Rebecca Ross egy azon feltörekvő ifjúsági-fantasy szerzők közül, akikre egészen biztos, hogy sokáig figyelni fogok. A The Queen-duológiával (A királynő felemelkedése, A királynő koronázása) ismertem meg, akkor, amikor más regénye még nem volt elérhető. Akkoriban teljesen odáig voltam érte, holott világosan láttam az írása gyengeségeit. Ám engem ha egy történet ennyire elvarázsol, nem törődöm azzal, illetve nem az alapján ítélem meg, ha valami nem kerek benne. Azóta volt szerencsém a Letters of Enchantment-duológiához (Isteni riválisok, Könyörtelen eskük), valamint a legújabb sorozatához, az Elements of Cadence-hez (A megbűvölt folyó, A végtelen tűz) is. Bár eddig a tendencia azt mutatta, Ross ragaszkodik a kétkötetes szériákhoz, ezúttal egy kiegészítő kötetet olvashattunk tőle a Letters of Enchantment világához kapcsolódóan.
Az Alanti birodalom tűzfényes uradalmában született Matilda klánjának legifjabb istennője, aki szerény hírnöki mágiával bír. Azonban azon a tájon, ahol az istenek gyakran végeznek egymással, hogy elrabolják a másik hatalmát, és ahol a szövetségek éppen olyan fürgén bomlanak fel, mint amilyen fürgén köttetnek, Matilda kénytelen idejekorán felnőni. Meglehet, arról ismerik, hogy szavakat és leveleket szállít a birodalmak közt, azonban közben olyan titkokkal is bír, amiket még legkedvesebb szövetségesei elől is titkolni kényszerül, hogy életben maradhasson. És hogy még tovább bonyolódjon helyzete… létezik egy halandó fiú, aki annak ellenére is róla álmodik, hogy az ébrenlét világában még sohasem találkoztak. Tíz évvel ezelőtt, életének legsötétebb éjszakáján, Vincent Beckett üzenetet írt Matildának – könyörögve kérte az istennőt, aki barátjává lett az álmaiban, hogy segítsen neki. Amikor fohászára nem érkezett válasz, Vincent továbblépett, és azzá a kérges szívű, az isteneket nem tisztelő folyami várúrrá lett, aki már rég elfeledte Matildát. Azonban minden megváltozik, amikor az istennő bezuhan szobájának ablakán egy neki szóló levéllel. Sors úgy kívánta, hogy Matilda és Vincent az álmokon túl is egymásra leljen. Matilda talán képes lesz átírni az istenek véráztatta szokásait, azonban csakis hatalmas áldozat árán. Valami olyannal kell majd szembenéznie, amit még a hatalma elvesztésénél is jobban fél: kénytelen lesz sebezhetővé lenni és engedni, hogy végre szeressék.
Teljesen őszintén, a Letters of Enchantment nem a kedvenc sorozatom Rebecca Rosstól – és ezzel, ahogyan észrevettem, kisebbségbe kerültem. Sokan az egekig magasztalják a duológiát, ám számomra messze nem volt maradandó élmény, sőt, a második regényt inkább csalódásként éltem meg. Hogy miért szerettem volna ennek ellenére is elolvasni a Vad áhítatot? Kíváncsi voltam, tud-e változtatni a sorozatról való benyomásomon. Mindemellett úgy éreztem, az istenségek túlságosan kevés szerepet kaptak a fősodorban, ezért reméltem, hogy ez a regény nem csak történetben, de világépítésben is kiegészítője lesz a szériának.
Furcsa érzés kiegészítő kötetnek nevezni ezt a téglát. Mikor kézbevettem és belelapoztam, kiderült, hogy gyakorlatilag megközelíti az eredeti sorozat két teljes kötetének a hosszúságát. Önmagában 620 oldal, ám ehhez nagyjából 9-es betűméret társul, a margókat nagyítóval kellett keresnem, sorközökről pedig ne is beszéljünk. Ez egészen biztosan remek hír azoknak, akiket – velem ellentétben – elvarázsolt az eredeti történet, én inkább csak megdöbbentem, hiszen ennek az ellenkezőjére számítottam.
Részben amit reméltem, megkaptam ettől a történettől: mivel az egyik főszereplőnk az isteni világ szülötte (ráadásul egyszerre az Alanti és a Égi világé), igencsak alaposan megismerjük általa a világépítés azon aspektusát, amely nem kapott kellő figyelmet a duológiában. Bár megérteni nem volt könnyű azt, miért ennyire kegyetlenek egymással az istenségek, de ahogyan haladtunk előre a történetben, úgy egyre több részlet vált világossá. A többi kötetben talán nem volt ennyire egyértelmű, de a Vad áhítatban igazán kibukott, milyen mértékben inspirálódott Ross az ókori görög mitológiából, és nem, nem a romantizált fajtájából.
Csakhogy nem születhet úgy kiegészítő kötet, hogy ne kapjunk valamilyen sztorit is mellé, itt pedig természetesen egy újabb szerelmi történetet kaptunk csemegeként. Mathilda és Vincent kapcsolata igazán különleges, gyakorlatilag időn és téren átívelő – különösen, hogy a kapcsolatuk álmok útján születik meg, személyesen csak jóval később találkoznak.
Összességében a Vad áhítat nem kompenzálta számomra azt, ahogyan a Letters of Enchantment-duológiával – avagy most már sorozattal – kapcsolatban érzek. Ám legalább korrigálta a széria egyik legfőbb hibáját, mégpedig azt, hogy elhanyagolta a világépítést, és nem engedte számunkra, hogy kellőképpen megértsük az isteneket. A szerelmi szál érdekes és szép, amelyet érdemes volt követni, de nem tudok szemet hunyni afelett az érzésem felett, hogy ez a könyv nem született volna meg, ha Rebecca Ross hagyja egy kicsit érni az íróasztalban az Isteni riválisokat. Mindemellett úgy gondolom, feleslegesen terjengősre sikerült a regény, bőven elfért volna egy 100-200 oldallal kurtább formátumban, és akkor talán még margók és sorközök is jártak volna hozzá. Aki imádta az eredeti sorozatot, annak természetesen kérdés nélkül a kezébe nyomnám. És mivel csak világépítésben kapcsolódik a kettő egymáshoz, történetben kevésbé, újraolvasni a szériát közvetlenül előtte nem szükséges.
.jpg)
Oldalszám: 624
Sorozat: Letters of Enchantment 0.
Eredeti cím: Wild Reverence (2025)
Fordította: Szujer Orsolya
Műfaj: (high) fantasy, romantikus
