Alapjáraton nehezen kapcsolódom versekkel. Mindig is inkább a regények tudtak megragadni és elkápráztatni, versnek – főleg egy hagyományosnak – ez igen ritkán sikerül. Ennek az oka valószínűleg az, hogy mindig is nehezemre esett az elemzésük, és nem láttam meg olyan könnyen mögöttük a mélyebb értelmezéseket és üzeneteket. Egyedül a modern versek hoztak ebben változást. A képek egyszerűsége, egyértelműsége miatt nem kell rájuk annyi időt és energiát szánni, mint egy klasszikusra, ráadásul a hordozott üzenetük is sokkal inkább aktuális. És már csak azért is megéri fogyasztani őket, mert nem érzem magam defektesnek tőlük, hiszen a könnyű értelmezhetőségük az egyik erősségük.

Természetesen nekem is Rupi Kaur volt az első külföldi instaköltő, akivel megismerkedtem. Sokáig kerülgettem annak idején a Tej és mézt, de rögtön csatlakoztam a rajongói táborába, amint végre túlestem rajta. Ha lehet, a második könyve, a nap és az ő virágait még annál is jobban imádtam. Nem volt kérdés, hogy szeretnék-e megismerkedni, a harmadik könyvével is, amely eredeti nyelven a home body címet kapta. Nagyon vártam már, hogy megjelenjen (mivel legutóbb két évvel ezelőtt fogtam a kezemben könyvét), végül a kiadó tavaly ősszel hozta el nekünk, otthon test címmel és Kamper Gergely csodálatos fordításában.

Kicsit furcsa ez a szókapcsolat címnek, hiszen első ránézésre értelmetlennek tűnik (de az angol verzió is szó szerint ugyanez). Mégis, szerintem valahol zseniális ez a választás. Mivel a kettőnek együtt, ebben a formában semmiféle jelentése nincs, külön érdemes kezelni őket, és kontextusba rakni. Amint pedig ezt megtesszük, rögtön kirajzolódik előttünk a könyv elsődleges témája, üzenete is: az önelfogadásra, önszeretetre buzdítás, és az ebből fakadó belső erő megélése. Rupi korábbi két kötetében csak elenyészően jelentek meg ezek a kérdések, most viszont központi szerepet kaptak.

A könyvet 4 szakaszra bontotta. A ‘tudat’-ban elég mélyről indítunk: itt kapnak helyet a depresszióról, bántalmazásról, erőszakról, szexuális kihasználásról szóló versek, amelyek mondhatni Rupi szokásos témái. A ‘szív’-ben a szerelemről, szeretetről és a csalódásokról, kihasználásról elmélkedik. A ‘pihenés’-ben leginkább a teljesítményről beszél, részben visszakanyarodva a bevándorló, kisebbségi oldalára. Az ‘ébrenlét’ viszont már erősen pozitív hangnemű, lelkesítő üzenetekkel és gondolatokkal van tele.

annyi mindent nyerhetsz vele
ha hiszel magadban
mégis szünet nélkül kételkedsz önmagadban

Eleinte, a mélyebb, depresszívebb részek olvasásakor enyhén csalódott voltam. Félreértés ne essék, nem viszolygok a traumákat feldolgozó versektől, de pontosan ezt kaptam Rupi előző két könyvétől is, és harmadjára már nem szívesen olvastam volna ugyanarról. Úgy tűnt ekkor számomra, hogy Rupi egyszerűen képtelen túllépni a traumáin, és megpróbálni boldog lenni, tehát semmiféle fejlődés nem történik az időben egymás után megjelenő könyvei között. Szerencsére azonban, a könyv második felében pontosan ennek a cáfolatát tapasztaltam. Öröm volt látni, hogy végre Rupi is rálépett arra az útra, ahol a szenvedéseiből sokkal inkább erőt teremt, mint hátráltatja velük magát.

