Sohasem rajongtam különösebben a Jégvarázs világáért. Nem a korosztályom miatt - 13 éves voltam, mikor megjelent az első film -, sokkal inkább a körülötte kialakult, néha kicsit túltolt kultusz ijesztett el attól, hogy jobban megkedveljem. Bár szívesen megnézem néhanapján, de alapvetően van bennem egyfajta enyhe idegenkedés ettől a történettől. Igaz, egyértelműen nekem való lenne: szeretem a telet, a hideget, a havat, ráadásul erősen vonzódom a skandináv/északi jellegű dolog felé.

Érdekes módon ennek a retelling könyvnek a létezése sokkal jobban fellelkesített, mint önmagukban a Jégvarázs-filmek valaha. Habár eddig csupán Christo Egy birodalom végzetét olvastam ebben a műfajban - és az sem volt kiemelkedő élmény -, nagyon izgalmasnak tartom a gondolatot, hogy a már jól ismert mesék, a régi gyermekkori kedvenceink egészen új megvilágításba kerüljenek. Alig várom, hogy a Sorsfordító történetek (Twisted Tales) többi része is megjelenjen - akármelyik kötet angol fülszövegébe beleolvasok, mindegyik alapötlet zseniálisnak tűnik!

Pontosan így éreztem a Ne érezz, ne kérdezz!-el kapcsolatban is. Elég volt a fülszöveg első mondata ahhoz, hogy tudjam, ez engem egészen biztosan érdekelni fog: “Mi lett volna, ha Elza és Anna nem is ismerik egymást?”... Annyi, de annyi potenciál van ebben az egyetlen gondolatban, és el sem tudtam képzelni, hogyan tervezi az író ezt kivitelezni. De ebben a részében nem is csalódtam - ez a könyv nagy erőssége.

Az alapgondolat szerint Elza ereje olyannyira veszélyes Annára, hogy a szüleik nem csupán a kastélyon belül választják el őket egymástól, hanem jóval drasztikusabb módszerhez folyamodnak. Míg az egyiküket örökbeadják, addig a másik lány továbbra is készül az uralkodásra a kastély falain belül - mindezt úgy, hogy az egymással kapcsolatos emlékeiket kitörölték. A királyi pár halála azonban mindent megváltoztat.


Ez az ötlet számomra a legnagyobb pozitívum ebben a regényben. Nem csupán logikus, de összességében talán egy csipetnyit hihetőbb és izgalmasabb is, mint a filmbeli események. Az eredeti történet lényege - az erős testvéri szeretet - ezáltal még jobban ki lett hangsúlyozva, hiszen hiába nem emlékeznek egymásra, a magány és a megmagyarázhatatlan hiányérzet mindkettejük életét végigkíséri. Az egymásra találás így még szívmelengetőbben és katartikusabban hat a végén.

Jó pont továbbá, hogy a szereplők jelleme, személyiségjegyei némileg kidolgozottabbnak hatnak a filmhez képest. Én személy szerint mindkét lány belső motivációját jobban átéreztem, de Anna önfejűsége és az Elza vállát nyomó teher is markánsabb itt. Ezen kívül a legtöbb mellékszereplő - mint Bronzország hercege, Hans, Kristoff - sem lett elhanyagolva.

Az igazság azonban az, hogy jóval többet vártam ettől a regénytől, mint amennyit végül nyújtani tudott. Lehet, hogy a zseniális alapötlet miatt túl magasra került a léc, amin nem segített a tény, hogy ez bizony mind történetvezetés, mind nyelvezet szempontjából a nálam jóval fiatalabb korosztálynak készült… De sajnos ettől eltekintve sem lehet elmenni amellett, hogy Jen Calonita túlságosan ragaszkodott az eredeti cselekményhez. Csupán a legszükségesebb elemeken változtatott, de egyébként nagyrészt olyan ez az írás, mintha a film forgatókönyvét olvastam volna - a párbeszédekkel együtt.

Összességében ezt a regényt nem éreztem olyan átütőnek, mint amit a fülszöveg ígért számomra. Sokkal több lehetőség volt benne, amelyek végül kiaknázatlanul maradtak. Ha már egyszer retellinget olvas az ember, véleményem szerint jóval több változást vár az eredeti történethez képest, tele izgalmas, kreatív ötlettel és új fordulatokkal. Kár, hogy ezt nem sikerült a legjobban kivitelezni.

Értékelés

Végül 3.5 csillagot kap tőlem. Ha valaki az elolvasására adnám a fejét (egyébként nem mondom azt, hogy ne, nem rossz regény ez, csupán az elvárásaim voltak túl magasak), én inkább kiegészítésként javaslom a filmhez.

Kinek ajánlom?

Bárkinek, aki idősebbként is értékelni tudja a meséket, illetve szereti, ha egy már jól ismert történetet valaki átír, újragondol. Jégvarázs-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

Kiadás: Manó könyvek (2020)
Oldalszám: 368
Kiadói sorozat: Sorsfordító történetek
Eredeti cím: Conceal, Don't Feel (2019)
Fordította: Herman Alexandra
Műfaj: fantasy, ifjúsági

A Jégvarázs című mese 2013-ben hódította meg magának a közönséget, azóta töretlen az emberek rajongása a rajzfilm iránt. Kicsik és nagyok egyaránt odavannak Elza és Anna nagyszerű történetéért. De vajon mi lett volna, ha a két lány egymástól külön nőtt volna fel és egyáltalán nem emlékezne egymásra? Mi történt volna akkor, ha nem a meséből ismert módon alakul a történet? A Manó Könyvek Kiadó gondozásában megjelent Sorsfordító történetek legújabb részéből ez is kiderül. Tartsatok velünk, merüljetek el a Jégvarázs világában és vigyétek haza a kiadó által felajánlott három nyeremény könyv egyikét.

Nyereményjáték

Mivel a Ne érezz, ne kérdezz című könyv a Jégvarázs című mesét dolgozza fel, így a játékot a mese legikonikusabb dala ihlette, amelynek a címe magyarul Legyen hó. Nincs más dolgotok, mint megkeresni minden bejegyzésben azt a szót, mely a hópelyhet rejti.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥

A krimi műfajának királynőjét, Agatha Christiet a Tíz kicsi néger című regényével ismertem meg 5 évvel ezelőtt. Emlékszem, ez volt az első, és talán az egyetlen, amit a középiskolás ajánlott olvasmányok közül választottam (őszintén: kinek van idegzete a sokszor élvezhetetlen kötelezők mellett ebből a listából is szemezgetni?). Mondanom sem kell, rögtön egyértelmű volt számomra, miért ő a világ egyik legkedveltebb szerzője, és nem volt kérdés, hogy az egész életműve érdekelni fog a későbbiekben.

