Néhány évvel ezelőtt az első könyv, amit Ann Patchettől olvastam, a Tom Lake, emlékezetes élmény volt számomra. Nem gyakran gondolom ugyanis azt, hogy egy szerzővel nem érdemes többet próbálkoznom – főleg, hogy eredendően nem tudtam komoly kifogásokat találni a regény ellen. Elolvastam, nem utáltam, de képtelen voltam kapcsolódni vele és bármit magammal vinni belőle. Konstatáltam, hogy Ann Patchett nem nekem ír, és ha később mégis kedvem támadna tovább próbálkozni a regényeivel, az legfejlebb évekkel később lesz. A ​Holland Házat ennek megfelelően ki is hagytam a megjelenésekor, ám a Whistler-t nem tudtam ennyire könnyen elengedni. Valamiért megszólított – na nem a fülszövegével, azt nem tudtam hova tenni, de a borító akárhányszor csak szembejött velem Molyon, vagy a hirdetésekben, valamit megmozgatott bennem. Magam sem tudtam megmagyarázni a lelkesedést érte, de mikor kézhez kaptam, olyannyira izgatott lettem, hogy szinte azonnal bele is kezdtem, holott több másik kötettel együtt érkezett.

Az ötvenhárom éves Daphne Fuller férjével együtt a New York-i Metropolitan Múzeum kiállítását nézegeti, amikor arra lesznek figyelmesek, hogy egy idősebb férfi követi őket. A pasas Eddie Triplett-ként mutatkozik be. Eddie 40 évvel ezelőtt, alig több mint egy évig volt Daphne édesanyjának a férje, vagyis a nő mostohaapja. Azóta nem találkoztak, amióta felépültek a közösen elszenvedett autóbalesetből, mely után Daphne anyja olyan gyorsan vált el a férfitól, hogy rendesen elbúcsúzni sem tudtak. Kisgyerekként Daphne-nak nem volt eszköze arra, hogy tartsa a kapcsolatot Eddie-vel, így a férfi emléke az idők során homályba veszett. Most, a Metropolitan kövein azonban felszínre törtek a közös élmények, és az a feltétlen, de kibontakozni nem tudó szeretet, amely egykor közöttük volt. A nőnek most szembesülnie kell vele, hogy sok mindent nem tisztázott a gyerekkorában elszenvedett balesettel kapcsolatban, melynek következtében kedvenc "apja" kilépett az életükből, ezért elkezdi felderíteni a homályos részleteket.

A Tom Lake mintájára nem számítottam rá, hogy a Whistler ennél többről fog szólni, éppen ezért nem csalódtam. Ám, a korábbi tapasztalommal ellentétben, ez ebben az esetben tökéletesen elég volt számomra. A Whistler egy kedves, furcsa című történet (erre mindjárt visszatérünk), amely egy családi tulajdonképpen-titokról, a régi sebek feltépéséről és begyógyításáról, újra egymásra találásról, és egy apa-lánya kapcsolatról szól, amelyben az a különleges, hogy vérségi kötelék nincs, de színtiszta szeretet, az van. És gyakorlatilag ez utóbbi a legfőbb oka annak, hogy jó élményként könyveltem el ezt a regényt.

A címválasztást nem szeretném túlmagyarázni, mivel a pozitív olvasmányélményemhez az is hozzátartozott, ahogyan szépen, lassan összekötöttem a szálakat, és rádöbbentem ennek a szimbólumnak a jelentőségére a két főszereplőnk közös történetében. Lényeg a lényeg, a Whistler (amit magyarul füttyösként lehet a legjobban lefordítani), egy ló neve (ezért szerepel ló a borítón, és figyeljétek majd ezt a szimbólumot a történet során is), aki valamiért és valamilyen módon összeköti Daphne-t és Eddiet.

A regény nem hosszú, és a terjengős fejezetek ellenére (vagy miatt? Egyébkét, a hagyományos értelemben gyakorlatilag nem is igen vannak benne fejezetek) gyorsan olvasható. Ez főleg annak köszönhető, hogy szurkolunk a két főhős egymásra találásáért, majd pedig gyönyörködünk abban, milyen kapcsolatot sikerült kialakítaniuk egymással. Számomra kifejezetten komoly hajtóerő volt önmagában Eddie karaktere is, aki az egyik legkedvesebb apafigura, akivel valaha az olvasmányaim során találkoztam. Kicsit sokat beszél, de ezt az ő esetében nem bántam, így is azt kívántam, szerepeljen többet a lapokon. Daphne karaktere ellenben kissé furcsa volt számomra, főszereplő ugyanis nem szokott ennyire üres, ennyire semmilyen lenni. Ám ez végül is nem számított, hiszen gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a reflektorfényben inkább Eddie áll.

Összességében, ha megkérdeznétek, miről szól a Whistler, és mit akar tanítani nekünk, nem biztos, hogy tudnék rá válaszolni. Kedves és szívmelengető történet egy családon kívüli családi kapcsolatról, ám ennél többet nem nagyon tud, és szerintem nem is igen akar nyújtani. Számomra ezért nem is tudott 4.5-ös értékelésnél magasabbat elérni: gyönyörű szöveg, de az enyhe hiányérzetet azért, mert nem tudok magammal vinni belőle semmi építőt, ez nem fedi el. Hasonlót éreztem a Tom Lake esetében is, ám a Whistler legalább megmozgatott olyan szereplőket is, akiket tudtam kedvelni, akiknek tudtam szurkolni. És emiatt az élmény miatt talán még azt is átgondolom, elolvassam-e A Holland Házat.

Köszönöm a kiadónak a recenziós példányt!

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Tiktokon és Instagramon! ♥

Nagyon szeretem a krimi és a thriller műfaját. legyen szó akár könyvről, akár filmről – mégis meglepően ritkán keresztezzük egymás útját. A Szociopaták ​kézikönyve a jó házassághoz elolvasásán is rengeteget gondolkoztam. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy beleillik azokba a témákba, amelyekről mostanában olvasok, illetve az időzítés is elég necces volt. Ám végül azon kevés könyvek egyike lett, ami nem a borítójával, nem a szerző hírnevével, de nem is a témájával győzött meg, hanem csak és kizárólag a címével. De komolyan, mikor találkoztatok utoljára ennyire zseniális címmel?

