Igaz, bőven túl vagyunk már az év felén, de jellemző rám, hogy augusztus környékén eszmélek az effajta számvetésekkel kapcsolatban – nem egyszer előfordult már az elmúlt években. Ám jobb később, mint soha, legalábbis azt szokták mondani, és azért azt nem állíthatjuk, hogy már egyáltalán nem releváns ez az összefoglaló. 😊

Ezt az évet nem úgy terveztem, hogy darálni fogom a könyveket. Szerettem volna elkerülni, hogy hajszolni kezdjem a számokat, ezért nem is tűztem ki konkrét célt azzal kapcsolatban, mennyi könyvet szeretnék elolvasni. Egyedül a Goodreads célkitűzéshez írtam számot, 50-et, mert nem hagyott nyugodni az az üres rubrika az év elején. Ezt már valamikor június környékén sikerült teljesíteni, amin magam is meglepődtem. Az elmúlt néhány évben minden alkalommal hasonlóan alakult az olvasási kedvem az év során: januárban leült, majd augusztusban támadt fel ismét. Ezzel szemben idén télen és tavasszal csak faltam a könyveket, regényeket és önfejlesztőket egyaránt, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy elég lenne. Rengeteget sorra tudtam így keríteni, ami régóta várólistás volt, vagy a polcomon állt egy ideje, és ez fantasztikus érzés.

Az, hogy ekkora örömmel vetettem bele magam az olvasásba, valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy sikerült a hangulatom és az aktuális érdeklődésem szerint olvasnom. Télen, az új Bridgerton-évad érkezésekor ledaráltam a teljes sorozatot (első alkalommal). Azután inkább egy önfejlesztő időszak következett, amely alatt a táplálkozásról, meditációról, csakrákról és egyéb, keleti bölcsességekről szerettem volna többet kideríteni. Jelenleg pedig a görög mitológia-erámban járok, az Odüsszeia megjelenése okán ugyanis az a fantasztikus ötletem támadt, hogy előveszek minden, a témába vágó könyvet a várólistámról.

A következő félév izgalmasan fog alakulni, ugyanis úgy döntöttem, visszamegyek az egyetemre elvégezni a mesterképzést, méghozzá úgy, hogy a főállásomat nem adom fel, és még háztartást is vezetek. Az olvasás így hátrébb sorolódik a prioritásaimban, hiszen mindent meg szeretnék tenni azért, hogy a lehető legjobb eredményeim legyenek a kurzusokon. Ezt sajnálom, hiszen elképesztő lendületben vagyok az olvasás terén, de tudom, hogy a tanulásba most belefektetett energiám egyszer kifizetődik.

A félév kedvenc olvasmányai

Tavasszal rendszeresen hallgattam egy könyves podcastet (Fem Fiction), amelyben rendszeresen előkerült A Hail Mary-küldetés, mint elég erősen ajánlott olvasmány azok számára is, akik nem rajonganak a sci-fi műfajáért. Nekem egyébként nincs gondom vele, Andy Weir első könyve, A marsi pedig mind könyvként, mind filmként az egyik kedvencem. Teljesen odáig voltam A Hail Mary-küldetésért is. Ha tehettem volna, nem töltöm mással a napomat, csak olvasással. Különösen azok a részek fogtak meg, amelyben a két, egymásnak idegen faj kapcsolatot teremt egymással, és egyre mélyül, egyre fejlettebbé válik a kommunikáció egymás között. Nem csupán a félévem, de valószínűleg az évem kedvenc olvasmánya volt.

A többi kiemelkedő élményemet csak felsorolom, többről a blogon is írtam: A csodálatos világ, A ​hosszú élet titkai, Holdtükör, Örökké, megszakítva, Szupertanulás, Úgy, ​ahogy vagy.

Legnagyobb csalódás

Úgy tűnik, igencsak kezdek rendesen kinőni az ifjúsági regényekből, Colleen Hoover Csúf szerelem című regényén ugyanis teljesen kiakadtam. Rettenetesen gyenge történetvezetés, szerethetetlen karakterek, irritáló szituáció... CoHo még sosem verte ki nálam a biztosítékot, de ezt a sztorit képtelen voltam kedvelni még minimálisan is.

A legkülönlegesebb könyv

Nem is kellett sokáig gondolkoznom, egyértelműen Az örökkévaló az. Kezdetben rettenetesen összezavart, de amint rájöttem, hogy épp ez volt a célja, és hogy miért, egyből megbocsátottam, és csak sodródtam az árral. Nehéz spoilermentesen beszélni erről a kötetről, de annyit elárulok, hogy a zsenialitásának része az időutazás, és egy időhurok. Vagy több, ezt már nem tudtam követni. De nagyon is ajánlom azoknak, akik szeretik a bonyolultabb történetvezetést.

Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél

Nem vagyok elégedetlen azzal, ahogyan követtem a friss megjelenéseket idén, de természetesen rengeteg olyan van, amit még szívesen elolvasnék. Ezeket csak felsorolom, a teljesség igénye nélkül: Alchemised (SenLinYu), Egy ​kis élet (Hanya Yanagihara), Holtak ​mozgatója (T. Kingfisher), Oly fényesen ragyogtunk (T. J. Klune), Sápadt ​Álmodó/Hajnali kórus (Samantha Shannon), Test (David Szalay), Várlak ​majd a folyónál (Elizabeth Gilbert).