A debütáló regénye, mely egyben Monsieur Hercule Poirot bemutatkozása is, egészen eddig teljesen elkerült, éppen ezért nagyon hálás vagyok a kiadónak, hogy lehetőséget kaptunk megismerkedni vele. A titokzatos stylesi eset ráadásul egy nagyon különleges esemény miatt kapott új - és csodaszép - külsőt: éppen 100 éve, 1920-ban jelent meg először Angliában.

A könyv helyszínéül egy essexi birtok, Styles szolgál, ahol a vagyonos Cavendish-Inglethorp család kastélya is áll. Narrátorunk, Arthur Hastings ide érkezik látogatóba régi barátjához, John Cavendish-hez, elsősorban azzal a szándékkal, hogy kipihenhesse a háború nehézségeit, a fronton szerzett traumáit. Békére azonban itt sem lel: néhány nap múlva a család egyik tagját megmérgezik. Még szerencse, hogy a híres belga detektív, Hercule Poirot épp a közelben tartózkodik…

Agatha Christie már ekkor tudta, hogyan kell kiváló krimit írni: rendkívül sok szereplőt vonultat fel bonyolult kapcsolati hálóval, így bőven akad karakter, akire gyanakodhatunk. A kastély és a nagy vagyon Emily Cavendish tulajdonában áll, aki nemrégiben feleségül ment a gyanúsan alázatos és nála jóval fiatalabb Alfred Inglethorphoz. Előző házasságából van két nevelt fia, az anyagi gondokkal küzdő John, és a korábban orvosnak tanuló, de ma már inkább feltörekvő irodalmár Lawrence. Az asszony a férfiak mellett szárnyai alá vett egy nehéz sorsú lányt, Cynthia Murdoch-ot, illetve nála lakik a társalkodónője, Evelyn Howard is. John felesége, Mary titokzatos, és látványosan boldogtalan. Végezetül felbukkan egy ellenszenves alak, az elismert méregspecialista, Dr. Bauerstein.

Már a fenti felsorolásból egyértelmű, hogy mindegyik karakternek fontos szerepe van a történetben. Az, ki a gyilkosság áldozata, már az első perctől nyilvánvaló (ettől függetlenül nem írom le), ahogyan az is, hogy szinte minden szereplőnek érdekében állt megmérgezni őt. Egészen eddig semmi extra nincs a helyzetben - csakhogy ismerjük már annyira Agatha Christie-t, hogy tudjuk, valahol kell lennie egy nagy csavarnak. Ez pedig a következő: egy adott ember ellen egyértelmű bizonyítékok szólnak.

Ez, bár elsőre hibának tűnhet, de a legkevésbé sem az - sokkal inkább zseniális ötlet, hiszen az olvasót teljes bizonytalanságba ringatja. Ha ugyanis kézenfekvőnek tűnik a megoldás, és a tettes kilétét már a legelejétől kezdve sejteni véljük, akkor (feltéve, ha jó krimit olvasunk, de Christie neve miért ne lenne garancia erre) egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem az lesz a végső magyarázat. A kétségek hamarosan meg is teszik hatásukat: már arra a szereplőre is gyanakodni kezdünk, akinek valódi indítéka sem volt elkövetni a gyilkosságot.

Mindent összevetve A titokzatos stylesi esetet nagyszerű regénynek tartom. A történetvezetése, a nyomozás üteme kifogástalan, és végig izgalmas, letehetetlen marad. A szereplők könnyen kiismerhetők, és - még a gyanú árnyéka ellenére is - kedvelhetők. Az élvezethez sokat hozzátesz, hogy még komolyabb tájleírások nélkül is a vidéki Angliába repítenek minket a sorok, szinte látjuk magunk előtt az a békés környéket. Poirot karaktere pedig csak hab a tortán - nem lehet nem rögtön és véglegesen megszeretni a furcsa detektívet.

Ez a könyv azonban nem csupán a fentiek miatt volt kiemelkedő élmény számomra. Olvasás közben végig úgy éreztem, mintha beléptem volna egy különleges világba; minden más megszűnt létezni, csak a kastélyt és a zöld tájat láttam magam előtt. Mintha a történet egy takaró lenne, ami a hidegben beburkol, biztonságot és jóleső érzést nyújtva. Őszintén, nem gyakran tudok ennyire belefeledkezni egy regénybe.

Összességében semmi mást nem tudok elmondani, mint hogy Agatha Christie már a legeslegelső alkalommal is zseniálisat alkotott. A minőséget tekintve semmiben sem kevesebb ez a regény, mint bármelyik másik műve, így bátran tudom ajánlani bárkinek, aki szereti a krimiket, vagy épp ismerkedne a zsánerrel. Én speciel minden egyes alkalommal rájövök, hogy többet kellene olvasnom ebben a műfajban, de ez a példány különösen nagy löketet adott.

5 csillag. Imádtam, és legszívesebben már most elkezdeném újraolvasni, annyira magával ragadott a történet.

Mindenkinek, aki szereti a krimi műfaját és Agatha Christie műveit. Poirot-rajongóknak pedig egyenesen kötelező.

Kiadás: Helikon (2020)
Oldalszám: 268
Eredeti cím: The Mysterious Affair at Styles (1920)
Fordította: Dezsényi Katalin
Műfaj: krimi

Ti olvastatok már Agatha Christietől?

Mit jelent számotokra a krimi műfaja?

A krimi rajongói éppen egy évszázaddal ezelőtt, A titokzatos stylesi eset 1920-as megjelenését követően találkozhattak először Agathe Christie piperkőc belga magánnyomozójával, Hercule Poirot-val. A Helikon Kiadónak köszönhetően a századik évforduló alkalmából az olvasók most új kiadásban vehetik kézbe a mesterdetektív eseteiről szóló sorozat kezdő kötetét. Tartsatok bloggereinkkel és játsszatok velünk, hogy megnyerhessétek a könyv egy példányát!

