Alix E. Harrow: Az örökkévaló
Alix E. Harrow első könyve, a Tízezer ajtó még nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy azonnal, a megjelenésekor lecsapjak rá. Igaz, utólag beszereztem, ám azóta is a polcomon csücsül, várva a megfelelő pillanatra. A Starling-háznál már nem követtem el ugyanezt a hibát, és nem bántam meg – bár sokkal jobban élveztem volna, ha ennek a különleges, hátborzongató hangulata április helyett valamikor október környékén talál meg. Az örökkévaló azonban már nem ennyire szezonális, így könnyedén belefeledkeztem.
Owen és Una szerelme korszakokon átívelő – a szó legszorosabb értelmében. Una, a legendás kardforgató ezer évvel Owen születése előtt harcolt az igazságért és a koronáért, Yvanne királynő legfőbb bizalmasaként és bátor lovagjaként. Mítosza azóta is Dominium fundamentumát képezi, a jelenkor háborúiba is az ő képmásával szólítják a katonákat. Owen mindig is különleges kapcsolatot érzett a legendás lovaggal – a tiszafa, mely Una legendájának fontos motívuma, az ő szülőfalujának közelében található, történészként pedig a nő életét kutatja. Miután háborús hősként hazatér, Vivian Rolfe, Domínium vezetője magához hívatja, és fontos küldetéssel bízza meg. A feladata, hogy feljegyezze Una hőstetteit, a részleteket pedig magától a legendától kérdezze meg úgy, hogy visszatér ezer évvel ezelőttre.
Kezdetben úgy hittem, ez a regény valamiféle ismételt feldolgozása Artúr mondakörének – a tiszafából kihúzott kard, az elképesztő erejű harcos, és az erősen Angliára emlékeztető környezet kicsit megtévesztettek. Ám nem, Az örökkévaló egy fantasy-világban játszódó, saját mitológiával és földrajzzal rendelkező regény. Domíniumban járunk, amelyet jelenleg egy kancellár irányít, de régen királyság volt, sok női uralkodóval, akik közül Yvanne legkiemelkedőbb – lényegében az alapító, hiszen ő kovácsolta eggyé a birodalmat. A népességet pillanatnyilag a háború tizedeli, amelyet a hátvidékiekkel vívnak.
Meggyőződésem, hogy Harrow célja kezdetben az volt, hogy összezavarjon minket. Az első 60 oldalban egyáltalán nem értettem, hogy mit szeretne elmesélni ez a történet. Az első 150-ben továbbra sem volt világos, hogy mi miért történik, de kezdett egyre érdekesebbé válni. Valahol a 270. oldal környékén kezdtem megérteni, mi a célja a szerzőnek, de igazán a 300. oldal környéként vált teljesen világossá. Honnan tudom ezt ennyire pontosan? Ezeken az oldalakon új történetszakaszok kezdődnek, melyek a következő mintát követik a címválasztásban: "Una első halála", "Una második halála", ésatöbbi. Nem, nem szándékozom kifejteni, ez mégis mit jelent, ehhez sajnos el kell olvasnotok a könyvet.
Amire viszont mindenképpen rá szeretnék világítani, hogy nem érdemes feladni csak azért, mert furcsa. Manapság rendkívül nehéz újat mutatnia bármelyik szerzőnek, de szerintem Harrownak sikerült, hiába nyúlt annyira népszerű eszközhöz, mint az időutazás, és hiába használt annyira sokszor feldolgozott témát inspirációnak, mint az Artúr-mondakör. Eleinte furcsa, de megígérem, hogy lesz értelme.
Én magam egyébként rajongok az időutazás témájáért (ki nem találnátok, de az Outlander óta), ezért egyáltalán nem bántam, hogy ekkora hangsúlyt kapott a regényben. Na de nem emiatt kedveltem meg igazán a történetet. Az elsődleges ok a központi gondolata lett, amely így hangzik: a test emlékszik. Az emlékeket elvehetik tőled vagy elfelejtheted őket, de az igazán jelentőségteljes élményeidet megőrzöd legbelül. Ez történik a csecsemőkori traumákkal – de Harrow megmutatta, hogy ez történhet a szerelemmel is. Owen és Una a találkozásukkor nagyon közel kerültek egymáshoz, de számtalanszor, újra és újra el kellett szakadniuk egymástól (Hogy miért? Olvassátok el a könyvet!). A kapcsolatuk viszont nem szakadt meg, a tudatalattiukban minden egyes ilyen alkalom egyre mélyebb nyomot hagyott, míg már lehetetlen volt azt kitörölni. Szerintem ez gyönyörű gondolat.
Összességében Az örökkévaló olyan regény, amely képes kibillenteni az egyensúlyodból, de később azért vissza is rak bele. Végigkíséri egy jótékony homály, hiszen semmit sem fejt ki alaposan, mégis minden érthető – mármint amikor a közepe környékén megérted, hogy valójában miről is szól a történet. Az időutazás részleteinek, valamint a politikai szálaknak a kifejtetlensége egészen addig zavart, amíg világossá nem vált számomra: ennek a regénynek pont az a szépsége, hogy nem szükséges mindent érteni benne. Annak javaslom, aki képes és szeret jobban elmerülni egy történetben, és sokkal inkább őszi, téli olvasmánynak tegyétek félre, mintsem tengerparti nyaralásra.
Oldalszám: 416
Eredeti cím: The Everlasting (2025)
Fordította: Ballai Mária
Műfaj: (low) fantasy, romantikus
0 megjegyzés