Legjobban várt megjelenés az év második felére

Már beraktam a Libristo kosaramba a Yesteryear puhakötéses változatát, amikor értesültem róla, hogy érkezik magyarul, méghozzá szeptemberben, a Libri gondozásában, Aranykor címmel. Még épp időben, hiszen egyelőre szívesebben olvasok magyarul, különösen komolyabb témákat. R. F. Kuang új megjelenéseinél pedig ott állok az első sorban, mint mindig, szóval tűkön ülve várom a Tajpeji ​történet könyvfesztiválos megjelenését.

A félév legjobb könyvértékelése

Szerintem az Örökké, megszakítva bejegyzése sikerült a legjobban. Bőven volt mondanivalóm a könyvről, és azt a szokásosnál hosszabban fejtettem ki.

A félév legjobb filmadaptációja

Sajnos nem lennék őszinte, ha A Hail Mary-küldetést hoznám ehhez a ponthoz, az adaptáció ugyanis nem nyerte meg a szívemet. A Reminders of Him – Emlékek róla viszont annál inkább, amely az azonos című Colleen Hoover-regényt vitte filmvászonra. A készítők nagyszerűen megtartották a történet esszenciáját (vagyis azt, ami megérintette a lelkemet), és nagyszerűen adták vissza az adaptációban. A szereplőválogatás nem volt a kedvencem, de ez már részletkérdés. Ami valóban számít, hogy nem csupán könyvhű, de önmagában is helytálló és értékelhető film készült.

A félév legszebb borítója

Az idei megjelenések közül változatlanul a Holdtükör védőborítója (a hajtogathatós, nem a keményborító) a kedvencem. Lehet, hogy ezzel kisebbségben vagyok, de szeretem az ehhez hasonló, kicsit egyszerűbbnek ható rajzolt borítókat. A nem idei megjelenések közül pedig a Kirké-é. Örülök, hogy épp ezt vették át a nemzetközi borítók közül.

Olvasmánylista az év második felére

• Alison Espach: The Wedding People
• Aviva Romm: Hormon intelligencia
• C. J. Cooke: A világítótorony boszorkányai
• C. J. Cooke: Szellemerdő
• Constanza Casati: Babilónia
• Edith Eva Eger: A balerina
• George Orwell: 1984
• Guillaume Musso: A szajnai ismeretlen
• Guillaume Musso: Az írók titkos élete
• Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
• Kathryn Stockett: Lázadó nők klubja 
• Máté Gábor – Máté Dániel: Normális vagy
• Nicole LePera: Hogyan légy te magad a szeretet
• Rhiannon Lambert: A táplálkozás tudománya
• Szabó Krisztina: A törhetetlen átok
• Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
• Yuval Noah Harari: Homo Deus
• Yuval Noah Harari: Sapiens
• Zalka Csenge Virág: A kalóz királylány

Neked mi volt a kedvenc olvasmányod az előző félévben? Hogyan éled meg az olvasási élményeidet? Melyik újdonságokat várod a legjobban? Beszélgessünk kommentben! 😊

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Tiktokon és Instagramon! ♥

A poéta császárné már első pillantásra is felkeltette a figyelmemet, ám mégis szükség volt némi győzködésre, hogy felvegyem a júliusi listámra (innen is nagyon köszönöm, Nina!). Ázsiai stílusú fantasyval – ázsiai származású szerzőtől – nem egy jó, de nem egy rossz élményem volt már, bár jelenleg épp olyan időszakban járok, amikor fogékonyabb vagyok a távolkeleti témákra. Jó, rendben, lehet, hogy a borítónak is volt némi szerepe az érdeklődésem felkeltésében, de igazán csak a Moly-os címkék, illetve témamegjelölések hatására hajlottam át az igen felé. Végül pedig úgy alakult, hogy a regény a júliusom egyik legemlékezetesebb olvasmányéléményeként maradt meg.

Vej Jin egy rizstermesztő lányaként született, a birodalom azon szegletében, ahol még a gyerekeknek sem jut elég élelem. Az éhhalál állandó fenyegetésként figyel a sarokban, és nincs esély, hogy a helyzetük javulni fog. Vej Jin egyetlen lehetősége a túlélésre, ha egy városi fiúhoz megy hozzá, aki talán valamivel több élelmet engedhet meg magának és a családjának. Újév napján azonban olyan csoda történik, amely évek óta nem fordult elő: Iszan herceg látogat el a környékre, hogy áldásokat osztogasson – az áldások által pedig átmenetileg nagyobb bőségnek örvendhetnek. Iszan azonban másfajta reményt is hoz: Ter-zsen herceg, a trónörökös ágyasokat keres, a pozíció pedig a kiválasztott lányok családjának is kedvező jövőt biztosíthat. Vej Jin csellel eléri, hogy ő legyen az egyik azon kevesek közül, akiket kiválasztanak, holott tudja jól: Ter-zsen a legkegyetlenebb ember a birodalomban. És mint kiderült, a pletykák nem túloztak. Ter-zsen brutalitása még egy császári udvarban nevelkedett, elkényeztetett férfiúhoz képest is túlzás, ám Jint nem ejtették a fejére. Hamar kitanulja az udvari intrikákat, és megpróbálja szorult helyzetét az előnyére fordítani.