A nyomozásai során Poirot-ról többször is azt hiszik, hogy francia, de erre utaló gesztusai és nyelvhasználata ellenére a férfi valójában belga. Származásának tiszteletére egy-egy belga látványosságról találhattok képet az egyes állomásokon. A feladatotok annyi lenne, hogy az ezen látványosságoknak otthont adó városok neveit beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő helyére. A helyesen válaszolók közül egy szerencsés megnyerheti a könyv egy példányát.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Blogturné Klub

06.10. Flora the Sweaterist

06.12. Spirit Bliss Sárga könyves út

06.14. Booktastic Boglinc

06.16. Olvasónapló

06.18. Flora the Sweaterist - extra

06.20. Readinspo

A Levél a királynak számomra mindenféle tekintetben komfortzónán kívüli olvasmány. Amellett, hogy a lovagregény, mint műfaj nekem teljesen ismeretlen terep, tartottam a gyermekkönyv voltától is - nem lehettem ugyanis biztos benne, képes leszek-e annyira elvonatkoztatni a nyelvezetétől, hogy élvezni tudjam a történetet. Sem a fülszövege, sem pedig a tény nem győzött meg különösebben, miszerint a szerzőt rengeteg díjjal jutalmazták a munkásságáért. Egyetlen ok miatt döntöttem végül az elolvasása mellett: a Netflixen számtalanszor szembejött már velem az adaptációja, ez az ismerősség pedig valahogyan szimpatikussá tette számomra a könyvet. Utólag azt kell mondanom: végtelenül boldog vagyok, hogy ez így történt.

A regény főszereplője a 16 éves Tiuri, akinek a lovaggá ütése előtti éjszakát virrasztással kell töltenie egy kápolnában, némán és mozdulatlanul, teljesen kizárva a külvilágot. Hirtelen azonban dörömbölést hall az ajtón - egy idegen bebocsátást kér. Bár a szabályok határozottan tiltják, Tiuri képtelen figyelmen kívül hagyni a segítségre szoruló férfi hangját, és kinyitja az ajtót. Így kapja meg a szomszédos birodalom egyik legismertebb lovagjának utolsó, veszélyes küldetését: el kell juttatnia egy rendkívül fontos levelet Unauwen királynak.

Igazság szerint eleinte nem tudtam eldönteni, tetszik-e a történet, vagy sem. Ahogy azt előre sejtettem is, a negatívumok mindegyike, ami az olvasás során megfogalmazódott bennem, a gyermekkönyv létére vezethető vissza. Időbe telt, mire megszoktam a nyelvezetet, de addig nem egyszer összeszaladt a szemöldököm a furcsa és túl egyszerű kifejezések miatt. Később azonban nem csupán megbékéltem vele, de egyenesen szívmelengetőnek találtam - igaz, addigra már látszott a főhős jellemfejlődése is az írásstíluson.

A megfogalmazáson kívül a cselekmény is egyértelműen tükrözi, hogy a célközönség a 10-14 éves korosztály. Tiuri ugyanis rendkívül jóhiszeműen, már-már naivan áll a világhoz, minden emberről jót feltételezve, ám ez a tulajdonsága olyannyira sarkos, hogy egészen abszurd helyzetekbe keveredik miatta. Nem egyszer fordul elő, hogy olvasóként már egy mondat után tudni lehet, az éppen felbukkanó új karakter pozitív vagy negatív szerepet tölt-e be a történetben, de a fiú erre még oldalakon keresztül nem jön rá. Sokszor okoz ez logikai bukfenceket, hiszen több konfliktus is elkerülhető lenne, ha a hősünk használná a józan eszét, de véleményem szerint összességében egyik ilyen eset sem megbocsáthatatlan, pláne ebben a műfajban.


És a kevésbé jó (egyébként inkább a regény első felére vonatkozó) benyomásaim felsorolásának itt vége is - a második szakasz ugyanis olyannyira magával ragadott, hogy szinte egy helyben olvastam végig az egészet. Ahogy sűrűsödött a cselekmény, és közeledtünk a levél rejtélyének feltárásához, úgy fokozódott az izgalom is bennem. Egyáltalán nem tűnt túlzónak, vagy éppen erőltetettnek, hogy ilyen hosszúra nyúlt a kaland - sőt, annyira elképesztően van felépítve ez a fantasy világ, hogy nem lehet nem belefeledkezni miatta a történetbe. A végén pedig kifejezetten fájt kiszakadni Unauwen és Dagonaut birodalmából.

Olvasás közben próbáltam egy gyerek szemszögéből is szemlélni a művet. Bevallom, voltak halvány kétségeim, meg lehet-e írni egy lovagregényt bájosan és ártatlanul, úgy, hogy kimaradnak belőle a durvább jelenetek, a csaták és a gyilkosság, de közben mégsem veszik el a lényege. Tonke Dragt viszont bizonyította, hogy lehet. A legkevésbé sem ijesztő, és még a halál is szépen, kíméletesen van bemutatva.

Különösen tudtam értékelni, hogy több olyan dilemma, konfliktus is szerepel a regényben, amely véleményem szerint képes fejleszteni az ifjúság gondolkodásmódját. Erre a legjobb spoilermentes példa maga az alaptörténet: Tiuri feladja élete legnagyobb álmát, a lovaggá avatását azzal, hogy kinyitja a kápolna ajtaját, és elvállalja a küldetést. Közben csak remélheti, hogy valóban helyesen cselekszik és nemes ügyért kockáztatja az életét, hiszen a levél tartalma még előtte is titkos. Emellett a lovagok legfőbb erényei - a hűség, bátorság, becsület, bajtársiasság - is egytől egyig jelentős és látványos szerepet kapnak a történetben, így valóban minden tekintetben építő az üzenete.

Végezetül érdemes magáról a sorozatról is szót ejteni - hiszen, bár csak a könyv elolvasása után néztem bele, de lényegében emiatt adtam esély a történetnek. Ez azonban sajnos a legkevésbé sem tükrözi Tonke Dragt zsenialitását. A két alkotásban kizárólag az elnevezések egyeznek, a cselekmény, az üzenet, a jelleg teljes mértékben különbözik, és nem az adaptáció javára. Személy szerint a természetfeletti vonallal még úgy-ahogy ki tudtam volna békülni, de engem végleg elvesztettek az olyan abszurdumokkal, mint amikor a hattagú csapat mellett egy lant is sértetlenül túlél egy brutális lavinát (nem viccelek).

Összességében ez a könyv maximálisan megérdemli az összes díjat és elismerést, amit valaha kapott (fun fact: az írónőt lovaggá is ütötték). Rendkívül szívmelengető és magával ragadó történet szerethető karakterekkel, valamint egy csodásan felépített fantasy világgal. Habozás nélkül adnám gyerek kezébe, hiszen minden tekintetben abszolút befogadható számukra, ám a felnőtteknek is legalább annyi élvezetet képes nyújtani. Biztos vagyok benne, hogy a folytatását (A Nagy Vadon titkai) sem fogom kihagyni.

