Ami azt illeti, több érv is szólt az ellen, hogy elolvassam A Starling-házat. A legfontosabb egyértelműen a műfaja: messziről kerülök mindent, ami horror, legyen szó filmről vagy könyvről, egyszerűen nem bírja a gyomrom. Nehéz megértenem, mi az, amit az emberek élveznek az ijesztegetésben. Mindenesetre a fülszöveg és a borító igencsak meggyőzőre sikerült (valójában A Starling-ház borítója a 2024-es év eddigi győztese nálam, és bár még bőven van hátra hozzá idő, de nehéz lesz elorozni ezt a címet). Ráadásul Alix E. Harrow előző könyvét is megvettem karácsonykor, és általában törekszem arra, hogy a szerzők teljes életművén átrágjam magam előbb-utóbb. Egyefene alapon végül sóhajtottam egyet, és megadtam magam a sors akaratának.
Opalnak túl korán kellett felnőnie. Az édesanyja tragikusan korán elhunyt egy autóbalesetben, a lány pedig még az érettségi előtt magára maradt a tíz évvel fiatalabb öccsével. Tanulmányait félbehagyva azóta minden egyes nap azért dolgozik, hogy tesvérének jobb sorsot biztosítson. Egy álmos, ködös amerikai kisvárosban élnek, Edenben, amely a legkevésbé sem tükrözi elnevezését. Több haláleset és rejtélyes eltűnés is történt a környéken az elmúlt évtizedekben, melyek mindmáig megoldatlan esetek. És itt található a Starling-ház is, ez a hátborzongató, 19. századi villa, amely az edeni kísértethistóriák és paranolmáris történetek főszereplője. Tulajdonosai kitaszítottként élnek, szinte sosem hagyják el a házat, és még kevésbé érintkeznek a város többi lakójával. Opalt különösen foglalkoztatja a Starling-házat körüllengő titokzatosság, különösen azért, mert az első lakója épp a kedvenc gyerekkori mesekönyvének szerzője volt.
Nagyon sok minden lenyűgözött ebben a regényben, de a nyelvezete ragadott magával először. Elképesztő az, ahogyan Alix E. Harrow a szavakkal bánik, és amilyen szókincset használ. A szöveg rendkívül élő és képszerű, könnyű volt így elképzelni a környezetet és együttérezni a szereplőinkkel. Az élvezhetőségében biztosan nagy szerepe volt a fordítónak is, és mint kiderült, több, általam igazán kedvelt könyvön is ő dolgozott (Mákháború-trilógia, A vér szövetsége, Az istenekkel nem lehet végezni). Ritkán tűnik ki számomra annyira egy szerző stílusa, hogy úgy érezzem, úgy akarok írni, mint ő, de ezt a könyvet olvasva pontosan ez jutott eszembe.
A szöveg nagyszerűségéhez nagyban hozzájárult a rengeteg lábjegyzet is. Tud ez zavaró lenni, ha túlzásba viszik, de jelen esetben ezek a megjegyzések teljes értékű részét képezik a történetnek. Azt az illúziót keltik, hogy a Starling-ház tényleg létezik valahol, hogy ezek az események tényleg megtörténtek egyszer, és hogy a szerző a valóságot dokumentálta. A lábjegyzetekben, egyebek mellett múltbéli Starlingok élettörténetét, tetteit vagy egymással való kapcsolatát magyarázza. Tekintve pedig a regényben betöltött szerepüket, szerintem van egyfajta humora is ennek a szerkesztésnek.
A horror címkétől egyértelműen tartottam, de szerencsére a könyv nem volt annyira rémisztő, mint sejtettem, hogy lesz. Már az elejétől kezdve megüli egy hátborzongató, baljós atmoszféra, ami miatt kicsit tétováztam lapozáskor, de a kíváncsiságom ezt azért könnyedén legyűrte. Ahogy egyre több titokra derül fény, úgy egyre könnyebb felülkerekedni ezeken az érzéseken.
Összességében már most tudom, hogy A Starling-ház az idei évem egy meghatározó olvasmánya volt – már csak azért is, mert általa igencsak eltávolodtam a komfortzónámtól. Nem a története miatt szerettem igazán (több olyan részletet is tartalmaz, ami szerintem sablonos és unalmas, mint példál a főszereplőnk öccsével való kapcsolata), sokkal inkább a nyelvezete nyűgözött le. Félek azonban, hogy ha többet árulok el róla, azzal elveszem a lehetőséget, hogy saját magatoknak fedezzétek fel. Bátran ajánlom azoknak, akik eleve rajonganak a műfajért, de azoknak is remek kezdőlöketet adhat, akik most ismerkednének vele.
Oldalszám: 400
Eredeti cím: Starling House (2023)
Fordította: Ballai Mária
Műfaj: (dark) fantasy, horror, thriller, romantikus
