Az A fiúknak, akiket valaha szerettem tipikusan az a sorozat, ami évekkel ezelőtt a népszerűsége miatt került fel a várólistámra, és ugyanezen okból maradt csak rajta ilyen sokáig. A komolyabb érdeklődésem iránta csupán tavaly, a filmverzió megnézése után alakult ki, amire, bár nem lett kedvenc, de kifejezetten jó élményként emlékszem, és ez főleg a hangulatának és a karaktereinek köszönhető. Kíváncsivá tett, hogy ha vajon az adaptáció ennyire élvezetes, milyen lehet maga az alapanyag, így az első szembejövő lehetőségnél lecsaptam a könyvekre.

A regény főszereplője, a 16 éves Lara Jean Song Covey az átlagos amerikai-koreai tinédzserek életét éli. Van azonban egy olyan furcsa szokása, hogy beleszeret minden második fiúba, akivel közelebbi interakcióba kerül, és ha ennek a fellángolásnak vége szakad, összefoglalja az érzéseit levél formájában, és elrejti azt a kalapdobozába. A bonyodalom ott kezdődik, amikor ezek az üzenetek valamilyen rejtélyes okból napvilágot látnak, és mind az 5 fiú tudomást szerez Lara Jean érzéseiről - akár aktuálisak még, akár nem.

Az alapötlettel semmi problémám. Egyszerű, és a történet közben sem bonyolódik komolyabb mellékszálakkal (pedig egyébként jót tenne neki, az legalább értelmet adna a trilógia voltának), de átgondolt, logikus és valamennyire talán még izgalmas is. A klisék sem zavarnak. Tudtam, már amikor várólistára tettem, hogy egy újabb “lúzer lány és menő srác vonzalma”-típusú regényről van szó, így egyáltalán nem akadtam fent rajta, amikor ez be is bizonyosodott. Még a Lara Jean névvel sincs gondom - ezt ugyanis sokan, számomra érthetetlen okból negatívumként emlegették. Nem, szerintem a probléma egészen más ezzel a sorozattal. Vagyis pontosabban minden, ami itt nem hangzott el.

Kezdjük a karakterekkel - hiszen azon kívül, hogy őket megismerjük, nem történik sok minden ebben a kötetben. Szóval van nekünk egy Lara Jeanünk, aki a tipikus amerikai gimnazistának épp az ellentéte: otthon, a családja körében érzi magát a legjobban, imádja a romantikus könyveket, régi filmeket, és minden egyéb szabadidejét édességek sütögetésével és albumok (scrapbookok?) készítgetésével tölti. Ezzel még nincs is semmi probléma - szeretem az introvertált főszereplőket a regényekben, hiszen megmutatják, hogy másképp is lehet élni a világban, nem csupán alkohol és drogok függőjeként, könyvmolyként pedig az ilyen típusú karakterekkel lehet inkább azonosulni. Lara Jean jelleme ott bukik el, hogy még a kilencéves kishúga is érettebb nála. Elképesztően naivan és gyermetegen áll az élethez, a filmek és romantikus regények teremtette álomvilágban él, mindezt pedig tökéletesen tükrözik a tettei és a döntései. Ennek később, a barátjával való kapcsolatában van jelentősége, de itt is remek példákat láthatunk erre. Közülük emelkednek ki azok a bizonyos levelek: a tartalmukból világosan kiderül, hogy egyik fiút sem ismerte igazán jól, és az érzései sem nyugszanak valami stabil alapon (pl. üvegezés közbeni csók), így részemről igencsak kérdéses, hogy ezt szerelemnek lehet-e nevezni.

A másik főszereplőnk, Peter Kavinsky karakterében is hatalmasat csalódtam. Meggyőződésem, hogy neki a filmekben őt alakító Noah Centineo ad személyiséget, önmagában ugyanis egyszerűen nem rendelkezik vele. Csupán a könyv alapján képtelen lettem volna elképzelni őt komplex szereplőként, azon kívül ugyanis, hogy a suli legmenőbb sráca, és képtelen elszakadni a volt barátnőjétől, nem tudunk meg róla egyebet. Amennyire kiemelkedően élő szereplő lett Lara Jean, annyira rosszul sikerült megalkotni Peter Kavinskyt.