Értékelés

Semelyik negatívum nem volt olyan súlyos számomra, hogy 4.5 csillagnál kevesebbet kapjon tőlem a regény. Remélem, a fenti sorokkal eléggé meghoztam a kedveteket ahhoz, hogy adjatok egy esélyt neki, mert maximálisan érdemes. Egyértelműen újraolvasós kategória - erre az élményre még sokszor szükségem lesz.

Kinek ajánlom?

Mindenkinek, aki szeret új műfajokkal kísérletezni, és elég nyitott arra, hogy akár egy gyermekkönyvet is a kezébe vegyen.

Kiadás: Kolibri (2020)
Oldalszám: 552
Sorozat: Levél a királynak 1.
Eredeti cím: De brief voor de Koning (1962)
Fordította: Wekerle Szabolcs
Műfaj: fantasy, ifjúsági, gyermekkönyv, lovagregény, kalandregény

A Levél a királynak című lovagregényt a 20. század egyik legjobb ifjúsági könyvének választották Hollandiában, ahol azóta is vezeti a sikerlistákat. A történet szerint a ​16 éves Tiuri épp a lovaggá ütése előtti éjszakán rejtélyes megbízatást kap: el kell vinnie egy levelet a szomszédos birodalom királyának – az üzeneten egy ország sorsa múlik. Ha kíváncsiak vagytok az ifjú kalandjaira tartsatok velünk és nyerjétek meg a kiadó által felajánlott könyvet.

Nyereményjáték

Mivel a Levél a királynak című regény a lovagkorban játszódik, így a mostani nyereményjáték keretében arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire ismeritek a régmúlt idők lovagjait/vitézeit. Minden állomáson találtok egy rövid leírást, ez alapján kell rájönnötök, hogy kire is gondoltunk.  Nincs más dolgotok, mint a Rafflecopter megfelelő sorába beírni a megfelelő lovag nevét.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Állomáslista

Tartozom egy vallomással: azon kevesek közé tartozom, akik sohasem érdeklődtek különösebben az ázsiai országok iránt... És igen, ebbe Japán is beletartozik. Ezek mindig is túlságosan távoli és egzotikus helyszínekként éltek a tudatomban, amelyek teljes mértékben elérhetetlenek az én magyar pénztárcámnak, így számomra nem érte meg foglalkozni velük. A mangák, animék világéletemben elkerültek, a szushit nem szeretem, de valójában még azzal sem vagyok teljesen tisztában, mit takar a szaké, a gésa, vagy éppen a tatami kifejezés. Egyértelmű, hogy még az átlagnál is kevesebbet tudok erről az ikonikus országról - és ez a legfőbb oka annak, amiért mindenképpen el szerettem volna olvasni a könyvet.

Amikor először megláttam a neten, nem tudtam, mire számíthatok tőle. Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy legalább a megszerkesztését tekintve hasonló lesz néhány korábban olvasott és kedvelt életmódkönyvhöz, mint amilyen a Kossuth kiadó-féle Sinrin-joku is - vagyis rengeteg csodaszép fotót és infografikát fog tartalmazni. Amit viszont végül kaptam, az minden várakozásomat felülmúlta. Belelapozáskor csak ámultam, mennyire tökéletesen harmonikusan és ízlésesen sikerült összerakni ezt a könyvet, alig tudtam elhinni, hogy tényleg minden stimmel az oldalakon. Bevallom, ettől tartottam egy kissé, mert legutóbb épp emiatt csalódtam hatalmasat egy hasonló jellegű kötetben. De a vizualitással egyáltalán nincs gond - sőt, azt mondom, már csak emiatt is megéri beszerezni az Ezerarcú Japánt.

Műfaját tekintve ez mellesleg nem egy életmódkönyv. Sokkal inkább ismeretterjesztő, már-már útikönyv-szerű, melynek legfőbb célja, hogy turisztikai értelemben (is) felkeltse az emberek érdeklődését az ország iránt. Elsősorban az előismerettel kevésbé rendelkező közönséghez szólva igyekszik bemutatni a legfontosabb tudnivalókat, kitérve tulajdonképpen mindenre, ami hozzájárul Japán sokszínűségéhez, “ezer arcához”. A földrajztól a történelemig, a kultúrától a technológiáig, a művészetektől a gasztronómiáig az összes téma szóba kerül, ami érdekelheti az embereket, és ami ezt a helyet olyan különlegessé tette. Átfogóan, mégis röviden, tömören beszél minderről; ez kiegészítve a fotókkal, informatív képaláírásokkal, infografikákkal és térképekkel nagyszerű egészet alkot. A szöveg és az illusztráció (annak ellenére, hogy utóbbival a legkevésbé sem spóroltak) egyensúlyban van, a szemnek és az elmének egyaránt remek élményt nyújtva. Személyes kedvenceim a fejezetek elején szereplő színes, kétoldalas grafikák, amelyek egytől egyig lélegzetelállítóan néznek ki, de szerintem az is sokat hozzátesz a hangulathoz, hogy az alcímek japán írással is szerepelnek az oldalakon.


A kötet a bevezetésen túl 7 nagyobb fejezetre tagolódik, amelyek mindegyike különböző aspektusból beszél Japánról. Az összes szakasz elején az előbb említett csodás grafika mellett szerepel egy térkép is, hogy segítse a tájékozódást.

• bevezetés - tartalmaz demográfiai adatokat, leírást az évszakokról, kevés illemtant és némi történelmet is.
• Ezerarcú Japán - a japán tájat írja le, egyaránt kitérve a városi és a vidéki látképre.
• Időtlen Japán - a különböző művészeti ágak mellett (festészet, fametszet, kerámia, kézművesség, origami, kalligráfia, ikebana) kitér olyanokra is, mint a vallás, jóslás, esztétika, otthon és kert. 
• Innovatív Japán - természetesen elsősorban a technológiáról és a mérnöki csodákról beszél, de a természet is szerephez jut a “hangtájak” bemutatásával.
• Kreatív Japán - minden, amiről korábban a művészeti ágak bemutatásakor nem esett szó, mint például az építészet, kortárs művészet, irodalom, anime és manga, de itt kap szerepet Hello Kitty és a divat is.
• Szórakoztató Japán - megismerkedünk a japán színházzal, zenével, filmiparral, a gésákkal, a videojátékokkal és a sportokkal.
• Ízletes Japán - egy szó: gasztronómia. Minden, ami szem-szájnak ingere, a szushitól a szakéig. Na meg a macha teás Kit-Katig.
• Egészséges Japán - elsősorban étrend, mozgás és életfilozófia, mivel ugye a japán a világ leghosszabb életű népei közé tartozik.