Kezdjük először is azzal: elképzelésem sincs, mit keres a romantikus címke Molyon a könyv adatlapján, de bárki is pakolta oda, egészen biztosan nem olvasta a regényt. Szögezzük le most, A poéta császárné története annyira távol áll a romantikától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az, hogy van egy női főszereplőnk és egy hangsúlyos férfi karakterünk is, még nem indikálja, hogy kettejük között intim viszony is kialakul, Jin és Ter-zsen kapcsolata pedig mindennek nevezhető, csak romantikusnak nem. A horror címke ellenben tökéletesen passzol hozzá, hiszen nincs híján a gyomorforgató részleteknek. Igaz, nem csontjaidig hatoló rettegésre kell számítani, de kezdő horrorolvasóként (különösen, ha Trónok harcán is edződtél) ez még épp elviselhető.

A regényt politikai fantasy-ként is emlegetik, nem véletlenül. Egyértelműen ez a vonal a legerősebb benne, ezért nem bántam, hogy a mágikus elemek nem követeltek maguknak nagyobb szerepet. A mágia elsősorban az uralkodócsalád jellemzője, akik egy olyan pecséttel az arcukon születnek, amely később definiálja a mágiájuk természetét. Ma-zso, a legidősebb fiú infrastruktúrák (utak, hidak) építésében tehetséges, Ter-zsen a háború pecsétjét kapta (főleg a kardokat tudja irányítani), Iszan pedig a növényvilágra van hatással. Annak pedig, akit megkoronáznak, többszörösére erősödik a hatalma, így még jobban tudja szolgálni a népet. A mágia azonban egyúttal a férfiak kiváltsága is, hiszen tehetségük akkor tud érvényesülni, ha a szándékuknak megfelelő verset vetnek papírra – az olvasás, és így az írás pedig tiltott tevékenység a nőknek.

Vej Jin szándéka kezdetben mindössze annyi volt, amikor az udvarba érkezett, hogy jövőt biztosítson hétéves öccsének. Az oktatás drága, azonban az írni-olvasni tudó férfiakból hivatalnokok lesznek, akik életük végéig el tudják látni családjukat a járandósságból. Egy rizstermesztő fia rendkívül távol áll ettől a jövőtől, azonban egy hercegi ágyas könnyedén el tudja érni ezt a kegyet a királyi családnál. Legalább is Jin ezt gondolta, amíg nem szembesült azzal, mennyire rideg és érzéketlen az az ember, akit trónörökösnek választottak. Ter-zsen egészen megdöbbentő kegyetlenséggel bánik az őt körülvevő személyekkel, különösen azokkal, akik kiszolgáltatottak a számára: a szolgálókkal, az ágyasaival. Vej Jint különösen szereti kínozni, hiszen ő a semmiből jött, nem állnak mögötte arisztokrata felmenők, mint a háreme többi tagja mögött. Jint azonban nem ejtették a fejére, és csakhamar kitanulja az udvari élet fortélyait, hogy aztán ugyanúgy a játszma szereplőjévé váljon. Ám ahhoz, hogy elérje, amiért idejött, még a szimpla szereplés sem elég: mindenkinél jobb játékossá kell válnia.

A történetnek nem célja Ter-zsen brutalitását validálni, vagy akár érzékenyíteni az olvasót az irányába, azonban az események hatására (amit fedjen jótékony homály azok érdekében, akiket már meggyőztem, hogy olvassák el ezt a könyvet) elkerülhetetlen, hogy kiderüljenek részletek arról, mitől vált szörnyeteggé. Ezt azért is tartom szépnek, mert bár mindenkinek van felelőssége abban, hogyan reagál a saját traumáira, rámutat, hogy minden deviáns viselkedés hátterében van valami, ami azt kiváltotta. A könyv egyik legnagyobb erősségének azt tartom, ahogyan Vej Jin Ter-zsennel kapcsolatos véleménye és érzései formálódnak annak hatására, ahogyan egyre több részletre derít fényt a férfi múltjával kapcsolatban. Imádom, amikor egy regény ennyire komplex dilemmákkal szembesít bennünket.

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem A poéta császárnét, azt mondanám, rendkívül elmés. Ne gondold azt, hogy könnyű lesz kiismerni a szerzőt, hiszen nem a megszokott minták mentén alakítja a történetet. És ez csodálatos. Manapság egyre nehezebb olyan tartalmat találni, legyen az könyv vagy film, ami meg tud lepni, vagy ami legalább kicsit másmilyen úton jut el addig a megoldásig, amire számítasz. Imádtam, hogy mennyire nehéz volt megtippelni, hogyan fog Jin kikeveredni az aktuális, szorult helyzetéből, és hogy sokszor ötletem sem volt, én hogyan oldanám meg az adott szituációt, ezért csak hátradőltem és figyeltem a pókot, milyen mesterien fonja a hálóját. Igaz, számomra valahol hiteltelen az, hogy egy rizstermesztő lánya ennyire komplexen tudjon gondolkodni ilyen rövid idő alatt, de ezt elengedtem és csak hagytam, hogy lenyűgözzön. A végkifejlet pedig egyszerűen tökéletes; nem pontosan az, amiért valószínűleg az összes olvasó szurkol, de fantasztikusan passzolt a regény jellegéhez.