Lalla Rook nappalijában egy ismeretlen férfi fekszik – holtan. A kétgyerekes családanya ehhez képest a legnagyobb hidegvérrel kerülgeti a testet, azon spekulálva, hogyan és hova rejtse el a tette bizonyítékát; a férfi ugyanis Lalla keze által került ilyen állapotba. A történet további részében lassacskán fény derül arra, ki volt ez a férfi, miért került Lalla nappalijába, és mi mindent képes még megtenni ez a furcsa gondolkodású, éles eszű nő azért, hogy elérje a céljait.

Nem teljesen voltam tisztában azzal, mire számíthatok a tartalom tekintetében, de az, hogy rögtön az első mondatában egy hulla fogad, azért nem mindennapi. Sem pedig az, hogy a gyilkos kilétét már a kezdetektől fogva ismerjük, aki nem más, mint a főszereplőnk. Ám a történet nem úgy folytatódik, ahogyan várnánk. Nem bűntudattal, megbánással, szorongással, vagy akár önmaga mentegetésével. Nem, hanem teljes józansággal és további ármánykodással. M.K. Oliver nem viccelt, amikor szociopatáról beszélt a címben, Lalla Rook ugyanis kizárólag akkor tudta mindezt ilyen módon kivitelezni, ha valóban antiszociális személyiségzavarral él (bár inkább a pszichopata címke illene rá, mint a szociopata, de ez már részletkérdés, na meg a cím is jobban hangzik ebben a formában).

Élőben nem szívesen találkoznék ilyen emberrel, de az az igazság, hogy olvasva kifejezetten szórakoztató volt követni Lalla reakcióit és tetteit. Kezdetben ugyan meg voltam illetődve, és sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak a történetről. Ám a nagyszerű, intelligens humorának köszönhetően, na meg a ténynek, hogy ez egy fikció, viszonylag hamar túl tudtam ezen lendülni, és csak sodródtam az árral. Az a helyzet, ez a regény csak akkor működik, ha félre tudod tenni a morális dilemmákat, és csak kíváncsian figyelni, hova vezet ez a katyvasz.

A történetről semmivel sem szándékozom többet elárulni, mint amit már eddig is megtettem, és amit a fülszöveg megtesz. Ez viszont nem hagy nekem túl sok teret arra, hogy kellően kifejtsem, miért tetszett ennyire a regény. Ám talán annál nem is igazán számít több, hogy nagyszerűen szórakoztam rajta, és a segítségével néhány órára elfelejtettem minden gondomat.

Összességében a Szociopaták ​kézikönyve a jó házassághoz egy remekül megírt, humoros, fordulatos történet, tele meglepetésekkel és zavarba ejtő csavarokkal. Emlékeztesd magad, hogy ez fikció, ne vedd komolyan a leírtakat, és akkor talán pont olyan jól szórakozol majd Lalla abnormalitásán, ahogyan én is tettem. Az oldalszáma ellenére könnyen és gyorsan olvasható szöveg, ami a legtöbb élethelyzethez és időszakhoz remekül passzol – de talán utazáshoz, pihenéshez, vagy egy szimpla kikapcsolós hétvégéhez illik a legjobban.

Köszönöm a kiadónak a recenziós példányt!

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Tiktokon és Instagramon! ♥

Kathryn Stocketről, sem pedig a nagyszerűnek tartott A Segítség című könyvéről nem hallottam korábban, ám a Lázadó nők klubja nem tudta nem felkelteni az érdeklődésemet a megjelenésekor. Gondolván, az a regény, amelyiknek a marketingjébe ennyit fektet a kiadó, csak tudhat valamit, ezért nem kevés izgalommal és reménnyel álltam neki olvasni.

1933-ban, Mississippi államban járunk, ahol mind a gazdagok, mind a szegények a '29-es tőzsdekrach utóhatásaitól szenvednek. Birdie Calhun családja is iszonyú nehéz helyzetben van: birtokuk hitelét ha kifizetik, alig néhány dollár jut számukra egész évben a mindennapi betevőre. Birdie ezért kénytelen a húgától segítséget kérni, aki vagyonos családba házasodott. Meg is érkezik Franceshez a Tartt-házba, mit sem sejtve arról, milyen titok fog kiderülni hamarosan a húga férjéről. Ám még mielőtt ez bekövetkezne, Birdie önkéntes munkát vállal ugyanabban az árvaházban, ahova Frances is gyakran jár segíteni, sorsa pedig tartósan összefonódik egy 11 és fél éves kislányéval. Meg (Margot) Lefleur az éhhalál küszöbéről került a lelencházba, édesanyja ugyanis egy nap minden nyom nélkül eltűnt. Az árvaház vezetője, Mrs. Garrett azonban különös ellenszenvet tanúsít a kislány felé, ami azt eredményezi, hogy Meg a testi-lelki egészségére veszélyes körülmények között tölti intézeti mindennapjait. Birdie, látva ezt, mindent megtesz annak érdekében, hogy Meget minél előbb örökbefogadják.

Nem beszélhetek erről a könyvről anélkül, hogy ne említeném meg a kivitelezését, amelyektől jelenleg hangos az internet. A kötet mérete igencsak feltűnő, a regények átlagos méreténél jóval nagyobbra sikeredett, ezért némely könyvmolyban felmerülhet a kérdés (jogosan), mennyire kényelmes így olvasni. Jelentem, ez számomra nem okozott nehézséget, hiszen a könyv meglehetősen hajlékony, nem kell erőlködni sem, hogy kinyitva tartsam. Egyedül az aranyozást féltettem, hiszen a szélein éreztem is érdességet, ahol potenciálisan megkophat, ezért ha ti is ettől féltek, javaslok valamiféle védőeszköz alkalmazását, például egy könyvtokot.

A nagy méret sok szöveget is rejt – igaz, nem használtak ki minden négyzetcentimétert az oldalakon, így mind a betűméret, mind a szedés kényelmes olvasást tesz lehetővé, de a történet túlnyúlik a 700. oldalon is. A megjelenését remekül időzítették, ugyanis nyáron könnyebben tudtam időt szakítani egy effajta monstrumra – bár arra a mai napig nem jöttem rá, mi indokolta ezt a méretet.

