hiszen nem ez állt a regény fókuszában – de ezt talán a második rész orvosolja majd. Az Isteni riválisok sokkal inkább a két főszereplőnk, Iris és Roman kapcsolatára helyezte a hangsúlyt. A történet során azt követjük végig, hogyan alakul át a munkahelyi ellenségeskedésük először barátsággá, majd pedig szerelemmé. Ebben nagyon fontos szerepet játszik az írógépük. Eleinte nem tudják, de mágikus kapcsolat köti össze a masinákat, amelyek segítségével távolról is tudnak egymásnak levelet küldeni. Ehhez csupán arra van szükség, hogy a levelet a saját írógépükön gépeljék be, majd becsúsztassák egy lyukon (pl. a szekrényajtó alatt) – és az így a másik padlóján köt ki. Kétségkívül a regény egyik legerősebb része az így létrejövő levelezés kettejük között, imádtam olvasni ezeket a betéteket.
Bár a kapcsolatuk olyannyira hangsúlyos a történetben, hogy nehéz észrevenni mást mellette, ha kicsit távolabb lépünk, azért észrevehetjük, hogy rengeteg témát magába foglal a regény. Beszél például a gyászról, kötelességről, szülői elvárásokról, társadalmi különbségekről, magányról, barátságról, testvéri szeretetről. Maga a cselekmény három részre osztható, és ennek a három résznek egészen különböző hangulatai is vannak. Míg az első a nagyvárosban, távol a háborútól játszódik, addig a harmadik már kőkeményen az arcunkba tolja ennek a valóságát.
Sajnos viszont nem tudom megállni, hogy szót ejtsek arról, mennyire elégedetlen vagyok magával a kiadvánnyal. A kisebbik gond a borító, ami valahol ízlés kérdése is (de feltételezem, az olvasók jelentős többsége egyetért velem abban, hogy szívesebben láttuk volna az emberalakos verziót a polcunkon). Viszont rendkívül zavarja a designer szememet a színválasztás, ami valójában ordas hiba. A kék ezen árnyalata, amivel a magyar címet és a szerző nevét rányomták az eredeti, angol borítóra, alig olvasható a fizikális példányon. Bár az eredeti borító is hasonló koncepció mentén készült el, ott ennek a kéknek egy halványabb, rikítóbb árnyalatát használták, ráadásul jóval nagyobb és vastagabb betűtípuson, ezért ott annyira nem zavaró. A magyar verzió viszont olyan alapvető designszabályokat sért meg, amelyeket ha iskolában tanítanának, az első óra első leckéjeként vennénk azokat.
Súlyosabb hiba viszont, hogy a regény hemzseg az elgépelésektől, bagatell vesszőhibáktól és helyesírási hibáktól, amit én megbocsáthatatlan dolognak tartok egy kiadvány esetében. Úgy tekintek a könyvekre, mint amelyek nyelvápoló, nyelvművelő szereppel is bírnak a sok egyéb funkciójuk mellett, főleg, amióta tudom, egy ismerősöm a helytelen beszédét és írását az korrigálta, hogy rengeteget olvasott. Még a magánkiadású (ahol ugyebár gyakran a korrektoron spórolnak) olvasmányaimban sem találkoztam annyi elgépeléssel, mint amennyi az Isteni riválisokba becsúszott. Remélem, csak arról van szó, hogy a nyelvi korrektor elfelejtette elmenteni a munkáját (nem pedig szimplán nem végezte el), de akárhogy is, az eredmény számít. Mindenesetre ami hibát észrevettem, azt felvittem a Moly-adatlapra, kihasználva a direkt erre létesült “Bakik” funkciót, ingyen és bérmentve elvégezve ezt a számomra fontos munkát, és bízva benne, hogy az utánnyomások már makulátlanok lesznek.
Összességében az Isteni riválisok beváltotta a hozzá fűzött reményeimet – bár az én éves kedvenceim között egészen biztosan nem fog szerepelni. Azt őszintén képtelen vagyok eldönteni, hogy azért nem tudok teljes gőzzel rajongani érte, mert idén már olvastam egy fantasy-t, amit lehetetlen überelni (A Narancsfa-kolostor), vagy más áll a háttérben… Bár az tény, hogy még mindig érzek némi gyengeséget Rebecca Ross stílusában (ugyanazt, mint amit A királynő felemelkedése-sorozatában is tapasztaltam), de gyanítom, hogy ez a következő, vagy azutáni regényében már fel fog oldódni. Továbbá érzek valami megmagyarázhatatlan hiányt is a regénnyel kapcsolatban, de ezt nem szeretném értékelni addig, amíg nem olvastam a második részt is, hiszen lehet, hogy abban kapom majd meg a válaszokat a kérdéseimre. De képzeljétek, erről van egy fantasztikus hírem: a Kiadó még idén, pillanatnyilag november 11-én tervezi elhozni nekünk a sorozat második, és egyben záró részét magyarul! Tartottam tőle, hogy éveket kell majd várni rá, de rettenetesen boldog voltam, amikor ezt meghallottam, főleg, hogy így bizony biztosan többen szavaznak esélyt a történetnek.
Oldalszám: 448
Sorozat: Letters of Enchantment 1. (Dream Válogatás)
Eredeti cím: Divine Rivals (2023)
Fordította: Szujer Orsolya
Műfaj: (történelmi) fantasy, történelmi fikció, romantikus, young adult