Összességében A poéta császárné magasan a legizgalmasabb és az egyik legjobb fantasy, ami a 2026-os évben a kezembe került. Ugyan könnyen kapható vagyok a politikai intrikákkal teleszőtt fantasy-kra, lévén, a Trónok harca az egyik kedvenc sorozatom, de ez nem jelenti azt, hogy bármivel le lehet nyűgözni. Nem volt könnyű olvasni a rideg és kegyetlen atmoszférájának köszönhetően, mégis állandóan a kezemben akartam tartani, hogy tudjam, hogyan éli túl Vej Jin azt, ami éppen történik vele. A többi karakter is csodálatosan lett megírva, ám egyértelműen a főszereplőnk viszi a hátán a történetet – ez a látszólag jelentéktelen karakter, aki úgy döntött, kezébe veszi a saját sorsát, hiába tudta már az elején is, hogy nem lesz könnyű. Szívből ajánlom annak, aki rajong az erős női karakterekért, az ázsiai ihletésű fantasy-kért, és azokért a történetekért, amelyek mélyen elgondolkodtatják.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

A Heated Rivalry a közösségi média miatt került a látóterembe. Rengeteg posztot láttam a hokis románcokról, meg áruházi dolgozoktól, akik nem értik, miért vásárol ennyi anyuka hokis felszerelést... Természetesen a két főszereplő színész fotója is szembejött velem néhány helyen, és hirtelen engem is elkezdett foglalkoztatni, mi az, ami ennyi embert képes volt magába bolondítani. Végül az Off Campusszal való viadalban a Heated Rivalry győzedelmeskedett, mivel nem valószínű, hogy a másikra is lesz türelmem.

Ilya és Shane kettősére még várunk kell, ugyanis az első könyv főszereplője Kip Grady és Scott Hunter. Scott a New York Admirals sztárjátékosa és csapatkapitánya, titkon meleg férfi egy olyan sportban, ahol az a bizonyos B betűs kifejezés mindig is a megszégyenítés eszköze volt a férfi öltözőben és a jégen egyaránt. Ugyan lehetetlen, hogy a jéghoki világában ő legyen az egyetlen homoszexuális férfi, ám sohasem fordult még elő, hogy akár aktív, akár visszavonult játékos nyíltan felvállalja a másságát. Kip ezzel szemben sosem titkolta magáról a szexuális orientációját, igaz, nem a rivaldafényben éli az életét: egy Straw+Berry nevű smoothiebárban dolgozik. Scott egy reggel betéved a bárba és áfonyás smoothie-t rendel, majd aznap, egy igencsak csúnya vereségszériát követően győzelmet arat a csapata. A babona szerint innentől kezdve meg kell ismételnie azt, amit a nyertes napon csinált, ám az az igazság, hogy ez a kevésbé nyomós oka annak, amiért minden reggel betér az üzletbe. A magyarázat inkább a pultban álló srác személyében keresendő.

Nem gyakran fordul elő, hogy erotikus könyv téved a kezembe, még kevésbé gyakran, hogy ezt a zsánert bármilyen formában népszerűsítem a felületeimen, ezért magyarázattal tartozom. Nem tartom szégyellnivalónak, ha valakinek ez a stílusa, az enyémtől viszont távol áll, különösen az, aminek az elsöprő többsége az akciójelenetekről szól, a sztori pedig szépen, lassan elsikkad két hancúrozás között. Nos, a Heated Rivalry pontosan ez a típusú erotikus történet. Hogy miért döntöttem mégis úgy, hogy elolvasom a könyvet? Az adaptációban rengeteg érzelmet jelenítettek meg és nehéz dilemmát hangsúlyoztak, amelyek felértékelték bennem ezt a történetet. Igenis van mondanivalója, amelyet annak ellenére is értékelek, hogy a sztori 60-70%-át nem az én ízlésemnek írták. És kíváncsi voltam, a könyvverzió is hasonló arányokkal bír-e, vagy csak lecsupaszították a jelenleg sokakat érdeklő szakaszok javára.

Az a helyzet, hogy inkább az előbbiről van szó: a könyv 60-70%-a (vagy talán inkább 80?) semmi másból nem áll, csak... szóval abból áll, ami áll, értitek. Viszont, mint ahogyan feljebb említettem, engem a legkevésbé sem érdekel, kinek mi(je) hogy áll, számomra a kötet értékelhetőségét a többi része határozta meg, amelyből viszont nem volt sok, és az se volt kifejezetten jó. Természetesen nem célom egy olyan regényt leértékelni, amelyről pontosan tudtam, hogy tele lesz az én ízlésemtől távol álló témákkal csak azért, mert tényleg tele van az én ízlésemtől távol álló témákkal, ám ez nem teszi semmissé azt, hogy a szöveg többi része (is) gyenge és fantáziátlan.

Összességében a Mindent vagy semmit könyv formájában csalódás volt számomra. Semennyivel sem ad többet, mint az adaptáció – igaz, kevesebbet sem –, ám az én elvárásomat, miszerint egészítse ki valamilyen módon, nem teljesítette. Az ok, amiért megszerettem ezt a történetet, az Kip és Scott karaktere, valamint az állásfoglalásuk egy megosztó témában, és csak emiatt tudok szívből 3 csillagot adni a regénynek. Ám ajánlani csak annak tudom, aki a hálószobai tevékenységekkel együtt tud rajongani a sorozatért.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Rebecca Ross egy azon feltörekvő ifjúsági-fantasy szerzők közül, akikre egészen biztos, hogy sokáig figyelni fogok. A The Queen-duológiával (A királynő felemelkedése, A királynő koronázása) ismertem meg, akkor, amikor más regénye még nem volt elérhető. Akkoriban teljesen odáig voltam érte, holott világosan láttam az írása gyengeségeit. Ám engem ha egy történet ennyire elvarázsol, nem törődöm azzal, illetve nem az alapján ítélem meg, ha valami nem kerek benne. Azóta volt szerencsém a Letters of Enchantment-duológiához (Isteni riválisok, Könyörtelen eskük), valamint a legújabb sorozatához, az Elements of Cadence-hez (A megbűvölt folyó, A végtelen tűz) is. Bár eddig a tendencia azt mutatta, Ross ragaszkodik a kétkötetes szériákhoz, ezúttal egy kiegészítő kötetet olvashattunk tőle a Letters of Enchantment világához kapcsolódóan.