Mindent összevetve ez a szakasz lett a kedvencem a könyvben. Rendkívül erőteljesek, lelkesítőek azok a versek, amelyek az önszeretetről, önelfogadásról és feminizmusról beszélnek. Kifejezetten tetszik, hogy több versében istennőként hivatkozik arra, aki a tükörből visszanéz rá – ez nagyon erős, jelentőségteljes kép. De a személyes érintettség miatt a depresszióról szóló versek is hatottak rám.

Összességében örülök, hogy az otthon testtel eggyel több modern verseskötet gyarapítja a gyűjteményemet, mivel én egyedül ezen az úton tudok kapcsolódni a költészethez. Bár nem valószínű, hogy jelenleg ez a kedvenc kötetem Rupi Kaurtól (túl régen olvastam a másik kettőt, hogy ezt egyértelműen kijelenthessem), viszont imádom azt az utat, amelyen elindult. Sokan hajlamosak beletemetkezni a szenvedéseikbe, és bár Rupinak bőven kijutott a sötétségből, de nagyon fontos, hogy megmutassa, fel lehet állni belőle. És kell is.

Állomáslista

A két szerző szerencsére nem állt meg egy kötetnél, és tavaly év végén hoztak nekünk egy tematikus továbbgondolást. Az újabb adag 20 önismereti kérdés és válasz ezúttal kifejezetten a kapcsolatokról szól, és a következő témákat érinti: asszertivitás, elvárások, érzések, figyelem, hiányok, intimitás, kapcsolat önmagunkkal, kapcsolatfüggőség, kiégés, konfliktusok, különbségek, magány, mérgező kapcsolatok, önazonosság, önbecsülés, önfeláldozás, sérülések, szabadság, vágyakozás és veszteség a kapcsolatokban. Felépítésben és célban pedig pont ugyanolyan, mint az elődje.

Maga a könyv ahhoz képest nem túl hosszú, hogy ennyire sok témát dolgoz fel egyszerre. Egy kérdésnek átlagosan 10-14 oldal jut, tehát hiába szűkíti a fókuszt kifejezetten a kapcsolatokra, így is csupán felületesen beszél a kapcsolatokban felmerülő problémákról. De nem is az a célja, hogy részletesen válaszoljon meg minden kérdést. A könyv inkább csak abban segít, hogy feltérképezzük, a kapcsolataink terén hol lehetnek problémák, mely területek nem erősségeink, és hol lenne érdemes javítani. Ahhoz, hogy érdemben kezdhessünk valamit ezzel az infóval, bővebben utána kell járnunk a kérdésnek (ehhez kiváló kezdőlépés a végén található irodalomjegyzék), és esetleg szakemberhez fordulnunk. Ez a 280 oldal tehát nem váltja ki a pszichológust.

Érdemes sok időt szánni erre a könyvre, nem pedig két nap alatt végigdarálni. Hiába rövidek a fejezetek, sok szempontot érintenek, és ezért nem is tartalmaznak felesleges, térkitöltő sallangot. A szöveg tehát információdús, fokozott koncentrációt igényel, és egy kis szünetet a tartalmának emésztésére, feldolgozására.

A fejezetek nem összefüggőek, ezért ha valaki egy konkrét témára kíváncsi a könyvből, nem kell végigrágnia magát az összesen. Nem javaslom viszont, hogy így tegyetek – legalább egyszer olvassátok el az egészet egyben. Én épp azokban a fejezetekben találtam meg a leginkább rám illő leírásokat, amelyeket szívesebben ugrottam volna át. Illetve még egy tanács: cetlik legyenek a kezetek ügyében, hogy megjelöljétek az ilyen szakaszokat.

Érdekes módon engem ez a könyv olyan időszakban talált meg, amikor véletlenül épp a kapcsolataimmal vagyok a legelégedettebb az életem különböző területei közül. Ez azért meglepő, mert ilyesmi még sosem fordult elő velem. Ez azonban azt is jelentette, hogy jóval kevésbé tudtam kapcsolódni a könyvvel, mint ahogyan valószínűleg az olvasók többsége fog tudni. Kevés olyan szakaszt találtam, ami igazán megérintett volna, viszont így is okozott nekem hatalmas AHA-élményeket ez az iromány.

