James Norbury könyveiről nem túlzás azt mondanom, hogy fénnyel töltik meg a lelkemet. A zen szellemében készült rövid, de velős és tanulságos történetei (kvázi meséi) minden alkalommal elkápráztatnak, holott ugyanarra a sémára épülnek, és a mondanivalójuk sem tér el nagyban egymástól. Persze minden újabb könyvében akad olyan gondolat, amely az előző(ek)ben nem szerepelt, de ez számomra kevés jelentőséggel bír, nem ezért olvasom töretlenül a könyveit. Annak idején voltam olyan szerencsés, hogy az elsőt, a Nagy Panda és Kicsi Sárkányt már a megjelenésekor kezembe vehettem, és ez így történt később Az utazással, valamint A macska, aki zent tanított cíművel. Idén ráadásul mind a hármat újraolvastam, ami nagyon jót tett a lelkemnek, és ezentúl biztosan gyakrabban meg fogom ezt tenni.
A történetben egy kiskutyát, Amayát ismerünk meg, aki egy csúnya vihar során elkeveredik szüleitől. A természet elcsitulását követően a vidéket járja, hátha rábukkan elveszett szeretteire, de helyettük egy agresszív farkasfalkába botlik. A farkasok előbb cselekednek, mint kérdeznek és megtámadják az elveszett kölyköt. Mielőtt azonban kárt tehetnének benne, egy idős farkas felkapja és elrohan vele a falka közeléből. Farkas ezután Amaya társául szegődik, hogy együtt keressék meg a kiskutya elveszett szüleit.
Elhagyva Pandát, Sárkányt és Macskát, Norbury ezúttal egy kiskutyát és egy farkast választott története főszereplőjéül. Érdekesnek találtam, hogy ezúttal nevet is választott az egyiküknek, ez a korábbi könyvekben egyáltalán nem volt jellemző. Az Amaya név azért is kedves számomra, mert ugyanígy hívják a tágabb családunk egyik gyönyörű japán akita kislányát, akit nagyon kedvelek. A történet során egyébként egy ponton felbukkan Macska, aki Norbury harmadik könyvében volt a főhős szerepében, és aki egyébként eddig a kedvenc karakterem mind közül.
Mint ahogyan azt megszokhattuk, a Kövesd a Holdat! is rengeteg témát érint. A fülszöveg gyönyörűen összefoglalja, hogy minden egybevéve a változás természetéről beszél nekünk. Ám ezen belül jelentős szerepet kap a szeretet, a veszteség, az áldozathozatal és a lehetőségek. A kedvenc gondolataim ez utóbbihoz kapcsolódnak, amelyre egyébként a könyv címe is reflektál – hiszen a Holdat csak addig tudod követni, amíg látszik az égen.
Bevallom, James Norbury illusztrációs stílusa nem a kedvencem, de valójában nem is akar kiemelkedő lenni ebben. Sok kép mindössze egy ceruzarajz, ami inkább vázlatnak tetszik, mint illusztrációnak, de számomra ez valahol még rá is erősít a zen üzenetekre. Akadtak azonban olyan képek (valószínűleg vízfestéses technikával), amelyektől hirtelen elállt a szavam, olyan erővel hatott rám a színek és formák összessége.
Összességében a Kövesd a Holdat! semmivel sem több vagy kevesebb, mint amit Norburytől eddig megszokhattunk. Gyönyörű, gazdagon illusztrált és kedves, egyszerre motiváló és tanulságos gondolatokkal teli felnőtt mese. Norbury olyan életre tanít bennünket általa, amelyben a lehetőségeket annak figyelembevételével ragadjuk meg, hogy közben élvezzük is az odavezető utat, illetve ott segítsük a társainkat, ahol és ahogyan csak tudjuk. Ugyan ezek a gondolatok semmi újdonságot sem tartogatnak a legtöbbünk számára, mégis, néha szükségünk van arra, hogy valaki valamilyen formában újra felhívja rá a figyelmünket. Rendkívül hálás vagyok annak, amiért ezt Norbury újra és újra megteszi, ráadásul ennyire kedves formában.
Oldalszám: 176
Eredeti cím: The Dog Who Followed the Moon (2024)
Fordította: Laik Eszter
Műfaj: illusztrált