Az Alanti birodalom tűzfényes uradalmában született Matilda klánjának legifjabb istennője, aki szerény hírnöki mágiával bír. Azonban azon a tájon, ahol az istenek gyakran végeznek egymással, hogy elrabolják a másik hatalmát, és ahol a szövetségek éppen olyan fürgén bomlanak fel, mint amilyen fürgén köttetnek, Matilda kénytelen idejekorán felnőni. Meglehet, arról ismerik, hogy szavakat és leveleket szállít a birodalmak közt, azonban közben olyan titkokkal is bír, amiket még legkedvesebb szövetségesei elől is titkolni kényszerül, hogy életben maradhasson. És hogy még tovább bonyolódjon helyzete… létezik egy halandó fiú, aki annak ellenére is róla álmodik, hogy az ébrenlét világában még sohasem találkoztak. Tíz évvel ezelőtt, életének legsötétebb éjszakáján, Vincent Beckett üzenetet írt Matildának – könyörögve kérte az istennőt, aki barátjává lett az álmaiban, hogy segítsen neki. Amikor fohászára nem érkezett válasz, Vincent továbblépett, és azzá a kérges szívű, az isteneket nem tisztelő folyami várúrrá lett, aki már rég elfeledte Matildát. Azonban minden megváltozik, amikor az istennő bezuhan szobájának ablakán egy neki szóló levéllel. Sors úgy kívánta, hogy Matilda és Vincent az álmokon túl is egymásra leljen. Matilda talán képes lesz átírni az istenek véráztatta szokásait, azonban csakis hatalmas áldozat árán. Valami olyannal kell majd szembenéznie, amit még a hatalma elvesztésénél is jobban fél: kénytelen lesz sebezhetővé lenni és engedni, hogy végre szeressék.

Teljesen őszintén, a Letters of Enchantment nem a kedvenc sorozatom Rebecca Rosstól – és ezzel, ahogyan észrevettem, kisebbségbe kerültem. Sokan az egekig magasztalják a duológiát, ám számomra messze nem volt maradandó élmény, sőt, a második regényt inkább csalódásként éltem meg. Hogy miért szerettem volna ennek ellenére is elolvasni a Vad áhítatot? Kíváncsi voltam, tud-e változtatni a sorozatról való benyomásomon. Mindemellett úgy éreztem, az istenségek túlságosan kevés szerepet kaptak a fősodorban, ezért reméltem, hogy ez a regény nem csak történetben, de világépítésben is kiegészítője lesz a szériának.

Furcsa érzés kiegészítő kötetnek nevezni ezt a téglát. Mikor kézbevettem és belelapoztam, kiderült, hogy gyakorlatilag megközelíti az eredeti sorozat két teljes kötetének a hosszúságát. Önmagában 620 oldal, ám ehhez nagyjából 9-es betűméret társul, a margókat nagyítóval kellett keresnem, sorközökről pedig ne is beszéljünk. Ez egészen biztosan remek hír azoknak, akiket – velem ellentétben – elvarázsolt az eredeti történet, én inkább csak megdöbbentem, hiszen ennek az ellenkezőjére számítottam.

Részben amit reméltem, megkaptam ettől a történettől: mivel az egyik főszereplőnk az isteni világ szülötte (ráadásul egyszerre az Alanti és a Égi világé), igencsak alaposan megismerjük általa a világépítés azon aspektusát, amely nem kapott kellő figyelmet a duológiában. Bár megérteni nem volt könnyű azt, miért ennyire kegyetlenek egymással az istenségek, de ahogyan haladtunk előre a történetben, úgy egyre több részlet vált világossá. A többi kötetben talán nem volt ennyire egyértelmű, de a Vad áhítatban igazán kibukott, milyen mértékben inspirálódott Ross az ókori görög mitológiából, és nem, nem a romantizált fajtájából.

Csakhogy nem születhet úgy kiegészítő kötet, hogy ne kapjunk valamilyen sztorit is mellé, itt pedig természetesen egy újabb szerelmi történetet kaptunk csemegeként. Mathilda és Vincent kapcsolata igazán különleges, gyakorlatilag időn és téren átívelő – különösen, hogy a kapcsolatuk álmok útján születik meg, személyesen csak jóval később találkoznak.

