Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire tisztelem és szeretem Margaret Atwood munkásságát. Legutóbb az Égető kérdések című esszégyűjteményét olvastam tőle, mellyel az igazán személyes gondolataiból is megismertem néhányat — azokból, melyekkel eddig inkább csak a regényei bevezetésében találkozhattam. A legnagyobb és egyben legrettegettebb vágyam könyvet írni, Atwood pedig az elsőszámű példaképeim között van e téren. Minden eddigi történetével valami olyat adott számomra, mellyel tényleg többnek éreztem magamat, és mindig másmilyen módon. És a Pénelopeiával is képes volt megismételni ezt az élményt.
Ki ne emlékezne Odüsszeuszra, a trójai háború hősére, aki tízévnyi folyamatos harc után, egy ügyes csel kieszelésével megszerezte a győzelmet a görögök számára? És akkor az is biztos rémlik, hogy héroszunk ezután még tíz hosszú évig bolyongott – s hosszan hányódott – a tengeren társaival – kik végül önnön buta vétkeikért odavesztek (nyugi, befejeztem) –, mert sikerült magára haragítania valamelyik istenséget, aki aztán folyamatosan eltérítette a hazavezető útról. A sztori végén kiderül, hogy otthon maradt felesége, Pénelopé végig hűséges volt hozzá az összesen húsz hosszú év során, ám mivel rajta kívül senki sem hisz már Odüsszeusz hazatérésében, kérők ostromolják őt folyamatosan. A helyzet már épp kezd tűrhetetlenné válni, mikor a tékozló férj végre hazatér és rendet teremt a házában.
Margaret Atwood, vérbeli feminista lévén erősen felháborodott az Odüsszeia végkifejletén. “Rendet teremtés” címén ugyanis héroszunk nem csupán Pénelopé kérőit kaszabolja le, hanem azokat a szolgálólányokat is, akikkel ezek a kérők az időt múlatták. Atwoodban felmerült a kérdés, miért kellett ezeket a szolgálólányokat a halálba küldeni? Hiszen ebben a korban jellemzően nem volt választása az ember lányának, ha egy nála magasabb rangú, felajzott, a jó görög bortól pedig illuminált állapotban lévő férfiú elkapta valamelyik sötét sarokban. És ez csak a dolog egyik fele. Az Odüsszeia ugyanis nem rejti véka alá, hogy amíg a héroszunk dicsőíti felesége töretlen hűségét iránta, addig ő maga nem mondhatja el, hogy nem élte ki a vágyait más asszonyokon a távol töltött húsz év során. Mégis, az “azóta” eltelt több ezer évben Odüsszeusz nevét minden alapműveltséggel rendelkező ember megismerte, míg ha Pénelopé nevét kontextus nélkül megemlítenénk bárkinek az utcán, fogalma sem lenne róla, kiről beszélünk. Atwood ezért úgy döntött, hogy ha a férfiaknak szabad dicsekedniük a viszonyaikkal, és ez még erősíti is a reputációjukat, adjunk mán’ hangot a történelem/világirodalom hang nélküli asszonyainak, és meséljük el ezt a történetet egy kicsit más szemszögből is.
Aki azt gondolja ezek alapján, hogy a koncepció miatt szerettem bele ebbe a regénybe, az nagyon jól gondolja. Imádom és ezerszer csókoltatom ezt a nőszemélyt, aki ilyen kreatív és szemet gyönyörködtető módon terjeszti a feminista látásmódját. Fantasztikus az ötlet, miszerint vegyünk egy történelmi/világirodalmi személyiséget, akit mindenki ismer, döbbentsük rá az embereket, hogy mégsem (mert valami probléma van az interpretációban — jelen esetben azt, hogy férfiak és a férfi igények alakították), majd írjuk újra a saját elképzeléseink szerint.
Összességében tehát a Pénelopeia mondhatjuk, hogy a kedvenc Margaret Atwood tollából származó olvasmányaim közé került. Egy intellektuális kényeztetés volt a számomra, melyet tovább emelt, hogy egyébként mindig nagyon kedveltem a görög mitológiával és az antik görög kultúrával kapcsolatos témákat. Igazáság szerint még azt sem bántam, hogy meglepően rövid (mindössze alig 200 oldal) a szerző többi regényéhez képest. Én úgy gondolom, ez illett a könyv kicsit drámás (mármint dráma, mint műnem) stílusához.
Értékelés
Oldalszám: 196
Eredeti cím: The Penelopiad (2005)
Fordította: Géher István
Műfaj: történelmi fikció
.jpg)