A legfontosabb ilyen az önazonossággal kapcsolatos fejezetben ért (és ez épp olyan volt, amit át akartam ugrani előtte). Sokszor feltűnt már, hogy minden társas helyzetben mások igényeihez próbálok igazodni. Ha bekerülök egy új közegbe, előbb csendben, a háttérből feltérképezem, hogyan működik az adott közösség, és csak azután, a többiek meglévő határait tiszteletben tartva szorítok helyet magamnak. Sőt, sokszor a viselkedésemet is hozzájuk igazítom. Ez valamilyen szinten nyilván normális (ezt hívják alkalmazkodásnak), de a probléma az, hogy így a saját lényem, személyiségem is elveszik. Sokszor még nekem is nehezemre esik meghatározni, hogy milyen vagyok valójában, milyen igényeim vannak. Ez a könyv szerint valószínűleg a diszfunkcionális családi hátteremből ered, ahol sosem önmagamért szerettek, hanem ezt mindig az aktuális viselkedésemtől tették függővé.

Összességében a kapcsolatokról szóló 20 önismereti kérdés és válasz ismét egy hasznos utazás volt. Remélem, a szerzőpáros nem áll meg ennyinél, és tervez több tematikus kötetet is ugyanezzel a koncepcióval! Imádom, amit csinálnak, és abszolút hiánypótlónak érzem az ilyen jellegű irományokat.

Az Illemkalauz az egészen alapvető, mindennapi helyzetektől a különlegesebbekig sokféle szituációra ad tanácsokat. Nem veszi magától értetődőnek, hogy az alapokat mind megtanultuk a szüleinktől, de azért a diplomáciai protokollt sem felejti el bemutatni nekünk. A könyv célja ezzel, hogy a lehető legtöbb szituációban magabiztosan érezzük magunkat, és jó társaság legyünk mások számára.

A könyvet 10 nagyobb kategóriára bontotta a szerző: alapvetések, társas viszonyok és elegancia, ápoltság, öltözék, munka, telefon és netikett, alkalmak és étkezés, utazás, szabadidő, ajándék és virág. Ezek a fejezetek helyenként tovább szűkülnek, konkretizálva a szituációt, amelyekre vonatkoznak. Az alkategóriák a tartalomjegyzékben is fel vannak tüntetve, amely megkönnyíti nekünk a szűrést, ha éppen egy adott kérdésre keressük a választ.

A kötet vizuális élményként sem utolsó. Az illusztrációkat és a borítót is maga “Czikkcakk” Panni készítette, aki talán az egyik legismertebb, legkedveltebb magyar grafikus a közösségi médiában. Én magam is évek óta követem Instagramon. Imádom a stílusát, és nagyon örülök, hogy őt választották az illusztrációkhoz, mivel remekül mutatnak a rajzai egy könyv lapjain is. Minden oldalon található valamilyen, kisebb-nagyobb díszítés, ami remek atmoszférát kölcsönöz ennek az egyébként száraznak, merevnek ható témának.

És ha már itt tartunk, szerencsére ez utóbbi még a szöveget tekintve sem volt jellemző a könyre. Veszelszki Ágnes olvasmányosan, könnyen értelmezhetően és emészthetően fogalmazta meg a tanácsait, ami miatt nem vált unalmassá a könyv. Ráadásul a minimális közlésre szorítkozik, tehát nem fecseg feleslegesen az egyes szituációkra vonatkozóan. Csak azt fejti ki részletesebben, amit tényleg kell is az érthetőség kedvéért.

Maga Veszelszki Ágnes egyébként a Corvinus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén elérhető, ami számomra plusz pont volt, hiszen szemben, a Duna másik oldalán én ugyanezt tanulom. Alapvetően nyelvész, főbb kutatási területei pedig az újmédia és a protokoll. 2020 januárja óta vezet egy Instagram-oldalt Protokollkommunikáció néven, melynek posztjaiban etikett-tanácsokkal látja el a követőit. A könyv ötletét is ez adta.