Ez viszont ne ijesszen meg senkit: viszonylag olvasmányos, így egész könnyen lehet haladni vele. Igaz, engem ennek ellenére visszafogott a fejezetek hossza (vessetek rám követ, de nem kedvelem a kilométer hosszúságú fejezeteket, hiába vannak megtörve kihagyásokkal), valamint a terjengőssége. Ám ez a könyv nem olyan formán terjengős, hogy ha egy szerkesztő piros ceruzával átmegy rajta, kihúzhatná a felét. Nem, a Lázadó nők klubja inkább csak alapos, egy jeleneten lassan csámcsog, sokáig rágja, hogy mindent körül tudjon járni benne.

A regény nem sok módon tudott megszólítani, de a feminizmusával igen. Egyszerre felcsigázó és bosszantó azt figyelni, mennyire kiszolgáltatottak a könyvben szereplő női karakterek ebben a még férfiközpontú társadalomban, és hogyan vívják ki mégis magunknak az őket megillető szabadságot. Mindehhez a szerző erős kontrasztot állított, hiszen a férfi karakterek, akik elméletileg a társadalom pillérét alkotják ebben az időszakban, látványosan és borzasztóan tehetetlen, suta, gyenge alakok, akik a probléma megoldásához nem, de generálásához annál jobban értenek. Nem feltétlenül értek egyet ezzel a kontraszttal, de érzelmileg nagy hatással volt rám az, amit okozott, és ha ezt egy történet ki tudja váltani belőlem, ott hajlandó vagyok megbocsátani.

Összességében a Lázadó nők klubja sajnos nem volt számomra egy kiemelkedő olvasmány. Nem gondolom, hogy túl magasra tettem volna a lécet, ugyanis a beltartalmával szemben nem voltak elvárásaim sem pozitív, sem negatív irányba. Inkább csak azt reméltem, jobban hasonlít majd a 21. Század kiadó KULT könyveire, amelyeket nagyon szeretek, ám általánosságban azok atmoszférateremtésben sokkal erősebbek, mint amilyennek ezt a regényt éreztem. A terjengőssége sem segített megszeretni. Ha izgalmasabb lett volna a probléma, több karaktert vonultat fel vagy több szálon futna a cselekmény, indokoltabbnak tartanám ezt a méretet, ám részemről a túlmagyarázás inkább csak elvett, mint hozzáadott a könyv értékéhez.

A recenziós példányt köszönöm a kiadónak!

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! ♥

Öt évvel ezelőtt olvastam el a Cindert, ami sok-sok évig a várólistámon parkolt azt megelőzően, de nem mertem esélyt szavazni neki. Majd mikor a Könyvmolyképző aktívabban kezdte gondozni a sorozatot, tudtam, hogy itt az ideje nekem is belépnem Marissa Meyer világába. Nem is bántam meg. Nem azt mondom, hogy kiemelkedő élmény volt számomra a széria, de mindenképpen szeretettel emlékszem vissza a karakterekre és a történetszálakra, amelyek az utolsó, negyedik kötetében érnek teljesen és véglegesen össze. Annak ellenére, hogy ritkán olvasok sci-fit, kedvelem a hangulatát és a környezetet, amit teremt, mindez pedig egy young adult történetbe ágyazva igencsak különleges atmoszférát szült. Bár úgy érzem, a Winterrel szívesen engedtem el a sorozatot, nem tudtam ellenállni A legszebb című kiegészítő kötetnek, ami ősszel jelent meg, és Levana szemszögébe enged némi bepillantást. Most pedig a Csillagos egek kopogtatott az ajtómon, amit szintén nem tudtam kizárni rajta.

A Csillagos egek egy novellagyűjtemény, amelyben a Holdbéli krónikák világának fontos és ikonikus szereplői kapnak egy-egy plusz történetet. Többnyire előzménytörténetekről beszélünk (bár ebbe a kategóriába az utolsó két novella nem illik bele, de erről majd később), amelyek az adott szereplőnk sztorijának egy-egy kulcsmomentumát ragadják meg. Általuk pedig nem csak az adott karaktert, de a történetben betöltött szerepét is jobban megérthetjük. A kötetben 9 történetet olvashatunk, nézzük őket egyesével:

• Az őrző – Michelle Benoit, vagyis Scarlet nagymamájának a visszatekintése a Dr. Tannerrel való kapcsolatára, ami végül azt eredményezte, hogy neki kellett elbújtatnia a súlyosan megsérült, kómába kényszerített Selene hercegnőt (Cindert) az őt életben tartó gépekkel együtt.
• Rendszerhiba – Azt a rövid időszakot meséli el, amíg Garan még Cinder történetének a része volt. A lányt nemrég ébresztették fel a kómából, és épp megismerkedik Garan családjával, ahol Adri, a leendő mostohaanya már ekkor sem fogadja szívesen. Cinder próbálja megtalálni a helyét az új közegben, különösen, hogy Garan elkapja a letumózist, amely nemsokára végez majd vele.
• A királynő serege – A fiatal Ze’ev Kesley abban a “megtiszteltetésben” részesül, hogy a királynő katonája lehet abban az alakulatban, amely egy titkos projekt része. Miután nem teljesen erőszakmentesen elhurcolják a családjától, arra ébred, hogy különös implantátumok vannak a fogai helyén, és jobban kívánja a húst, mint eddig bármikor. Hamar rájön, hogy a további “fejlesztéseket” csak úgy úszhatja meg, ha feltűnésmentes marad, de kiharcol magának egy olyan helyet a falkában, ami nem az alfa, de nem is az ómega.
• Carswell útmutatója a szerencséhez – A gimnazista Thorne magabiztossága már most látványos, ám ez nem elegendő ahhoz, hogy jó jegyeket szerezzen matematikából. Épp erre a problémára keres megoldást, amikor megakad a szeme az osztály legszürkébb, ám legszorgalmasabb tanulóján. Kate viszont minden mást szívesen fogad, mint azt a feltűnést, amit az okoz, hogy a suli egyik legnépszerűbb sráca beszélgetni kezd vele.
• Édes dalod e sötét éjen – Cress története arról, hogyan és miért emelik ki a többi kagyló közül és zárják be végül abba a műholdba, ahol a Föld után kell kémkednie, a legnagyobb magányban.
• A hercegnő és a palotaőr – Winter története, amelyben fény derül arra, miért döntött úgy, hogy soha többé nem használja a holdbéli képességét és tart ki ennyire szilárdan az elhatározása mellett annak ellenére, hogy komoly hallucinációk gyötrik.
• A kis android – Ez a novella egy olyan androidról szól, akinek (Ikóéhoz hasonlóan) hibás a személyiségchipje, ezért erős vonzalmat kezd el érezni egy ember iránt, aki abban a hajóműhelyben dolgozik, amelybe őt is megvásárolták.
• A műszerész – A pillanat, amikor Cinder először találkozik Kai herceggel, csak éppen Kai szemszögéből elmesélve.
• Valami régi, valami új – Epilógus szerű sztori, amelyben valakinek az esküvőjére készülünk – de vajon kiére?