Összességében a Vad áhítat nem kompenzálta számomra azt, ahogyan a Letters of Enchantment-duológiával – avagy most már sorozattal – kapcsolatban érzek. Ám legalább korrigálta a széria egyik legfőbb hibáját, mégpedig azt, hogy elhanyagolta a világépítést, és nem engedte számunkra, hogy kellőképpen megértsük az isteneket. A szerelmi szál érdekes és szép, amelyet érdemes volt követni, de nem tudok szemet hunyni afelett az érzésem felett, hogy ez a könyv nem született volna meg, ha Rebecca Ross hagyja egy kicsit érni az íróasztalban az Isteni riválisokat. Mindemellett úgy gondolom, feleslegesen terjengősre sikerült a regény, bőven elfért volna egy 100-200 oldallal kurtább formátumban, és akkor talán még margók és sorközök is jártak volna hozzá. Aki imádta az eredeti sorozatot, annak természetesen kérdés nélkül a kezébe nyomnám. És mivel csak világépítésben kapcsolódik a kettő egymáshoz, történetben kevésbé, újraolvasni a szériát közvetlenül előtte nem szükséges.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Nick és Charlie történetével nagyrészt a Blogturné Klub hatására ismerkedtem meg. Láttam, mennyire rajonganak a történetért a többiek, és mivel a képregény mégiscsak könnyebben és gyorsabban fogyasztható formátum egy regényhez képest, belevágtam. Nem bántam meg. Igaz, hogy az ennyire fiataloknak szóló történetekből már rég kinőttem (sajnos nem csak korban, de lélekben is), mégis, van valami Oseman világában, ami teljesen elvarázsol és magával ragad. Korábbi értékeléseimben említettem már, hogy bánom, az én tinédzserkoromban egészen más volt a tinikönyvek színvonala. Ha már akkor Osemant olvashattam volna, valószínűleg már egészen korán sokkal stabilabb értékrenddel bírtam volna.

Nick és Charlie története az egyetemi dilemmával folytatódik: Nick egy távolabbi intézményben folytatná szívesen a tanulmányait, de aggódik, hogy ez milyen hatással lenne a kapcsolatukra nézve. Különösen, hogy Charlie még mindig nehezen boldogul az evészavarának leküzdésével, és úgy néz ki, bármikor visszaeshet. Charlie azonban közben egyre inkább kezdi megtalálni önmagát: elkezd játszani egy zenekarban, és jelentős szerepet vállal az iskolai közösségi élet építésében is.

Nem meglepő, hogy a sorozat a továbbtanulás dilemmájának témakörével ért véget. Nem egyszer láttam már ugyanezt pontosan ugyanezzel a megoldással, bár mivel a Heartstoppernek másfajta végkifejletét nem fogadta volna be a lelkem, nem vártam, hogy Oseman újít ezzel kapcsolatban. Voltak azonban egyéb problémafelvetései a történetnek, amelyek kifejezetten tetszettek. Tao és Elle kapcsolatának alakulása érdekes és izgalmas aspektust hozott a történetbe, Michael és Tori viszonya pedig tovább erősítette az üzenetet, miszerint nem érdemes minden kapcsolatot beleszuszakolni egy adott skatulyába. Darcy sorsának alakulása különösen érdekelt volna, ám sajnos ennek a részletnek túlságosan kevés figyelmet szentelt a szerző.

Nagyon örültem viszont Charlie és Nick egyéni karakterfejlődésének. Charlie-é kifejezetten megszólított, hiszen gyógyulófélben lévő people pleaser-ként az egyik legnagyobb kihívást jelenleg az okozza számomra, hogy kiálljak az értékeim és véleményem mellett még akkor is, ha abból konfliktusom adódik. Nick szempontja ugyanakkor valahol a skála másik végén helyezkedik el: az elmúlt években túlságosan Charlie-hoz idomult, és jelenleg a fiú nincs tisztában a saját értékeivel, érdeklődésével és céljaival. Számára az jelenti a következő lépést, hogy rájöjjön, minek a mentén építse fel a saját életét, személyiségét.

Bár a záró kötet sztoriját is szerettem figyelemmel követni, nem elhanyagolható mértékű hiányérzetem volt az olvasás közben. Nem éreztem teljes mértékben koherensnek a cselekményt, sokszor előfordult, hogy visszalapoztam, vajon kihagytam-e egy oldalt, csak hogy kiderüljön, nem én vagyok figyelmetlen. Továbbá a könyv szinte teljes mértékben a két főszereplőnkre koncentrált, holott úgy gondolom, Tao és Elle, vagy éppen Darcy és Tara is megérdemelt volna egy tisztességes mellékszálat, ha már a korábbi kötetekben ennyire felépítette őket a szerző, továbbá ebben sem adott számunkra megnyugtató választ az ő problémáik megoldására. Úgy gondolom, sok kérdés maradt megválaszolatlanul, és inkább összecsapott, átgondolatlan lezárást kaptunk, mint teljes és kielégítő végkifejletet.

Összességében a Fülig beléd zúgtam egy csodálatos történet, amelyet remélem, hogy egyszer majd a fiam vagy lányom kezébe nyomhatok a megfelelő korban. Kevésbé az LMBTQ+ téma nyűgöz le benne (hiszen én magam nem vagyok érintett benne, szimplán csak maximálisan támogatom a közösség igényeit). Inkább a nyitottsága, befogadása, érettsége, bölcsessége az az üzenet fogott meg a sorozatban, amelyet szívesen terjesztenék a mai és az elkövetkezendő korok fiatalságában. Ezt az ajándékot sajnos mi és a minket megelőző korosztályok nem kaptuk meg más szerzőtől. Bár van némi hiányérzetem, de mindent összevetve imádtam, mennyire érett és felnőttes ez a lezárás, ami nem csupán a dialógusokból és a témákból, de az illusztrációkból is erősen érződött. Hiába záródott le a Heartstopper, én továbbra is ott leszek az első sorban, ha Alice Oseman folytatja az írást.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Alix E. Harrow első könyve, a Tízezer ajtó még nem keltette fel annyira az érdeklődésemet, hogy azonnal, a megjelenésekor lecsapjak rá. Igaz, utólag beszereztem, ám azóta is a polcomon csücsül, várva a megfelelő pillanatra. A Starling-háznál már nem követtem el ugyanezt a hibát, és nem bántam meg – bár sokkal jobban élveztem volna, ha ennek a különleges, hátborzongató hangulata április helyett valamikor október környékén talál meg. Az örökkévaló azonban már nem ennyire szezonális, így könnyedén belefeledkeztem.