Nem tudnék kiemelni egy konkrét fejezetet, amely a többihez képest jobban a segítségemre volt, mivel mindegyikből viszek valamit magammal. A legérdekesebb talán az étkezésről szóló szakasz volt, különösen a protokolláris étkezés terítékét bemutató ábra (tudjátok, ahol több különböző méretű villa meg pohár van). De szerintem a leghasznosabbak – általánosságban – a társas érintkezésre vonatkozó tanácsok (pl. kézfogás, köszönés).

Összességében rettentően örülök, hogy van egy olyan könyv a polcomon, mint az Illemkalauz. Mind a minőségét, mind pedig a tartalmát tekintve állítom, hogy minél több háztartásban ott lenne a helye. Nyilván tartalmaz olyan tanácsokat, amelyek a nagy többség számára nem ismeretlenek (sőt, az az ideális, ha minél kevesebb újdonságot mond a könyv), de garantáltan találsz benne olyan illemszabályokat is, amelyeket tudatosítani kell magadban.

Sokszor emlegettem már itt a blogon, hogy ha instant feltöltődésre vágyom, sokkal szívesebben nyúlok egy gyerekkönyvhöz, mint egy hosszabb regényhez. A kisebbeknek szánt írások, a könnyű emészthetőségük és kedves hangvételük miatt teljesen ki tudnak kapcsolni, ráadásul a rövid terjedelmük miatt erre nem is kell sok időt szánnom. Bár a Nagy Panda és Kicsi Sárkány nem kifejezetten gyerekeknek íródott, de a felépítésében arra emlékeztet, és többnyire ezért is döntöttem az elolvasása mellett.

A könyv története meglehetősen egyszerű. Adott két állati szereplő, akik szinte teljes ellentétei egymásnak, és ez a kontraszt különösen feltűnő a barátságukban. Panda nagydarab és lomha, ennél fogva pedig alapvetően nyugodt természete van, Sárkány viszont pici és vézna, ám kalandvágyó és nyughatatlan jellem. Mikor ők ketten találkoznak, elhatározzák, hogy együtt maradnak és járják be a kínai vidéket.

A történetüket öt évszakon kereszül kísérjük végig: az első tavasztól a második tavaszig. Igaz, klasszikus cselekményről nem beszélhetünk, mivel nincs eleje, sem vége a történetüknek, és nem is haladnak, fejlődnek semerre. Valójában csak kiragadott életképeket láthatunk abból, mi mindent él át a két karakter az utazásuk során.

A könyv rendkívül gazdagon illusztrált, minden oldalon található valamilyen rajz a szöveg mellett. Maguk a szöveges betétek nagyon rövidek, mindössze egy-két mondatosak, és az is általában párbeszéd. A kép és a szöveg viszont csak együtt működik, a kettő kiegészíti egymást, így a történet értelmezéséhez mindkettő szükséges.

Az a kevés olvasnivaló viszont, amit tartalmaz a kötet, rendkívül frappáns és elgondolkodtató. Lényegében életbölcsességeket fogalmaz meg általuk a szerző, melyek egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb és lassabb életvitelre buzdítanak minket. Visszatérő téma például a kapcsolataink (baráti és családi) értékelése, a jelen megélése és a minőségi pihenés értelme. Ezek lényegében a buddhizmus üzenetei is.

A könyv tehát nem csupán mérhetetlenül cuki a két karakter miatt, hanem konkrét értékrendet is közvetít. Már csupán lapozgatni is felemelő érzés, az olvasása pedig egyenesen terápia. Az illusztrációk csodaszépek – sokszor meglepően egyszerűek, de a szépségük éppen ebben rejlik. Emellett többnyire ázsiai tájképeket, motívumokat jelenítenek meg, ezzel közelebb hozva hozzánk a Távol-Keletet. A szerző honlapján egyébként fellelhető egy videó arról, hogyan festette a könyv egyik illusztrációját.