Amely kérdés leginkább foglalkoztatott, mielőtt elkezdtem olvasni a kötetet, hogy vajon képes-e érdemben is hozzáadni a fő történetszálhoz. Az a helyzet, hogy szerintem igen. Bár az előzménytörténetek nagy részét elmesélik egymásnak a karakterek a fősodorban is, az, hogy ezeken a novellákon keresztül közvetlenül kapunk bepillantást a nézőpontjukba, egészen más élményt ad. Ez számomra különösen Farkas (Ze'ev Kesley) történetén keresztül vált nyilvánvalóvá, ami egészen szívszorító.

Hol érdemes olvasni a kötetet a sorozaton belül? Annak ellenére, hogy többnyire előzménysztorik vannak benne, mindenképpen az utolsó rész, a Winter után keríteném sorra. A kötet az ikonikus karakterek fejlődéstörténetének egy-egy kulcsmomentumát ragadják ki, kontextus és világépítés nélkül pedig ez a könyv nehezen értelmezhető. Újraolvasni a szériát viszont szerintem nem feltétlenül kell hozzá. Én nem tettem, pedig nagyon rossz a memóriám, és mégis azonosítani tudtam a leírt eseményeket és a szereplőket.

Összességében nagyon örülök, hogy már a Csillagos egeket is olvashatjuk magyarul, hiszen igenis sokat hozzáad az eredeti sorozathoz. Nehéz kedvenc novellát választanom belőle, hiszen szinte mindegyikben találtam valami értékeset, csak olyat tudnék kiemelni, amely a többieknél kicsit kevésbé szólított meg. Szívből ajánlom azoknak, akik szeretik a Holdbéli krónikákat, és szívesen merülnének el benne újra még egy kötet erejéig – nem is szükséges újraolvasni a teljes szériát hozzá. Azok pedig, akik még csak tervezik sorra keríteni ezt a nagyszerű történetet, amolyan ötödik könyvként kezeljék – vagy hatodikként, ha Levana kiegészítő kötetét is beleszámoljuk (szerintem érdemes).

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! ♥

Igaz, bőven túl vagyunk már az év felén, de jellemző rám, hogy augusztus környékén eszmélek az effajta számvetésekkel kapcsolatban – nem egyszer előfordult már az elmúlt években. Ám jobb később, mint soha, legalábbis azt szokták mondani, és azért azt nem állíthatjuk, hogy már egyáltalán nem releváns ez az összefoglaló. 😊

Ezt az évet nem úgy terveztem, hogy darálni fogom a könyveket. Szerettem volna elkerülni, hogy hajszolni kezdjem a számokat, ezért nem is tűztem ki konkrét célt azzal kapcsolatban, mennyi könyvet szeretnék elolvasni. Egyedül a Goodreads célkitűzéshez írtam számot, 50-et, mert nem hagyott nyugodni az az üres rubrika az év elején. Ezt már valamikor június környékén sikerült teljesíteni, amin magam is meglepődtem. Az elmúlt néhány évben minden alkalommal hasonlóan alakult az olvasási kedvem az év során: januárban leült, majd augusztusban támadt fel ismét. Ezzel szemben idén télen és tavasszal csak faltam a könyveket, regényeket és önfejlesztőket egyaránt, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy elég lenne. Rengeteget sorra tudtam így keríteni, ami régóta várólistás volt, vagy a polcomon állt egy ideje, és ez fantasztikus érzés.

Az, hogy ekkora örömmel vetettem bele magam az olvasásba, valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy sikerült a hangulatom és az aktuális érdeklődésem szerint olvasnom. Télen, az új Bridgerton-évad érkezésekor ledaráltam a teljes sorozatot (első alkalommal). Azután inkább egy önfejlesztő időszak következett, amely alatt a táplálkozásról, meditációról, csakrákról és egyéb, keleti bölcsességekről szerettem volna többet kideríteni. Jelenleg pedig a görög mitológia-erámban járok, az Odüsszeia megjelenése okán ugyanis az a fantasztikus ötletem támadt, hogy előveszek minden, a témába vágó könyvet a várólistámról.

A következő félév izgalmasan fog alakulni, ugyanis úgy döntöttem, visszamegyek az egyetemre elvégezni a mesterképzést, méghozzá úgy, hogy a főállásomat nem adom fel, és még háztartást is vezetek. Az olvasás így hátrébb sorolódik a prioritásaimban, hiszen mindent meg szeretnék tenni azért, hogy a lehető legjobb eredményeim legyenek a kurzusokon. Ezt sajnálom, hiszen elképesztő lendületben vagyok az olvasás terén, de tudom, hogy a tanulásba most belefektetett energiám egyszer kifizetődik.

