Margaret Atwood: Az ehető nő

by - június 13, 2020


Margaret Atwood munkásságával, mint sokan mások, én is csupán nemrégiben, A szolgálólány meséjének 2017-es, sorozatborítós újrakiadásával ismerkedtem meg. A jellegzetes, egyedi írásstílusa, remek történetvezetése és a benne rejlő üzenetek miatt már akkor egyértelművé vált számomra, hogy a szerző mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. Azóta az új köntösben megjelent írásai közül többet is elolvastam, az Alias Grace és a Testamentumok pedig olyannyira kiemelkedő élmény nyújtott, hogy hatásukra Atwood ma már a kedvenc szerzőim között szerepel. Természetes volt tehát, hogy nem szándékozom kihagyni az ugyancsak modern külsőt kapó, de eredetileg 1969-ben kiadott első regényét, Az ehető nőt.

A történet főszereplője a már-már abnormálisan normális Marian McAlpin, aki egy kanadai nagyváros piackutató cégénél dolgozik irodistaként. Párjával, az ügyvédbojtár Peterrel hosszú ideje stabilnak mondható kapcsolatban élnek, ám úgy tűnik, a férfi élből elutasítja a házasság gondolatát… legalábbis egészen addig a napig, amíg rá nem döbben, milyen pozitív irányba terelheti a karrierjét, ha megállapodik valakivel. Marian engedelmes hölgyként igent is mond a lánykérésre, azonban hamarosan furcsa változást vesz észre magán: egyre kevesebb és kevesebb ételt képes befogadni a gyomra.

Az ehető nővel nem indult rosszul a kapcsolatunk. Az írónő előszavából rögtön kiderült, hogy ismét nagyon komoly, (proto)feminista kérdéseket fogunk boncolgatni, amelyek, bár még a “nagy nőmozgalom” előtt fogalmazódtak meg Atwoodban (ezt jelenti a ‘proto’ előtag), ma is aktuálisnak tekinthetők. Az első néhány oldal elolvasása után az is világossá vált számomra, hogy a szerző csodás írásstílusa, amelybe annak idején beleszerettem, már ekkor kialakult, így minden adott volt egy újabb nagyszerű regényhez. Végül mégsem boldog mosollyal csuktam be a könyvet - de erről majd később.

Először viszont mindenképpen muszáj megemlítenem, egészen pontosan mi inspirálta Margaret Atwoodot a regény megírására. Ennek már a neve is felettébb érdekesnek és gondolatébresztőnek hangzik: szimbolikus kannibalizmus. Azt, hogy tulajdonképpen mit jelent ez a kifejezés, a Könyves Magazin nálam ezerszer szemléletesebben elmagyarázza egyik cikkében:
“Mi számít jelképes kannibalizmusnak? Például az, amikor az esküvői tortáról leesszük a marcipán menyasszonyt, vagy, ha emberarcú, mosolygós süteményeket habzsolunk, esetleg hercegnő alakú csokoládét. Könyvében ezt a motívumot kapcsolta össze a nemi szerepek témájának boncolgatásával, és a fogyasztói társadalom kritikájával, amely a nőket bekebelezhetőnek, eltárgyiasíthatónak, „ennivalónak” akarja látni és láttatni.”


Ebből a gondolatmenetből kiindulva Atwood könyve elsősorban a társadalmi elvárásoknak való megfelelés kérdéskörét boncolgatja. Azzal foglalkozik, hogyan hat az ember lelki világára az, hogy kizárólag akkor lehet elfogadott és értékes tagja a világnak, ha követi az általános normákat - nők esetében ez nem jelent mást, mint a házasságot és a lehető legtöbb csemete kipotyogtatását. A főszereplőnk eleinte el is fogadja a rá kiosztott szerepet, ám a tudatalattija erősen tiltakozik ellene, és ez később súlyos fizikai tünetekben is megnyilvánul. Az elfojtott érzelmek miatt a szervezete bizonyos ételeket - eleinte főleg állati eredetűeket, hiszen azok korábban élőlények voltak - képtelen befogadni, de lassan egyéb módon, például pánikbetegség formájában is üzen a teste.

A könyv tanulsága, mondanivalója tehát nagyon erős és igazán fontos, ha valamiért megéri elolvasni, akkor egyértelműen ezért. Mégis azt mondom, ha ezzel a regénnyel ismertem volna meg Atwood munkásságát, és nem A szolgálólány meséjével, mint ahogyan történt, valószínűleg nem folytatnám a többivel. Hiába tetszik és nyűgöz le a történet mélysége, nem tudott annyira magával ragadni, hogy élvezzem az olvasását. Ennek az oka elsősorban a rengeteg irreális elem, amit rejt a cselekmény: a furcsa gondolatok, amelyek időről időre megszületnek Marian fejében, a mosodai fiú egész személyisége, a főszereplő barátnőjének hozzáállása a saját gyermekeihez… Mind szürreális, talán direkt kisarkított dolog, amelyek számomra egyáltalán nem fértek össze a való világgal, melyben a történet játszódik, és amelyre a mondanivaló is vonatkozik.