Összességében a Nagy Panda és Kicsi Sárkány az egyik legszívmelengetőbb könyv, amit az utóbbi időben a kezembe fogtam. Ha szemeztek vele, azt javaslom, szerezzetek belőle egy példányt a polcotokra, mivel várhatóan nem csupán egyszer fogtok vágyni a hangulatára. Remélem, nem ez volt az utolsó ilyen jellegű kiadvány, ami James Norbury kezei közül kikerült, mivel szüksége van a világnak (és nekem) erre a kedvességre.

Nyereményjáték

Valószínűleg senkinek sem kell sokáig magyaráznom, miért akadt meg a szemem ezen a könyvön. A 21. század az egyik olyan kiadó, amely (főleg mostanában) sorban hozza a piac legigényesebb példányait, de ez a kötet még a többi közül is kiemelkedik. Egy ilyen borítóval eleve bárkit meg lehet venni kilóra, de az igazán meggyőző része a dolognak az, hogy egy japán buddhista szerzetes bölcsességeit olvashatjuk benne. Én magam sokáig nem voltam vevő az ázsiai kultúrákra, illetve ateista lévén távol állnak tőlem a vallások, mégis, a szerzetesek világszemléletéről bármikor szívesen olvasnék. Így év elején ráadásul különösen jól esik életmódról, életvezetési tanácsokról szóló könyveket fogyasztani, ezért a Zen főnyeremény volt számomra.

A könyv Shunmyo Masuno azon gondolatán alapszik, miszerint ha a világ működése nem megfelelő számunkra, a saját nézőpontunkon kell változtatnunk valamit. A Zen – Az egyszerű élet művészetében 100 különböző gyakorlatot gyűjt össze nekünk kezdőlépésként, amelyek segítségével elkezdhetjük máshogy szemlélni a környezetünket. Ez Masuno szerzetes szerint hosszútávon nyugodtabb, békésebb és kiegyensúlyozottabb életstílust tesz lehetővé, amelyben elégedettek lehetünk magunkkal, másokkal és mindazzal, amit birtoklunk.

A kötet 4 nagyobb szakaszra van osztva az alapján, a tanácsok milyen főbb téma, üzenet köré szerveződnek. Az első szakasz a szokásainkban való változtatásokról szól, annak érdekében, hogy energikusabbak legyünk a mindennapokban. A másodikban bátorságra és bizalomra ösztönöz, amelyhez nézőpontváltásra van szükség. A harmadikban az emberi kapcsolataink és a másokkal való kommunikációnk fejlesztéséről beszél. A negyedikben pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenre fókuszáljunk.

A szerző, Shunmyo Masuno, mint ahogy említettem, egy idős szerzetes Japán egyik legnagyobb buddhista templomában. A főpapi posztot lényegében az édesapjától örökölte, így mindig is a zen tanításai szerint élte az életét. Mindemellett zen kertek kialakításával és rendezésével is foglalkozik, valamint tanít a tokiói Tama Art egyetemen.

Olvasás közben az első, ami feltűnt, hogy nem csupán a borítóra szántak fokozott figyelmet a könyv szerkesztésénél. Az egész kiadvány tele van csodaszép, harmonikus illusztrációkkal, melyek japán mintákat, motívumokat és életképeket elevenítenek fel. Varázslatos a képek színvilága, egyet-egyet legszívesebben a falamra is kitennék poszterként, hogy minden nap gyönyörködhessek benne. Maga a borító viszont, hiába keménytáblás, sérülékeny anyagból készült, ezért érdemes vele óvatosan bánni.

Maga a szöveg olvasmányosnak nem nevezhető, mivel fokozott koncentrációt igényel a megértése, értelmezése. Mind a 100 gyakorlat egyenként egy duplaoldalt foglal el, amelyet helyenként illusztrációk tarkítanak, így viszonylag kevés hely jut az amúgy szellősre szerkesztett szövegnek. A gyakorlatok kifejtését ezért rövidre kell fognia Masunonak, ami miatt sűríti a mondanivalóját. A szövegben tehát nincs rizsa, minden szó fontos, ráadásul gyakran beszél képekben, vagyis annak a mögöttes értelmét is meg kell fejteni. Hiába néz ki tehát ez egy óra alatt kiolvasható könyvnek, érdemes inkább hosszasan rágódni rajta, és emészteni az üzenetet.