A félév kedvenc olvasmányai

Tavasszal rendszeresen hallgattam egy könyves podcastet (Fem Fiction), amelyben rendszeresen előkerült A Hail Mary-küldetés, mint elég erősen ajánlott olvasmány azok számára is, akik nem rajonganak a sci-fi műfajáért. Nekem egyébként nincs gondom vele, Andy Weir első könyve, A marsi pedig mind könyvként, mind filmként az egyik kedvencem. Teljesen odáig voltam A Hail Mary-küldetésért is. Ha tehettem volna, nem töltöm mással a napomat, csak olvasással. Különösen azok a részek fogtak meg, amelyben a két, egymásnak idegen faj kapcsolatot teremt egymással, és egyre mélyül, egyre fejlettebbé válik a kommunikáció egymás között. Nem csupán a félévem, de valószínűleg az évem kedvenc olvasmánya volt.

A többi kiemelkedő élményemet csak felsorolom, többről a blogon is írtam: A csodálatos világ, A ​hosszú élet titkai, Holdtükör, Örökké, megszakítva, Szupertanulás, Úgy, ​ahogy vagy.

Legnagyobb csalódás

Úgy tűnik, igencsak kezdek rendesen kinőni az ifjúsági regényekből, Colleen Hoover Csúf szerelem című regényén ugyanis teljesen kiakadtam. Rettenetesen gyenge történetvezetés, szerethetetlen karakterek, irritáló szituáció... CoHo még sosem verte ki nálam a biztosítékot, de ezt a sztorit képtelen voltam kedvelni még minimálisan is.

A legkülönlegesebb könyv

Nem is kellett sokáig gondolkoznom, egyértelműen Az örökkévaló az. Kezdetben rettenetesen összezavart, de amint rájöttem, hogy épp ez volt a célja, és hogy miért, egyből megbocsátottam, és csak sodródtam az árral. Nehéz spoilermentesen beszélni erről a kötetről, de annyit elárulok, hogy a zsenialitásának része az időutazás, és egy időhurok. Vagy több, ezt már nem tudtam követni. De nagyon is ajánlom azoknak, akik szeretik a bonyolultabb történetvezetést.

Friss megjelenés, amit még nem olvastál, de szeretnél

Nem vagyok elégedetlen azzal, ahogyan követtem a friss megjelenéseket idén, de természetesen rengeteg olyan van, amit még szívesen elolvasnék. Ezeket csak felsorolom, a teljesség igénye nélkül: Alchemised (SenLinYu), Egy ​kis élet (Hanya Yanagihara), Holtak ​mozgatója (T. Kingfisher), Oly fényesen ragyogtunk (T. J. Klune), Sápadt ​Álmodó/Hajnali kórus (Samantha Shannon), Test (David Szalay), Várlak ​majd a folyónál (Elizabeth Gilbert).

Legjobban várt megjelenés az év második felére

Már beraktam a Libristo kosaramba a Yesteryear puhakötéses változatát, amikor értesültem róla, hogy érkezik magyarul, méghozzá szeptemberben, a Libri gondozásában, Aranykor címmel. Még épp időben, hiszen egyelőre szívesebben olvasok magyarul, különösen komolyabb témákat. R. F. Kuang új megjelenéseinél pedig ott állok az első sorban, mint mindig, szóval tűkön ülve várom a Tajpeji ​történet könyvfesztiválos megjelenését.

A félév legjobb könyvértékelése

Szerintem az Örökké, megszakítva bejegyzése sikerült a legjobban. Bőven volt mondanivalóm a könyvről, és azt a szokásosnál hosszabban fejtettem ki.

A félév legjobb filmadaptációja

Sajnos nem lennék őszinte, ha A Hail Mary-küldetést hoznám ehhez a ponthoz, az adaptáció ugyanis nem nyerte meg a szívemet. A Reminders of Him – Emlékek róla viszont annál inkább, amely az azonos című Colleen Hoover-regényt vitte filmvászonra. A készítők nagyszerűen megtartották a történet esszenciáját (vagyis azt, ami megérintette a lelkemet), és nagyszerűen adták vissza az adaptációban. A szereplőválogatás nem volt a kedvencem, de ez már részletkérdés. Ami valóban számít, hogy nem csupán könyvhű, de önmagában is helytálló és értékelhető film készült.

A félév legszebb borítója

Az idei megjelenések közül változatlanul a Holdtükör védőborítója (a hajtogathatós, nem a keményborító) a kedvencem. Lehet, hogy ezzel kisebbségben vagyok, de szeretem az ehhez hasonló, kicsit egyszerűbbnek ható rajzolt borítókat. A nem idei megjelenések közül pedig a Kirké-é. Örülök, hogy épp ezt vették át a nemzetközi borítók közül.

Olvasmánylista az év második felére

• Alison Espach: The Wedding People
• Aviva Romm: Hormon intelligencia
• C. J. Cooke: A világítótorony boszorkányai
• C. J. Cooke: Szellemerdő
• Constanza Casati: Babilónia
• Edith Eva Eger: A balerina
• George Orwell: 1984
• Guillaume Musso: A szajnai ismeretlen
• Guillaume Musso: Az írók titkos élete
• Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
• Kathryn Stockett: Lázadó nők klubja 
• Máté Gábor – Máté Dániel: Normális vagy
• Nicole LePera: Hogyan légy te magad a szeretet
• Rhiannon Lambert: A táplálkozás tudománya
• Szabó Krisztina: A törhetetlen átok
• Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
• Yuval Noah Harari: Homo Deus
• Yuval Noah Harari: Sapiens
• Zalka Csenge Virág: A kalóz királylány

Neked mi volt a kedvenc olvasmányod az előző félévben? Hogyan éled meg az olvasási élményeidet? Melyik újdonságokat várod a legjobban? Beszélgessünk kommentben! 😊

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Tiktokon és Instagramon! ♥

A poéta császárné már első pillantásra is felkeltette a figyelmemet, ám mégis szükség volt némi győzködésre, hogy felvegyem a júliusi listámra (innen is nagyon köszönöm, Nina!). Ázsiai stílusú fantasyval – ázsiai származású szerzőtől – nem egy jó, de nem egy rossz élményem volt már, bár jelenleg épp olyan időszakban járok, amikor fogékonyabb vagyok a távolkeleti témákra. Jó, rendben, lehet, hogy a borítónak is volt némi szerepe az érdeklődésem felkeltésében, de igazán csak a Moly-os címkék, illetve témamegjelölések hatására hajlottam át az igen felé. Végül pedig úgy alakult, hogy a regény a júliusom egyik legemlékezetesebb olvasmányéléményeként maradt meg.