Már csupán a fenti felsorolásból is látszik, mennyire tartalmas könyvről beszélünk. Kitér mindenre, ami fontos, az országok bemutatásánál felmerülő általános témakörök mellett a speciálisan japán dolgokra egyaránt, és közben nem követi el azt a hibát sem, hogy túl sok mindent akar lenyomni a torkunkon. A szöveg olvasmányos, a legkevésbé sem száraz, emiatt könnyen befogadható. Azonban időt kell szánni rá. Eleinte azt hittem, a rengeteg kép miatt gyorsan fogok haladni vele, de épp az ellenkezője történt: megköveteli, hogy állj meg gondolkozni a leírtakon, elemezd a fotókat, és teljes mértékben merülj bele a témába.

Nem kérdés, hogy rengeteg új információval lettem gazdagabb a könyv által. Kiderült, mit tartanak a világ első regényének, milyen gyorsan száguld a sinkanszen, mi a szerepük a gésáknak, vagy éppen miért született meg Hello Kitty. Sőt, valójában nem túlzás azt állítani, hogy számomra - korábban teljesen tudatlanként - minden oldal tartogatott újdonságot. Egy komplex képet kaptam általa erről az egyébként is rendkívül sokoldalú országról, és bár továbbra sem szerepel az utazós bakancslistám élmezőnyében, mindenképpen hasznos olvasmányként könyvelem el. Nagyon boldog lennék, ha később több országról is készülne hasonló ismeretterjesztő kötet.

Összességében imádtam ezt a könyvet, és rendkívül hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam átélni ezt az élményt. Remélem, sokan rátalálnak majd, és legalább annyira élvezni fogják, mint én. Az ára visszatartó erő lehet, ám a minősége - egy-két bent maradt elütést és egy lefordítatlan alcímet (“sports”) kivéve -, mind a szöveget, mind a vizualitást tekintve kifogástalan.

Értékelés

5 csillag, ez a fentiek alapján nem is lehetett volna másképp. Lenyűgözött, magával ragadott, és csak ajánlani tudom.

Kinek ajánlom?

Mindenkinek, aki akár minimálisan is érdeklődik a különböző kultúrák megismerése iránt, és ráadásul Japánnal kevésbé van tisztában.

Utazzatok velünk a felkelő nap országába, Japánba, ahol tökéletes egyensúlyt képez múlt, jelen és jövő. Biztosan láttatok már képet a japán cseresznyevirágzásról vagy a Fudzsi-hegyről, találkoztatok már animékkel/mangákkal, origamiztatok vagy láttatok gésákról szóló filmet. Ha még nem, vagy ha szeretnétek többet megtudni Japánról és a japánokról, akkor tartsatok bloggereinkkel ezen a különleges blogturnén! Olvassátok el az ajánlóinkat és játsszatok velünk minden állomáson, ugyanis a turné végén a Bookline Könyvek kiadó jóvoltából egy szerencsés olvasónk megnyeri az Ezerarcú Japán egy példányát!

Nyereményjáték

Mind a 10 állomáson ki kell találnotok az ott található képről vagy idézetről, hogy milyen tipikusan Japán dologra gondoltunk! (A megoldás lehet sportág, személy, hely, étel, életstílus, bármi!) Mivel ez egy különleges turné, lesz egy extra lehetőségetek is nyerni! Ha kitaláltátok és beírtátok a dobozba a 10 megfejtést, akkor megnyílik egy új rubrika, ahova azt kell beírnotok, hogy mit csinálnátok, ha eljutnátok Japánba! Jó játékot!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

Margaret Atwood munkásságával, mint sokan mások, én is csupán nemrégiben, A szolgálólány meséjének 2017-es, sorozatborítós újrakiadásával ismerkedtem meg. A jellegzetes, egyedi írásstílusa, remek történetvezetése és a benne rejlő üzenetek miatt már akkor egyértelművé vált számomra, hogy a szerző mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. Azóta az új köntösben megjelent írásai közül többet is elolvastam, az Alias Grace és a Testamentumok pedig olyannyira kiemelkedő élmény nyújtott, hogy hatásukra Atwood ma már a kedvenc szerzőim között szerepel. Természetes volt tehát, hogy nem szándékozom kihagyni az ugyancsak modern külsőt kapó, de eredetileg 1969-ben kiadott első regényét, Az ehető nőt.

A történet főszereplője a már-már abnormálisan normális Marian McAlpin, aki egy kanadai nagyváros piackutató cégénél dolgozik irodistaként. Párjával, az ügyvédbojtár Peterrel hosszú ideje stabilnak mondható kapcsolatban élnek, ám úgy tűnik, a férfi élből elutasítja a házasság gondolatát… legalábbis egészen addig a napig, amíg rá nem döbben, milyen pozitív irányba terelheti a karrierjét, ha megállapodik valakivel. Marian engedelmes hölgyként igent is mond a lánykérésre, azonban hamarosan furcsa változást vesz észre magán: egyre kevesebb és kevesebb ételt képes befogadni a gyomra.

Az ehető nővel nem indult rosszul a kapcsolatunk. Az írónő előszavából rögtön kiderült, hogy ismét nagyon komoly, (proto)feminista kérdéseket fogunk boncolgatni, amelyek, bár még a “nagy nőmozgalom” előtt fogalmazódtak meg Atwoodban (ezt jelenti a ‘proto’ előtag), ma is aktuálisnak tekinthetők. Az első néhány oldal elolvasása után az is világossá vált számomra, hogy a szerző csodás írásstílusa, amelybe annak idején beleszerettem, már ekkor kialakult, így minden adott volt egy újabb nagyszerű regényhez. Végül mégsem boldog mosollyal csuktam be a könyvet - de erről majd később.

Először viszont mindenképpen muszáj megemlítenem, egészen pontosan mi inspirálta Margaret Atwoodot a regény megírására. Ennek már a neve is felettébb érdekesnek és gondolatébresztőnek hangzik: szimbolikus kannibalizmus. Azt, hogy tulajdonképpen mit jelent ez a kifejezés, a Könyves Magazin nálam ezerszer szemléletesebben elmagyarázza egyik cikkében:
“Mi számít jelképes kannibalizmusnak? Például az, amikor az esküvői tortáról leesszük a marcipán menyasszonyt, vagy, ha emberarcú, mosolygós süteményeket habzsolunk, esetleg hercegnő alakú csokoládét. Könyvében ezt a motívumot kapcsolta össze a nemi szerepek témájának boncolgatásával, és a fogyasztói társadalom kritikájával, amely a nőket bekebelezhetőnek, eltárgyiasíthatónak, „ennivalónak” akarja látni és láttatni.”