Owen és Una szerelme korszakokon átívelő – a szó legszorosabb értelmében. Una, a legendás kardforgató ezer évvel Owen születése előtt harcolt az igazságért és a koronáért, Yvanne királynő legfőbb bizalmasaként és bátor lovagjaként. Mítosza azóta is Dominium fundamentumát képezi, a jelenkor háborúiba is az ő képmásával szólítják a katonákat. Owen mindig is különleges kapcsolatot érzett a legendás lovaggal – a tiszafa, mely Una legendájának fontos motívuma, az ő szülőfalujának közelében található, történészként pedig a nő életét kutatja. Miután háborús hősként hazatér, Vivian Rolfe, Domínium vezetője magához hívatja, és fontos küldetéssel bízza meg. A feladata, hogy feljegyezze Una hőstetteit, a részleteket pedig magától a legendától kérdezze meg úgy, hogy visszatér ezer évvel ezelőttre.

Kezdetben úgy hittem, ez a regény valamiféle ismételt feldolgozása Artúr mondakörének – a tiszafából kihúzott kard, az elképesztő erejű harcos, és az erősen Angliára emlékeztető környezet kicsit megtévesztettek. Ám nem, Az örökkévaló egy fantasy-világban játszódó, saját mitológiával és földrajzzal rendelkező regény. Domíniumban járunk, amelyet jelenleg egy kancellár irányít, de régen királyság volt, sok női uralkodóval, akik közül Yvanne legkiemelkedőbb – lényegében az alapító, hiszen ő kovácsolta eggyé a birodalmat. A népességet pillanatnyilag a háború tizedeli, amelyet a hátvidékiekkel vívnak.

Meggyőződésem, hogy Harrow célja kezdetben az volt, hogy összezavarjon minket. Az első 60 oldalban egyáltalán nem értettem, hogy mit szeretne elmesélni ez a történet. Az első 150-ben továbbra sem volt világos, hogy mi miért történik, de kezdett egyre érdekesebbé válni. Valahol a 270. oldal környékén kezdtem megérteni, mi a célja a szerzőnek, de igazán a 300. oldal környéként vált teljesen világossá. Honnan tudom ezt ennyire pontosan? Ezeken az oldalakon új történetszakaszok kezdődnek, melyek a következő mintát követik a címválasztásban: "Una első halála", "Una második halála", ésatöbbi. Nem, nem szándékozom kifejteni, ez mégis mit jelent, ehhez sajnos el kell olvasnotok a könyvet.

Amire viszont mindenképpen rá szeretnék világítani, hogy nem érdemes feladni csak azért, mert furcsa. Manapság rendkívül nehéz újat mutatnia bármelyik szerzőnek, de szerintem Harrownak sikerült, hiába nyúlt annyira népszerű eszközhöz, mint az időutazás, és hiába használt annyira sokszor feldolgozott témát inspirációnak, mint az Artúr-mondakör. Eleinte furcsa, de megígérem, hogy lesz értelme.

Én magam egyébként rajongok az időutazás témájáért (ki nem találnátok, de az Outlander óta), ezért egyáltalán nem bántam, hogy ekkora hangsúlyt kapott a regényben. Na de nem emiatt kedveltem meg igazán a történetet. Az elsődleges ok a központi gondolata lett, amely így hangzik: a test emlékszik. Az emlékeket elvehetik tőled vagy elfelejtheted őket, de az igazán jelentőségteljes élményeidet megőrzöd legbelül. Ez történik a csecsemőkori traumákkal – de Harrow megmutatta, hogy ez történhet a szerelemmel is. Owen és Una a találkozásukkor nagyon közel kerültek egymáshoz, de számtalanszor, újra és újra el kellett szakadniuk egymástól (Hogy miért? Olvassátok el a könyvet!). A kapcsolatuk viszont nem szakadt meg, a tudatalattiukban minden egyes ilyen alkalom egyre mélyebb nyomot hagyott, míg már lehetetlen volt azt kitörölni. Szerintem ez gyönyörű gondolat.

Összességében Az örökkévaló olyan regény, amely képes kibillenteni az egyensúlyodból, de később azért vissza is rak bele. Végigkíséri egy jótékony homály, hiszen semmit sem fejt ki alaposan, mégis minden érthető – mármint amikor a közepe környékén megérted, hogy valójában miről is szól a történet. Az időutazás részleteinek, valamint a politikai szálaknak a kifejtetlensége egészen addig zavart, amíg világossá nem vált számomra: ennek a regénynek pont az a szépsége, hogy nem szükséges mindent érteni benne. Annak javaslom, aki képes és szeret jobban elmerülni egy történetben, és sokkal inkább őszi, téli olvasmánynak tegyétek félre, mintsem tengerparti nyaralásra.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

A 2025-ös évem egyik legnagyobb felfedezése volt A hurrikánháború. Jól emlékszem, mennyire odavoltam érte, holott akkoriban nagyon megválogattam, mit olvasok, és csoda, hogy ez átfért a szűrőmön. Azóta egy párszor eszembe jutott, nem lehet-e, hogy csak épp a legjobbkor találkoztunk össze Thea Guanzonnal, de most, az újraolvasás alkalmával is pont annyira magával ragadott a történet, mint először. Nem csoda, hogy ilyen izgatottan vártam a második részt.