Vej Jin egy rizstermesztő lányaként született, a birodalom azon szegletében, ahol még a gyerekeknek sem jut elég élelem. Az éhhalál állandó fenyegetésként figyel a sarokban, és nincs esély, hogy a helyzetük javulni fog. Vej Jin egyetlen lehetősége a túlélésre, ha egy városi fiúhoz megy hozzá, aki talán valamivel több élelmet engedhet meg magának és a családjának. Újév napján azonban olyan csoda történik, amely évek óta nem fordult elő: Iszan herceg látogat el a környékre, hogy áldásokat osztogasson – az áldások által pedig átmenetileg nagyobb bőségnek örvendhetnek. Iszan azonban másfajta reményt is hoz: Ter-zsen herceg, a trónörökös ágyasokat keres, a pozíció pedig a kiválasztott lányok családjának is kedvező jövőt biztosíthat. Vej Jin csellel eléri, hogy ő legyen az egyik azon kevesek közül, akiket kiválasztanak, holott tudja jól: Ter-zsen a legkegyetlenebb ember a birodalomban. És mint kiderült, a pletykák nem túloztak. Ter-zsen brutalitása még egy császári udvarban nevelkedett, elkényeztetett férfiúhoz képest is túlzás, ám Jint nem ejtették a fejére. Hamar kitanulja az udvari intrikákat, és megpróbálja szorult helyzetét az előnyére fordítani.

Kezdjük először is azzal: elképzelésem sincs, mit keres a romantikus címke Molyon a könyv adatlapján, de bárki is pakolta oda, egészen biztosan nem olvasta a regényt. Szögezzük le most, A poéta császárné története annyira távol áll a romantikától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az, hogy van egy női főszereplőnk és egy hangsúlyos férfi karakterünk is, még nem indikálja, hogy kettejük között intim viszony is kialakul, Jin és Ter-zsen kapcsolata pedig mindennek nevezhető, csak romantikusnak nem. A horror címke ellenben tökéletesen passzol hozzá, hiszen nincs híján a gyomorforgató részleteknek. Igaz, nem csontjaidig hatoló rettegésre kell számítani, de kezdő horrorolvasóként (különösen, ha Trónok harcán is edződtél) ez még épp elviselhető.

A regényt politikai fantasy-ként is emlegetik, nem véletlenül. Egyértelműen ez a vonal a legerősebb benne, ezért nem bántam, hogy a mágikus elemek nem követeltek maguknak nagyobb szerepet. A mágia elsősorban az uralkodócsalád jellemzője, akik egy olyan pecséttel az arcukon születnek, amely később definiálja a mágiájuk természetét. Ma-zso, a legidősebb fiú infrastruktúrák (utak, hidak) építésében tehetséges, Ter-zsen a háború pecsétjét kapta (főleg a kardokat tudja irányítani), Iszan pedig a növényvilágra van hatással. Annak pedig, akit megkoronáznak, többszörösére erősödik a hatalma, így még jobban tudja szolgálni a népet. A mágia azonban egyúttal a férfiak kiváltsága is, hiszen tehetségük akkor tud érvényesülni, ha a szándékuknak megfelelő verset vetnek papírra – az olvasás, és így az írás pedig tiltott tevékenység a nőknek.

Vej Jin szándéka kezdetben mindössze annyi volt, amikor az udvarba érkezett, hogy jövőt biztosítson hétéves öccsének. Az oktatás drága, azonban az írni-olvasni tudó férfiakból hivatalnokok lesznek, akik életük végéig el tudják látni családjukat a járandósságból. Egy rizstermesztő fia rendkívül távol áll ettől a jövőtől, azonban egy hercegi ágyas könnyedén el tudja érni ezt a kegyet a királyi családnál. Legalább is Jin ezt gondolta, amíg nem szembesült azzal, mennyire rideg és érzéketlen az az ember, akit trónörökösnek választottak. Ter-zsen egészen megdöbbentő kegyetlenséggel bánik az őt körülvevő személyekkel, különösen azokkal, akik kiszolgáltatottak a számára: a szolgálókkal, az ágyasaival. Vej Jint különösen szereti kínozni, hiszen ő a semmiből jött, nem állnak mögötte arisztokrata felmenők, mint a háreme többi tagja mögött. Jint azonban nem ejtették a fejére, és csakhamar kitanulja az udvari élet fortélyait, hogy aztán ugyanúgy a játszma szereplőjévé váljon. Ám ahhoz, hogy elérje, amiért idejött, még a szimpla szereplés sem elég: mindenkinél jobb játékossá kell válnia.

A történetnek nem célja Ter-zsen brutalitását validálni, vagy akár érzékenyíteni az olvasót az irányába, azonban az események hatására (amit fedjen jótékony homály azok érdekében, akiket már meggyőztem, hogy olvassák el ezt a könyvet) elkerülhetetlen, hogy kiderüljenek részletek arról, mitől vált szörnyeteggé. Ezt azért is tartom szépnek, mert bár mindenkinek van felelőssége abban, hogyan reagál a saját traumáira, rámutat, hogy minden deviáns viselkedés hátterében van valami, ami azt kiváltotta. A könyv egyik legnagyobb erősségének azt tartom, ahogyan Vej Jin Ter-zsennel kapcsolatos véleménye és érzései formálódnak annak hatására, ahogyan egyre több részletre derít fényt a férfi múltjával kapcsolatban. Imádom, amikor egy regény ennyire komplex dilemmákkal szembesít bennünket.

Ha csak egyetlen szóval kellene jellemeznem A poéta császárnét, azt mondanám, rendkívül elmés. Ne gondold azt, hogy könnyű lesz kiismerni a szerzőt, hiszen nem a megszokott minták mentén alakítja a történetet. És ez csodálatos. Manapság egyre nehezebb olyan tartalmat találni, legyen az könyv vagy film, ami meg tud lepni, vagy ami legalább kicsit másmilyen úton jut el addig a megoldásig, amire számítasz. Imádtam, hogy mennyire nehéz volt megtippelni, hogyan fog Jin kikeveredni az aktuális, szorult helyzetéből, és hogy sokszor ötletem sem volt, én hogyan oldanám meg az adott szituációt, ezért csak hátradőltem és figyeltem a pókot, milyen mesterien fonja a hálóját. Igaz, számomra valahol hiteltelen az, hogy egy rizstermesztő lánya ennyire komplexen tudjon gondolkodni ilyen rövid idő alatt, de ezt elengedtem és csak hagytam, hogy lenyűgözzön. A végkifejlet pedig egyszerűen tökéletes; nem pontosan az, amiért valószínűleg az összes olvasó szurkol, de fantasztikusan passzolt a regény jellegéhez.