Ebből a gondolatmenetből kiindulva Atwood könyve elsősorban a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kérdéskörét boncolgatja. Azzal foglalkozik, hogyan hat az ember lelki világára az, hogy kizárólag akkor lehet elfogadott és értékes tagja a világnak, ha követi az általános normákat - nők esetében ez nem jelent mást, mint a házasságot és a lehető legtöbb csemete kipotyogtatását. A főszereplőnk eleinte el is fogadja a rá kiosztott szerepet, ám a tudatalattija erősen tiltakozik ellene, és ez később súlyos fizikai tünetekben is megnyilvánul. Az elfojtott érzelmek miatt a szervezete bizonyos ételeket - eleinte főleg állati eredetűeket, hiszen azok korábban élőlények voltak - képtelen befogadni, de lassan egyéb módon, például pánikbetegség formájában is üzen a teste.

A könyv tanulsága, mondanivalója tehát nagyon erős és igazán fontos, ha valamiért megéri elolvasni, akkor egyértelműen ezért. Mégis azt mondom, ha ezzel a regénnyel ismertem volna meg Atwood munkásságát, és nem A szolgálólány meséjével, mint ahogyan történt, valószínűleg nem folytatnám a többivel. Hiába tetszik és nyűgöz le a történet mélysége, nem tudott annyira magával ragadni, hogy élvezzem az olvasását. Ennek az oka elsősorban a rengeteg irreális elem, amit rejt a cselekmény: a furcsa gondolatok, amelyek időről időre megszületnek Marian fejében, a mosodai fiú egész személyisége, a főszereplő barátnőjének hozzáállása a saját gyermekeihez… Mind szürreális, talán direkt kisarkított dolog, amelyek számomra egyáltalán nem fértek össze a való világgal, melyben a történet játszódik, és amelyre a mondanivaló is vonatkozik.

Nem segített megszeretnem a könyvet a lassú történetvezetése és eseménytelensége sem. Bár ez remekül passzol a cselekményhez, hiszen rásegít a Marianben zajló kínzó, kétségbeejtő folyamatok szemléltetésére és a dilemmára, ami ezt kíséri, nem tudott annyira lekötni, mint szerettem volna. Igaz, ehhez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy manapság, ebben a rohanó világban mindent gyorsan akarunk, így az olvasói igényeket is inkább az izgalmasabb és dinamikusabb regények elégítik ki.

Számomra ugyan nem volt negatívum, de több véleményben is kiemelték, hogy Az ehető nőben nincs kedvelhető szereplő. Való igaz, hogy az ember általában közelebb érzi magához azt a történetet, amelyben azonosulni lehet a karakterek valamelyikével, ám úgy gondolom, itt nem is volt ilyesmi célja Atwoodnak. A felépítésüket és a cselekményben betöltött szerepüket tekintve egytől egyig kifogástalanok, nekem jelen esetben ennél nem is kellett több.

Összességében szerintem Az ehető nő veszélyes terep, amelyet nem fog minden ember megkedvelni talán még akkor sem, ha kifejezetten szeret rágódni a mélyebb értelmeken. Tagadhatatlanul értékes, fontos témákat boncolgató, erős mondanivalót tartalmazó írás, amely a mai napig megállja a helyét, ám szükséges hozzá egy bizonyos hangulat és lelkiállapot, hogy mindez elérje a célját.

Értékelés

Kifejezetten rossz érzés ezt a 3.5 csillagos értékelést rásütni erre a regényre, hiszen egy különösen értékes mondanivalóval bíró szerzőről van szó - aki ráadásul a kedvenceim közé tartozik -, és kétségtelen, hogy mindez már ebben, az első könyvében is megmutatkozik. Nem érezném azonban jogosnak, ha csupán emiatt kapna tőlem magasabb pontozást, úgy, hogy egyébként összességében nem nyújtott olyan pozitív élményt.

Kinek ajánlom?

Elsősorban azoknak, akik szeretnek igazán belemerülni egy regénybe, elgondolkozni annak mélyebb értelmén, tanításán, üzenetén, és amiatt nem bánják azt sem, ha egy lassabb folyású, kevésbé kiforrott művet kell olvasniuk.

Margaret Atwood mindig képes valami újat mutatni a regényeivel. Az ehető nő teljesen más, mint az eddigi történetei, mégis visszaadja azt, ami Atwood lényege íróként. A regény magyar nyelven 2020-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál, és most tizenegy bloggerünk is elmondja róla a véleményét nektek. Természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Nyereményjáték

Margaret Atwood mindig más témát vesz elő a regényeihez, elég sokszínű, fantáziadús író. Ezúttal a turnéállomásokon található egymondatos leírások alapján kell kitalálnotok, hogy éppen melyik regényére gondoltunk (egy regénye többször is előkerülhet a feladat során). A feladatotok az, hogy beírjátok a regény címét a Rafflecopter dobozába, a megfelelő helyre.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

a Rafflecopter giveaway

Állomáslista

Az A fiúknak, akiket valaha szerettem sorozat ősidők óta porosodott a virtuális várólistámon, ám a filmadaptációk megjelenése (melyek közül az első jó élmény volt, a második kevésbé, bár még mindig jobban tetszett, mint a többségnek) miatt nem szerettem volna velük tovább várni. Az első részről itt írtam egy (főleg negatív) értékelést, érdemes ránézni, mielőtt tovább olvasol.

Miután Lara Jean - stílusosan, egy újabb levél formájában - szerelmet vall Peternek, rá kell jönnie, hogy a kapcsolat egyben tartása sokkal nagyobb feladat, mint az egymásra találás. Ha pedig az együttlét alappilléreiben, például a másik hűségében és őszinteségében kezdünk kételkedni, akkor valami nagyon elsiklott a korábbi kommunikációban. A helyzetüket ráadásul nehezíti néhány nem várt fordulat: az ex, egy balhé, illetve egy szerelmi háromszög.

Nem voltak tévképzeteim arról, hogy az Utóirat: Még mindig szeretlek kárpótolni fog az első rész miatt érzett csalódottságomért, azt pedig pláne nem mertem remélni, hogy még jobb is lesz nála. Normál esetben nem is folytattam volna a sorozatot, ám egyrészt nem szerettem volna olvasatlanul továbbadni a köteteken, ha már saját példányom van belőlük, másrészt hajtott a kíváncsiság, hogyan fog reagálni Peter a nagy szerelmi vallomásra. Már ennél a meglehetősen rosszul sikerült egymásra találós jelenetnél előrelátóbbnak kellett volna lennem. Ha ekkor végleg félreteszem a sorozatot, megkíméltem volna magam az egyik legrosszabb élménytől, amit eddig az ifjúsági műfaj tartogatott számomra.