Nem segített megszeretnem a könyvet a lassú történetvezetése és eseménytelensége sem. Bár ez remekül passzol a cselekményhez, hiszen rásegít a Marianben zajló kínzó, kétségbeejtő folyamatok szemléltetésére és a dilemmára, ami ezt kíséri, nem tudott annyira lekötni, mint szerettem volna. Igaz, ehhez valószínűleg nagyban hozzájárul, hogy manapság, ebben a rohanó világban mindent gyorsan akarunk, így az olvasói igényeket is inkább az izgalmasabb és dinamikusabb regények elégítik ki.

Számomra ugyan nem volt negatívum, de több véleményben is kiemelték, hogy Az ehető nőben nincs kedvelhető szereplő. Való igaz, hogy az ember általában közelebb érzi magához azt a történetet, amelyben azonosulni lehet a karakterek valamelyikével, ám úgy gondolom, itt nem is volt ilyesmi célja Atwoodnak. A felépítésüket és a cselekményben betöltött szerepüket tekintve egytől egyig kifogástalanok, nekem jelen esetben ennél nem is kellett több.

Összességében szerintem Az ehető nő veszélyes terep, amelyet nem fog minden ember megkedvelni talán még akkor sem, ha kifejezetten szeret rágódni a mélyebb értelmeken. Tagadhatatlanul értékes, fontos témákat boncolgató, erős mondanivalót tartalmazó írás, amely a mai napig megállja a helyét, ám szükséges hozzá egy bizonyos hangulat és lelkiállapot, hogy mindez elérje a célját.

Értékelés


Kifejezetten rossz érzés ezt a 3.5 csillagos értékelést rásütni erre a regényre, hiszen egy különösen értékes mondanivalóval bíró szerzőről van szó - aki ráadásul a kedvenceim közé tartozik -, és kétségtelen, hogy mindez már ebben, az első könyvében is megmutatkozik. Nem érezném azonban jogosnak, ha csupán emiatt kapna tőlem magasabb pontozást, úgy, hogy egyébként összességében nem nyújtott olyan pozitív élményt.


Kinek ajánlom?

Elsősorban azoknak, akik szeretnek igazán belemerülni egy regénybe, elgondolkozni annak mélyebb értelmén, tanításán, üzenetén, és amiatt nem bánják azt sem, ha egy lassabb folyású, kevésbé kiforrott művet kell olvasniuk.

Kiadás: Jelenkor (2020)
Oldalszám: 464
Eredeti cím: The Edible Woman (1969)
Fordította: Csonka Ágnes
Műfaj: lélektani regény

Marian nem akar mást, csak normális életet. Egy piackutató cégnél dolgozik, a barátnőjével közösen bérel lakást, és amikor Peter, a kissé unalmas, ám megbízható barátja megkéri a kezét, engedelmesen igent mond.
Az eljegyzés után nem sokkal Mariant az a különös érzés fogja el, mintha belső énje és a teste lassan elválna egymástól. Képtelen enni, mert úgy érzi, Peter őt magát is felfalja…
Margaret Atwood első, 1969-ben megjelent regényét végre magyarul is kézbe vehetik az olvasók.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés
Te olvastál már valamit Margaret Atwoodtól?
Jelenleg milyen hasonlóan fontos kérdésekről olvasol legszívesebben?



Margaret Atwood mindig képes valami újat mutatni a regényeivel. Az ehető nő teljesen más, mint az eddigi történetei, mégis visszaadja azt, ami Atwood lényege íróként. A regény magyar nyelven 2020-ban jelent meg a Jelenkor Kiadónál, és most tizenegy bloggerünk is elmondja róla a véleményét nektek. Természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Nyereményjáték

Margaret Atwood mindig más témát vesz elő a regényeihez, elég sokszínű, fantáziadús író. Ezúttal a turnéállomásokon található egymondatos leírások alapján kell kitalálnotok, hogy éppen melyik regényére gondoltunk (egy regénye többször is előkerülhet a feladat során). A feladatotok az, hogy beírjátok a regény címét a Rafflecopter dobozába, a megfelelő helyre.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

Egy fiatal lány visszamegy gyermekkora színterére, szülei házába, mely a kanadai őstermészet peremén, egy szigeten található, és eltűnt apja keresésére indul. 


Állomáslista

06. 03. Utószó
06. 09. Csak olvass!
06. 13. Readinspo

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥

Talán ez is tetszhet még

2 megjegyzés

  1. Szia!
    Alapvetően nem vonz a szürrealizmus/mágikus realizmus (mivel nem olvastam a könyvet, így nem tudom mi a megfelelő jelző ebben a kontextusban), vagy úgy gondolod, hogy itt volt rosszul megcsinálva?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      A két, általad említett műfajban eddig nem sok könyvet olvastam, így egyelőre nem tudom világosan megítélni, nekem valóak-e vagy sem. Bár az idei egyik kedvenc olvasmányom egy mágikus realista regény...

      De a félreértések elkerülése végett, erre az adott könyvre a "szürreális" szót nem műfaji jelölőként használtam, csupán melléknévként. Alapvetően ez inkább realisztikus írás. Ami ezzel kapcsolatosan zavart, az az, hogy szerintem túl sok volt benne az ilyen jellegű elem ahhoz képest, hogy a valóságban játszódik, ezért számomra nem tűnt hitelesnek.

      Törlés