Összességében A poéta császárné magasan a legizgalmasabb és az egyik legjobb fantasy, ami a 2026-os évben a kezembe került. Ugyan könnyen kapható vagyok a politikai intrikákkal teleszőtt fantasy-kra, lévén, a Trónok harca az egyik kedvenc sorozatom, de ez nem jelenti azt, hogy bármivel le lehet nyűgözni. Nem volt könnyű olvasni a rideg és kegyetlen atmoszférájának köszönhetően, mégis állandóan a kezemben akartam tartani, hogy tudjam, hogyan éli túl Vej Jin azt, ami éppen történik vele. A többi karakter is csodálatosan lett megírva, ám egyértelműen a főszereplőnk viszi a hátán a történetet – ez a látszólag jelentéktelen karakter, aki úgy döntött, kezébe veszi a saját sorsát, hiába tudta már az elején is, hogy nem lesz könnyű. Szívből ajánlom annak, aki rajong az erős női karakterekért, az ázsiai ihletésű fantasy-kért, és azokért a történetekért, amelyek mélyen elgondolkodtatják.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

A Heated Rivalry a közösségi média miatt került a látóterembe. Rengeteg posztot láttam a hokis románcokról, meg áruházi dolgozoktól, akik nem értik, miért vásárol ennyi anyuka hokis felszerelést... Természetesen a két főszereplő színész fotója is szembejött velem néhány helyen, és hirtelen engem is elkezdett foglalkoztatni, mi az, ami ennyi embert képes volt magába bolondítani. Végül az Off Campusszal való viadalban a Heated Rivalry győzedelmeskedett, mivel nem valószínű, hogy a másikra is lesz türelmem.

Ilya és Shane kettősére még várunk kell, ugyanis az első könyv főszereplője Kip Grady és Scott Hunter. Scott a New York Admirals sztárjátékosa és csapatkapitánya, titkon meleg férfi egy olyan sportban, ahol az a bizonyos B betűs kifejezés mindig is a megszégyenítés eszköze volt a férfi öltözőben és a jégen egyaránt. Ugyan lehetetlen, hogy a jéghoki világában ő legyen az egyetlen homoszexuális férfi, ám sohasem fordult még elő, hogy akár aktív, akár visszavonult játékos nyíltan felvállalja a másságát. Kip ezzel szemben sosem titkolta magáról a szexuális orientációját, igaz, nem a rivaldafényben éli az életét: egy Straw+Berry nevű smoothiebárban dolgozik. Scott egy reggel betéved a bárba és áfonyás smoothie-t rendel, majd aznap, egy igencsak csúnya vereségszériát követően győzelmet arat a csapata. A babona szerint innentől kezdve meg kell ismételnie azt, amit a nyertes napon csinált, ám az az igazság, hogy ez a kevésbé nyomós oka annak, amiért minden reggel betér az üzletbe. A magyarázat inkább a pultban álló srác személyében keresendő.

Nem gyakran fordul elő, hogy erotikus könyv téved a kezembe, még kevésbé gyakran, hogy ezt a zsánert bármilyen formában népszerűsítem a felületeimen, ezért magyarázattal tartozom. Nem tartom szégyellnivalónak, ha valakinek ez a stílusa, az enyémtől viszont távol áll, különösen az, aminek az elsöprő többsége az akciójelenetekről szól, a sztori pedig szépen, lassan elsikkad két hancúrozás között. Nos, a Heated Rivalry pontosan ez a típusú erotikus történet. Hogy miért döntöttem mégis úgy, hogy elolvasom a könyvet? Az adaptációban rengeteg érzelmet jelenítettek meg és nehéz dilemmát hangsúlyoztak, amelyek felértékelték bennem ezt a történetet. Igenis van mondanivalója, amelyet annak ellenére is értékelek, hogy a sztori 60-70%-át nem az én ízlésemnek írták. És kíváncsi voltam, a könyvverzió is hasonló arányokkal bír-e, vagy csak lecsupaszították a jelenleg sokakat érdeklő szakaszok javára.

Az a helyzet, hogy inkább az előbbiről van szó: a könyv 60-70%-a (vagy talán inkább 80?) semmi másból nem áll, csak... szóval abból áll, ami áll, értitek. Viszont, mint ahogyan feljebb említettem, engem a legkevésbé sem érdekel, kinek mi(je) hogy áll, számomra a kötet értékelhetőségét a többi része határozta meg, amelyből viszont nem volt sok, és az se volt kifejezetten jó. Természetesen nem célom egy olyan regényt leértékelni, amelyről pontosan tudtam, hogy tele lesz az én ízlésemtől távol álló témákkal csak azért, mert tényleg tele van az én ízlésemtől távol álló témákkal, ám ez nem teszi semmissé azt, hogy a szöveg többi része (is) gyenge és fantáziátlan.

Összességében a Mindent vagy semmit könyv formájában csalódás volt számomra. Semennyivel sem ad többet, mint az adaptáció – igaz, kevesebbet sem –, ám az én elvárásomat, miszerint egészítse ki valamilyen módon, nem teljesítette. Az ok, amiért megszerettem ezt a történetet, az Kip és Scott karaktere, valamint az állásfoglalásuk egy megosztó témában, és csak emiatt tudok szívből 3 csillagot adni a regénynek. Ám ajánlani csak annak tudom, aki a hálószobai tevékenységekkel együtt tud rajongani a sorozatért.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Rebecca Ross egy azon feltörekvő ifjúsági-fantasy szerzők közül, akikre egészen biztos, hogy sokáig figyelni fogok. A The Queen-duológiával (A királynő felemelkedése, A királynő koronázása) ismertem meg, akkor, amikor más regénye még nem volt elérhető. Akkoriban teljesen odáig voltam érte, holott világosan láttam az írása gyengeségeit. Ám engem ha egy történet ennyire elvarázsol, nem törődöm azzal, illetve nem az alapján ítélem meg, ha valami nem kerek benne. Azóta volt szerencsém a Letters of Enchantment-duológiához (Isteni riválisok, Könyörtelen eskük), valamint a legújabb sorozatához, az Elements of Cadence-hez (A megbűvölt folyó, A végtelen tűz) is. Bár eddig a tendencia azt mutatta, Ross ragaszkodik a kétkötetes szériákhoz, ezúttal egy kiegészítő kötetet olvashattunk tőle a Letters of Enchantment világához kapcsolódóan.