A könyv cselekménye a fő téma alapján két részre bontható. Az elsőben napvilágot lát egy videó Lara Jeanről és Peterről, amelyben igen félreérthető helyzetben falják egymást a jacuzziban. Bár valójában csókolózásnál többről nincs szó, ahogyan az lenni szokott, a diákság egészen mást lát bele, így a főszereplőnk kénytelen megbirkózni a feléje irányuló gúnyolódással. Be kell ismerni, nagyszerűen kezeli a helyzetet, azonban amellett, hogy ez a szakasz elég nyomasztó, egyszerűen felháborító, hogy a felnőttek nem tesznek semmit az ügy megoldása érdekében. A tanárok ahelyett, hogy intézkednének, még ki is veszik a részüket a lány megszégyenítéséből, az apja pedig csak jóval később szerez tudomást a dologról. Csak hab a tortán, hogy a végén a tettes felelősségre vonása sem történik meg annak ellenére, hogy kiderül a kiléte.


A második szakasz jóval pörgősebb és kevésbé nyomasztó; mondhatni, itt indul be igazán a történet. Ekkor alakul ki ugyanis egy szerelmi háromszög, melyben Lara Jean Peter és John Ambrose McClaren között őrlődik. Utóbbival - bár egy pillanatra az első könyvben is szerepel, hiszen azon fiúk közé tartozik, akik levelet kaptak - itt ismerkedünk meg igazán. Számomra ő mérföldekkel szimpatikusabb karakter, mint Peter - intelligens, gáláns és valódi úriember, aki úgy bánik Lara Jeannel, mintha a világ minden értéke benne lakozna. A lány végső döntése azonban felháborító - igaz, hogy számítani lehet rá, ám az ok, amiért végül azt választotta, akit, egyszerűen nevetséges (spoiler: az, akit “előbb szeretett meg” - mégis miféle indok ez, emberek???).

A két témán felül két központi gondolatmenetet vagy dilemmát is el lehet különíteni. Az egyik Peter hűségének a kérdése - a srác ugyanis továbbra is képtelen elszakadni volt barátnőjétől, Gentől, kételyeket ébresztve ezzel Lara Jeanben. Hozzáteszem, jogosan, nem egyszer fordul elő ugyanis, hogy Kavinsky bármiféle magyarázat nélkül inkább az exbarátnőjét pátyolgatja ahelyett, hogy az aktuálissal töltene időt. Bár Lara Jean igyekszik elnyomni a féltékenységét, folyamatosan az a mérgező gondolat jár a fejében, hogy ő nem elegendő Peter számára, hiszen Gen sokkal több mindent meg tudna adni neki.

A másik központi dilemma az, hogyan emeljék magasabb szintre a kapcsolatukat. Lara Jean retteg attól, hogy lefeküdjön Peterrel, ám úgy érzi, ez lassan, pár hónapnyi együttlét után már elvárás lenne vele szemben. Valójában Kavinsky messze nem támaszt felé ilyesfajta kényszert, de Lara Jean az előző gondolatmenetből kiindulva (vagyis: hogy ő nem tud annyit megadni a fiúnak, mint amit annak idején Gentől kapott) szinte összeroppan ennek a súlya alatt. Megfelelő kommunikációval persze fél oldal alatt megoldható lenne a probléma, de hát arra továbbra is mindketten képtelenek.

Számomra óriási negatívum, hogy úgy éreztem, Peter Kavinsky karaktere ebben a részben teljesen kifordult önmagából. Ő alapvetően egy kedves és ártalmatlan jószág, de a szerelmi háromszöges bonyodalom közben előtör belőle a birtoklási vágy, és elhangzik tőle egy-két hímsoviniszta megjegyzés is, amin rettentően felhúztam magam. Milyen világ az, ahol teljesen normális, ha a párod az exét ölelgeti meghitten, de te még csak szinte rá sem nézhetsz egy ellenkező neműre? A legszomorúbb pedig, hogy ezt Lara Jean el is fogadja. Felháborítónak tartom, hogy ez a regény arra tanítja a fiatalokat, hajtsanak fejet a párjuk esztelen és alaptalan féltékenysége előtt, különben nem lesznek elég jók számára.

Összességében az Utóirat: Még mindig szeretlek! egyértelműen a sorozat mélypontja, amely egy több szempontból is mérgező párkapcsolat képét festi le éppen annak a korosztálynak, amelyik a legérzékenyebb erre. Ez már abban is megmutatkozik, hogy Lara Jean az apróságokat is képtelen megfelelően megtárgyalni Peterrel - a fontosabb dolgokról nem is beszélve -, ám a biztosítékot számomra egyértelműen a hímsoviniszta viselkedésre adott elfogadó reakciója verte le.

Értékelés

Amit az előző könyvnél tudtam értékelni, az itt már nem volt jelen olyan mértékben, így kap végül 1.5 csillagot.

Kiadás: Könyvmolyképző (2017)
Oldalszám: 332
Sorozat: A fiúknak, akiket valaha szerettem 2. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: P.S. I Still Love You (2015)
Fordította: Benedek Dorottya
Műfaj: ifjúsági, romantikus

Neked tetszett a második rész filmes adaptálása?

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥

Az A fiúknak, akiket valaha szerettem tipikusan az a sorozat, ami évekkel ezelőtt a népszerűsége miatt került fel a várólistámra, és ugyanezen okból maradt csak rajta ilyen sokáig. A komolyabb érdeklődésem iránta csupán tavaly, a filmverzió megnézése után alakult ki, amire, bár nem lett kedvenc, de kifejezetten jó élményként emlékszem, és ez főleg a hangulatának és a karaktereinek köszönhető. Kíváncsivá tett, hogy ha vajon az adaptáció ennyire élvezetes, milyen lehet maga az alapanyag, így az első szembejövő lehetőségnél lecsaptam a könyvekre.

A regény főszereplője, a 16 éves Lara Jean Song Covey az átlagos amerikai-koreai tinédzserek életét éli. Van azonban egy olyan furcsa szokása, hogy beleszeret minden második fiúba, akivel közelebbi interakcióba kerül, és ha ennek a fellángolásnak vége szakad, összefoglalja az érzéseit levél formájában, és elrejti azt a kalapdobozába. A bonyodalom ott kezdődik, amikor ezek az üzenetek valamilyen rejtélyes okból napvilágot látnak, és mind az 5 fiú tudomást szerez Lara Jean érzéseiről - akár aktuálisak még, akár nem.