Ez utóbbi nekem nem sikerült elsőre, ezért sajnos keveset fogtam fel az olvasottakból. Viszont ez a könyv tökéletes eszköz lesz egy új szokás bevezetéséhez. Régóta tervezem ugyanis, hogy a reggeli kávé mellé (még a sűrűbb napokon is) beszorítok valami olvasnivalót, de értelemszerűen csak rövid szösszenetek és versek férnek bele ebbe az időkeretbe. Ezzel egyébként megfelelek a szerző eredeti szándékának is, ő ugyanis szándékosan úgy építette fel, hogy eszünkbe se jusson a legfelső polcra száműzni egy szem olvasás után.

Összességében a Zen egy fontos tagja lett az életmódkönyves gyűjteményemnek. Hosszútávon is sokat remélek tőle, hiszen épp az a típusú olvasmány, amelyből minden egyes alkalommal más gondolatot viszek magammal, az adott élethelyzetemtől függően. Jelenleg az étkezések rituálévá emelése volt az, ami leginkább megragadta a figyelmemet. Mindenesetre az biztos, hogy a jövőben bátrabban nyúlok olyan olvasmányhoz, amely keleti szerzetes kezéből került ki, mivel mindig elképeszt a világlátásuk.

Nyereményjáték

A Variációk egy párra nem vadiúj megjelenés. Eredetileg 2016-ban érkezett először magyar fordításban, és a kiadó tavaly úgy döntött, nyomtat némi utánpótlást belőle. Sokan – köztük én is – csak ekkor szereztek tudomást róla, melyhez valószínűleg nem kis mértékben hozzájárult az, hogy Szabados Ági is imádja a történetet. Nekem elsősorban a címe keltette fel az érdeklődésemet, de csak a fülszöveget olvasva döntöttem el, hogy meg is szeretném ismerni a történetet. Az egész könyv ugyanis rendkívül egyedi koncepcióra épül, amit kár lett volna kihagyni. Igaz, a "Mi lett volna, ha..." kérdést számtalan regény boncolgatja, de még hírből sem hallottam olyan irományról, amely ki is fejt különböző variációkat. A cím tehát szó szerint értendő: egy párkapcsolat három lehetséges kimenetelét tárja elénk.

A két főszereplőnk, Eva és Jim másodéves egyetemisták Cambridge-ben. Egy parkban találkoznak 1958-ban, ahol Eva majdnem elüt egy kutyát a biciklijével, majd elesik, erre Jim, a hős lovag felajánlja, hogy megjavítja a balesetben kilyukadt kereket. Már ebben a pillanatban szikrázik közöttük a levegő, amit a két fiatal nem tud figyelmen kívül hagyni. Jim elhívja hát Evát egy italra – és itt kezdődik minden. Innentől kezdve a történet három különböző szálon folyik tovább, melyben a három lehetséges variációt követjük nyomon. Ebből kettőben Eva úgy dönt, hogy Jimmel tart a bárba, a harmadikban viszont nem.

A három variációt nem három szakaszban, hanem fejezetenként váltakozva olvashatjuk. Eleinte sorban haladunk mindhárommal, de ha szerzőnek épp nincs hozzáfűznivalója a soron következő szálhoz, egyszerűen kihagyja. A könyv három nagyobb szakaszra bomlik, melyek a szereplők főbb életszakaszait határolják el egymástól, de ennek a szerkezet szempontjából nincs különösebb jelentősége. Az egyes fejezetek rövidek, átlagosan 5-6 oldalasak, ami jelentősen megkönnyíti a haladást. Ám a történet meglehetősen nagy időszakot ölel át: lényegében csak a főszereplőink gyerekkorát hagyja ki, és a húszas éveiktől a halálig kíséri végig az életük alakulását. Persze csak nagyvonalakban – előfordul, hogy 10 évet is egyszerűen átugrunk.