A bekezdés spoiler - katt a megtekintéshez/elrejtéshez

Számomra a kettejük kapcsolata sem stimmel. Nem értem, mi vonzót találnak a másikban, hiszen nincs meg közöttük az a kémia, sem az a szikra, amely például bármelyik Colleen Hoover könyvben annyira tökéletesen átjön a sorok között, és amelyből az olvasó is egyértelműen érzi, hogy ők egymásnak vannak teremtve. Túl hirtelen, túl gyorsan jönnek össze, ráadásul valódi kommunikáció és rendes megismerkedés nélkül (ami nem csoda, hisz Lara Jean a 72 fejezetből 70-ben otthon ül és magában kesereg), így én személy szerint ezt a kapcsolatot nem tudom komolyan venni.

Ami talán még a karakterek átgondolatlanságánál is jobban zavart, az a hangsúlyok teljes torzulása. A regény tulajdonképpen olyan lényegtelen apróságok leírásából áll, mint hogy Lara Jean milyen árnyalatúra festi a lábkörmét, emellett pedig a valóban fontos részletek (például a barátságból szerelemmé alakulás folyamata) egyszerűen nem kapnak szerepet, nincsenek megfelelően kibontva. Több fontos és erős témakört is érinthetne a történet - kifejezetten érdekelt volna a Lara Jean félig koreai származásából adódó identitás kérdése -, de ilyen mélységeket még csak meg sem közelít.

Végezetül úgy érzem, fontos kitérni a levelekre is pár szóban, hiszen elvileg ezek a regény mozgatórugói. Senki ne várjon azonban sokat tőlük: ezek a nyúlfarknyi szövegek nem rendelkeznek semmiféle valódi tartalommal, és a megfogalmazásuk is hihetetlenül gyerekes. Hogy ez miért probléma? Lara Jean elmondása szerint azért ír leveleket, hogy ezzel zárja le a fiúk iránt érzett “szerelmét” - csakhogy ha valaki képes egy ilyen jellegű érzelmet maximum fél oldalban elintézni, majd a boríték lezárásával pikk-pakk elfelejteni, az vagy nincs tisztában a szerelem fogalmával, vagy annyi érzelmi intelligenciával rendelkezik, mint egy csirke... Lara Jean esetében talán mindkettő igaz.

Összességében nagyon szomorú vagyok, hogy ilyen hatalmasat kellett csalódnom ebben a regényben, hiszen erre tényleg nem számítottam. A film alapján biztosra vettem, hogy szeretni fogom a történetet könyvformában is, jelenleg viszont nem értem, hogy voltak képesek egy ilyen szörnyű alapanyagból ilyen minőségi adaptációt alkotni. Őszintén remélem, hogy csupán azért nem tudtam értékelni ezt a könyvet, mert kezdek kinőni a műfajból (bár a szívem mélyén tudom, hogy ez sajnos nem így van).

Értékelés

A 2 csillagos értékelésemet így határoztam meg: "a komolyabb negatívumok miatt nem veszem újra kézbe, de voltak benne jobb szakaszok is". Ez tökéletesen igaz erre a kötetre - ugyan a hibák miatt élvezhetetlen volt, de alapvetően lekötött. Ám még egy kikapcsolódást nyújtó YA regénytől is többet várok, mint amit az A fiúknak, akiket valaha szerettem nyújtani tudott.

Kinek ajánlom?

Ha valakinek mindenképpen kellene, akkor a 12-15 éves korosztályt mondanám. Bár a Vörös pöttyös könyvek célközönsége a 14-18 évesek, szerintem ez a történet elsősorban a fiatalabbak számára lehet élvezetes.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