Az alapötlettel semmi problémám. Egyszerű, és a történet közben sem bonyolódik komolyabb mellékszálakkal (pedig egyébként jót tenne neki, az legalább értelmet adna a trilógia voltának), de átgondolt, logikus és valamennyire talán még izgalmas is. A klisék sem zavarnak. Tudtam, már amikor várólistára tettem, hogy egy újabb “lúzer lány és menő srác vonzalma”-típusú regényről van szó, így egyáltalán nem akadtam fent rajta, amikor ez be is bizonyosodott. Még a Lara Jean névvel sincs gondom - ezt ugyanis sokan, számomra érthetetlen okból negatívumként emlegették. Nem, szerintem a probléma egészen más ezzel a sorozattal. Vagyis pontosabban minden, ami itt nem hangzott el.

Kezdjük a karakterekkel - hiszen azon kívül, hogy őket megismerjük, nem történik sok minden ebben a kötetben. Szóval van nekünk egy Lara Jeanünk, aki a tipikus amerikai gimnazistának épp az ellentéte: otthon, a családja körében érzi magát a legjobban, imádja a romantikus könyveket, régi filmeket, és minden egyéb szabadidejét édességek sütögetésével és albumok (scrapbookok?) készítgetésével tölti. Ezzel még nincs is semmi probléma - szeretem az introvertált főszereplőket a regényekben, hiszen megmutatják, hogy másképp is lehet élni a világban, nem csupán alkohol és drogok függőjeként, könyvmolyként pedig az ilyen típusú karakterekkel lehet inkább azonosulni. Lara Jean jelleme ott bukik el, hogy még a kilencéves kishúga is érettebb nála. Elképesztően naivan és gyermetegen áll az élethez, a filmek és romantikus regények teremtette álomvilágban él, mindezt pedig tökéletesen tükrözik a tettei és a döntései. Ennek később, a barátjával való kapcsolatában van jelentősége, de itt is remek példákat láthatunk erre. Közülük emelkednek ki azok a bizonyos levelek: a tartalmukból világosan kiderül, hogy egyik fiút sem ismerte igazán jól, és az érzései sem nyugszanak valami stabil alapon (pl. üvegezés közbeni csók), így részemről igencsak kérdéses, hogy ezt szerelemnek lehet-e nevezni.

A másik főszereplőnk, Peter Kavinsky karakterében is hatalmasat csalódtam. Meggyőződésem, hogy neki a filmekben őt alakító Noah Centineo ad személyiséget, önmagában ugyanis egyszerűen nem rendelkezik vele. Csupán a könyv alapján képtelen lettem volna elképzelni őt komplex szereplőként, azon kívül ugyanis, hogy a suli legmenőbb sráca, és képtelen elszakadni a volt barátnőjétől, nem tudunk meg róla egyebet. Amennyire kiemelkedően élő szereplő lett Lara Jean, annyira rosszul sikerült megalkotni Peter Kavinskyt.

A bekezdés spoiler - katt a megtekintéshez/elrejtéshez

Számomra a kettejük kapcsolata sem stimmel. Nem értem, mi vonzót találnak a másikban, hiszen nincs meg közöttük az a kémia, sem az a szikra, amely például bármelyik Colleen Hoover könyvben annyira tökéletesen átjön a sorok között, és amelyből az olvasó is egyértelműen érzi, hogy ők egymásnak vannak teremtve. Túl hirtelen, túl gyorsan jönnek össze, ráadásul valódi kommunikáció és rendes megismerkedés nélkül (ami nem csoda, hisz Lara Jean a 72 fejezetből 70-ben otthon ül és magában kesereg), így én személy szerint ezt a kapcsolatot nem tudom komolyan venni.

Ami talán még a karakterek átgondolatlanságánál is jobban zavart, az a hangsúlyok teljes torzulása. A regény tulajdonképpen olyan lényegtelen apróságok leírásából áll, mint hogy Lara Jean milyen árnyalatúra festi a lábkörmét, emellett pedig a valóban fontos részletek (például a barátságból szerelemmé alakulás folyamata) egyszerűen nem kapnak szerepet, nincsenek megfelelően kibontva. Több fontos és erős témakört is érinthetne a történet - kifejezetten érdekelt volna a Lara Jean félig koreai származásából adódó identitás kérdése -, de ilyen mélységeket még csak meg sem közelít.

Végezetül úgy érzem, fontos kitérni a levelekre is pár szóban, hiszen elvileg ezek a regény mozgatórugói. Senki ne várjon azonban sokat tőlük: ezek a nyúlfarknyi szövegek nem rendelkeznek semmiféle valódi tartalommal, és a megfogalmazásuk is hihetetlenül gyerekes. Hogy ez miért probléma? Lara Jean elmondása szerint azért ír leveleket, hogy ezzel zárja le a fiúk iránt érzett “szerelmét” - csakhogy ha valaki képes egy ilyen jellegű érzelmet maximum fél oldalban elintézni, majd a boríték lezárásával pikk-pakk elfelejteni, az vagy nincs tisztában a szerelem fogalmával, vagy annyi érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint egy csirke... Lara Jean esetében talán mindkettő igaz.

Összességében nagyon szomorú vagyok, hogy ilyen hatalmasat kellett csalódnom ebben a regényben, hiszen erre tényleg nem számítottam. A film alapján biztosra vettem, hogy szeretni fogom a történetet könyvformában is, jelenleg viszont nem értem, hogy voltak képesek egy ilyen szörnyű alapanyagból ilyen minőségi adaptációt alkotni. Őszintén remélem, hogy csupán azért nem tudtam értékelni ezt a könyvet, mert kezdek kinőni a műfajból (bár a szívem mélyén tudom, hogy ez sajnos nem így van).

Értékelés

A 2 csillagos értékelésemet így határoztam meg: "a komolyabb negatívumok miatt nem veszem újra kézbe, de voltak benne jobb szakaszok is". Ez tökéletesen igaz erre a kötetre - ugyan a hibák miatt élvezhetetlen volt, de alapvetően lekötött. Ám még egy kikapcsolódást nyújtó YA regénytől is többet várok, mint amit az A fiúknak, akiket valaha szerettem nyújtani tudott.

Kinek ajánlom?

Ha valakinek mindenképpen kellene, akkor a 12-15 éves korosztályt mondanám. Bár a Vörös pöttyös könyvek célközönsége a 14-18 évesek, szerintem ez a történet elsősorban a fiatalabbak számára lehet élvezetes.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