Izgalmas a könyv szerkezeti felépítése, az egyszer biztos – de jelentősen meg is nehezíti az életünket. Lényegében ez volt a legfőbb oka, amiért nem tudtam maradéktalanul élvezni az olvasását. Nem tartom magam rossz képességűnek azon a téren, hogy bonyolult cselekményszálakat kövessek, de ez az iromány igencsak próbára tett. A lényegre, a legfőbb történésekre emlékeztem még akár hosszabb szünet után is, de arra már képtelen voltam, hogy egyéb tényezőket (mellékszereplők, kapcsolatrendszerek) is maradéktalanul fejben tartsak. A legnehezebb kétségkívül az volt, hogy Eva és Jim gyerekeit beazonosítsam. Mindhárom variációban más a nevük, más az anyjuk vagy az apjuk, és a személyiségük is teljesen eltérő. Összesen kilenc-tíz csemete és még mindenféle egyéb mellékszereplő (kollégák, családtagok, szeretők...) ügyesbajos dolgaival kell képben lenni. Egyszerűen képtelenség. Elboldogultam úgy is, hogy utóbbiba már beletört a bicskám, de inkább csak muszájból.

A másik (bár kevésbé jelentős) negatívuma a regénynek az, hogy a főszereplőink meglepően távol maradnak tőlünk. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy – a kidolgozottság korlátai között, persze, de – alaposan megismerjük a főhőseink jellemét és előéletét. Ez a Variációk egy párráról egyáltalán nem mondható el. Eváról alig tudnék elmondani két mondatot, még úgy is, hogy mindhárom variációban ugyanolyan személyisége volt. De Jimet sem lehetne sokkal hosszabban jellemezni, habár ő mindhárom verzióban egészen más színben tűnik fel számunkra. Hiába ölel át a regény nagyobb szakaszt az életükből, ez megakadályozza, hogy mélysége legyen a karakterüknek.

Mindezen nehézségeket nem csekély mértékben segített elviselni Laura Barnett (és persze a fordító, Komáromy Rudolf) elképesztő írásstílusa. Lehengerlő módon öntötte szavakba a történetet, és közben rengeteg gondolatébresztő részletet ültetett el benne. Különösen tetszettek azok a kis kitekintések, amikor Eva vagy Jim azon filozofál, mi történt volna velük egy másik életben. Egyszerűen gyönyörű volt a szöveg – különösen a végén, mikor az elmúlást írta körül (háromszor is) anélkül, hogy a szó bármelyik szinonimáját használta volna.

Mint az el is várható egy hasonló regénytől, a Variációk egy párra rettenetesen elgondolkodtató. Túllépve a Pillangó-hatáson ("Mi lett volna, ha az életem egy pontján másként döntök...") a történet rengeteg pontján meg lehet állni és elmélkedni az olvasottakon. A különböző családmodellek, amelyeket megjelenít a három variáció, az egyes életszakaszok jellemző problémái, majd a legvégén az életre való visszatekintés, mind rendkívül fontos állomások. Különösen jól látszódik, hogy a szereplők az életük mely pontján állnak a saját boldogságuk útjába. De egyik variáció sem emelkedik felül a másikon, mert egyikben sem tudnak a karakterek felhőtlenül boldogak lenni egymással.

Összességében a Variációk egy párra nem könnyű olvasmány. Nem ajánlom azoknak, akik hamar túl akarnak jutni egy regényen, sem pedig azoknak, akiknek nincs türelmük belemerülni bonyolultabb cselekményekbe. Ez a könyv időt kíván, mert bár gyorsan lehet haladni a fejezetek között, a mélysége mégis lassúságot követel. Az életről szól, tehát nem éri meg sietni vele.

Nyereményjáték

Állomáslista