Az Alanti birodalom tűzfényes uradalmában született Matilda klánjának legifjabb istennője, aki szerény hírnöki mágiával bír. Azonban azon a tájon, ahol az istenek gyakran végeznek egymással, hogy elrabolják a másik hatalmát, és ahol a szövetségek éppen olyan fürgén bomlanak fel, mint amilyen fürgén köttetnek, Matilda kénytelen idejekorán felnőni. Meglehet, arról ismerik, hogy szavakat és leveleket szállít a birodalmak közt, azonban közben olyan titkokkal is bír, amiket még legkedvesebb szövetségesei elől is titkolni kényszerül, hogy életben maradhasson. És hogy még tovább bonyolódjon helyzete… létezik egy halandó fiú, aki annak ellenére is róla álmodik, hogy az ébrenlét világában még sohasem találkoztak. Tíz évvel ezelőtt, életének legsötétebb éjszakáján, Vincent Beckett üzenetet írt Matildának – könyörögve kérte az istennőt, aki barátjává lett az álmaiban, hogy segítsen neki. Amikor fohászára nem érkezett válasz, Vincent továbblépett, és azzá a kérges szívű, az isteneket nem tisztelő folyami várúrrá lett, aki már rég elfeledte Matildát. Azonban minden megváltozik, amikor az istennő bezuhan szobájának ablakán egy neki szóló levéllel. Sors úgy kívánta, hogy Matilda és Vincent az álmokon túl is egymásra leljen. Matilda talán képes lesz átírni az istenek véráztatta szokásait, azonban csakis hatalmas áldozat árán. Valami olyannal kell majd szembenéznie, amit még a hatalma elvesztésénél is jobban fél: kénytelen lesz sebezhetővé lenni és engedni, hogy végre szeressék.

Teljesen őszintén, a Letters of Enchantment nem a kedvenc sorozatom Rebecca Rosstól – és ezzel, ahogyan észrevettem, kisebbségbe kerültem. Sokan az egekig magasztalják a duológiát, ám számomra messze nem volt maradandó élmény, sőt, a második regényt inkább csalódásként éltem meg. Hogy miért szerettem volna ennek ellenére is elolvasni a Vad áhítatot? Kíváncsi voltam, tud-e változtatni a sorozatról való benyomásomon. Mindemellett úgy éreztem, az istenségek túlságosan kevés szerepet kaptak a fősodorban, ezért reméltem, hogy ez a regény nem csak történetben, de világépítésben is kiegészítője lesz a szériának.

Furcsa érzés kiegészítő kötetnek nevezni ezt a téglát. Mikor kézbevettem és belelapoztam, kiderült, hogy gyakorlatilag megközelíti az eredeti sorozat két teljes kötetének a hosszúságát. Önmagában 620 oldal, ám ehhez nagyjából 9-es betűméret társul, a margókat nagyítóval kellett keresnem, sorközökről pedig ne is beszéljünk. Ez egészen biztosan remek hír azoknak, akiket – velem ellentétben – elvarázsolt az eredeti történet, én inkább csak megdöbbentem, hiszen ennek az ellenkezőjére számítottam.

Részben amit reméltem, megkaptam ettől a történettől: mivel az egyik főszereplőnk az isteni világ szülötte (ráadásul egyszerre az Alanti és a Égi világé), igencsak alaposan megismerjük általa a világépítés azon aspektusát, amely nem kapott kellő figyelmet a duológiában. Bár megérteni nem volt könnyű azt, miért ennyire kegyetlenek egymással az istenségek, de ahogyan haladtunk előre a történetben, úgy egyre több részlet vált világossá. A többi kötetben talán nem volt ennyire egyértelmű, de a Vad áhítatban igazán kibukott, milyen mértékben inspirálódott Ross az ókori görög mitológiából, és nem, nem a romantizált fajtájából.

Csakhogy nem születhet úgy kiegészítő kötet, hogy ne kapjunk valamilyen sztorit is mellé, itt pedig természetesen egy újabb szerelmi történetet kaptunk csemegeként. Mathilda és Vincent kapcsolata igazán különleges, gyakorlatilag időn és téren átívelő – különösen, hogy a kapcsolatuk álmok útján születik meg, személyesen csak jóval később találkoznak.

Összességében a Vad áhítat nem kompenzálta számomra azt, ahogyan a Letters of Enchantment-duológiával – avagy most már sorozattal – kapcsolatban érzek. Ám legalább korrigálta a széria egyik legfőbb hibáját, mégpedig azt, hogy elhanyagolta a világépítést, és nem engedte számunkra, hogy kellőképpen megértsük az isteneket. A szerelmi szál érdekes és szép, amelyet érdemes volt követni, de nem tudok szemet hunyni afelett az érzésem felett, hogy ez a könyv nem született volna meg, ha Rebecca Ross hagyja egy kicsit érni az íróasztalban az Isteni riválisokat. Mindemellett úgy gondolom, feleslegesen terjengősre sikerült a regény, bőven elfért volna egy 100-200 oldallal kurtább formátumban, és akkor talán még margók és sorközök is jártak volna hozzá. Aki imádta az eredeti sorozatot, annak természetesen kérdés nélkül a kezébe nyomnám. És mivel csak világépítésben kapcsolódik a kettő egymáshoz, történetben kevésbé, újraolvasni a szériát közvetlenül előtte nem szükséges.

Blogturné  ▼

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