Az ébredő monszun abban a pillanatban folytatódik, ahol A hurrikánháború abbamarad. Alaric apja, az előző Éjcsászár parancsából elloptak egy példányt abból a nenavari madárból, amely hétméteres körzetben képes semlegesíteni az éterhajlítókat. Alaric kétségbeesik, hiszen az apja azt tervezi, ezzel semlegesíti Talasyn fényfonó képességét. A fiúnak, ha Talasynnal közösen sikerül megmenteniük az emberiséget a Világfaló közelgő éjszakáján, foglyul kell ejtenie a feleségét és elvinni az udvarba, hogy ott végleg megszabaduljanak tőle. Alaric ugyanakkor kezd menthetetlenül beleszeretni a tűzrőlpattant, makacs trónörökösnőbe. Szerencsére van valamennyi ideje kivárni a fejleményeket, hiszen a hatalmas pusztulással fenyegető Világfaló éjszakájára meg kell edzeniük éterhajlító mágiájukat annyira, hogy pajzsot tudjanak formálni a kitörés forrása körül, megakadályozva, hogy az továbbterjedjen a világra.

Mikor belekezdtem, jól emlékeztem arra, mik voltak azok az okok, amiért A hurrikánháború annyira magával ragadott annak idején. Akkoriban különösen sok olyan történetet olvastam, amelyben a szerző nem törődött sokat azzal, hogy megalapozza a két főszereplője egetrengető szerelmét, ezzel szemben Guanzon itt egy lassan építkező, ám annál stabilabb kapcsolat kialakítására törekszik. Emellett kifejezetten tetszett az is, hogy nem végtelen mennyiségű szexjelenettel igyekszik eladni a regényét, hanem van benne értékelhető cselekmény és konfliktus, ami elviszi valahonnan valahová a történetet addig, amíg mi a háttérben szurkolunk Alaric és Talasyn kapcsolatáért. Sajnos azonban azt vettem észre, hogy ami A hurrikánháborút annyira szerethetővé tette számomra, azt Az ébredő monszun átfordítja épp az ellenkezőjébe.

Természetesen számítottam rá – és reméltem –, hogy Talasyn és Alaric kapcsolata fejlődni fog a regény során, különösen, hogy most már hivatalosan is köti őket a házassági kötelesség, azonban egészen mást vártam volna el. Az első könyvben imádtam, hogy micsoda szakadékot kell áthidalni kettejük között: Alaric annak az Éjcsászárnak a fia, aki kiirtotta a fényfonók, vagyis Talasyn nemzetségét, aki elkezdte azt a háborút, amely Talasynt érzéketlen katonává keményítette, és amely akkora fájdalmat okozott neki az elmúlt években. A kapcsolatukat, ha fejlődött, az egyértelmű vonzalom gördítette csak előre, de a közöttük feszülő természetes bizalmatlanság és mélységes ellentétek minden alkalommal csak visszább vetették a fejlődést. Ehhez képest Az ébredő monszunban azt látjuk, hogy bár továbbra is képtelenek feloldani ezeket az ellentéteket, folyamatosan keresik egymás társaságát, és képtelenek visszafogni magukat az ágyban.

Ez utóbbit más esetben teljes mértékben megérteném – hiszen friss házasokról van szó, akik között egyértelmű és mély vonzalom áll fent. Ám egyrészről Talasynt olyan karakternek ismertem meg, aki képes visszafogni az ösztöneit, ha a nagyobb jóról és az értékrendjéről van szó. Másrészről pedig Alaric mindenféle bűntudat nélkül hajszolja a lányt, miközben pontosan tudja, mik a tervei az apjának Talasynnal, és egy szalmaszálat sem tesz keresztbe azért, hogy azt megakadályozza. A tiltott szerelem izgalmát pedig ebben az esetben nem fogadom el érvként – amelyre egyébként Elagbi, Talasyn apja is rásegít, hiszen kategorikusan elutasítja a fiatalok... khm... tevékenységét, holott mindannyiuk számára nyilvánvaló volt az eljegyzéskor, hogy mind Nenavarnak, mind Kesathnak kell egy örökösnő és egy örökös előbb vagy utóbb. Egy szó mint száz, úgy érzem, ezek a bizonyos típusú jelenetek mindössze azt kívánták ellensúlyozni, hogy a cselekmény érdeklődés (vagy kreativitás?) hiányában elmaradt ebben a regényben.

Összességében Az ébredő monszun csalódást okozott, hiszen épp abban volt más, amely számomra az első könyvet annyira szerethetővé tette. A fókusz a politikáról és az uradalmakat egyéb módon fenyegető veszélyről egyértelműen a két főhős kapcsolatára terelődött, csakhogy ez a szál pont nem abban az aspektusban fejlődött, amelyben kellett volna. Ennek ellenére akkor is a kezemben akarnám tudni a harmadik részt, hogyha nem körömrágós, falat kaparós függővéggel hagyott volna faképnél bennünket a szerző a regény végén. Ám a This ​Shattered Tempest sajnos csak októberben jelenik meg eredeti nyelven, így csak halványan él bennem a remény, hogy a fordítást jövő ilyenkor már olvashatjuk.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