Rebecca Ross: Könyörtelen eskük
Tavaly a duológia első kötete, az Isteni riválisok az év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra. Több, általam nagyra becsült blogger is rajongásig szerette a történetet, ezért úgy gyanítottam, én sem érzek majd másképpen iránta. És bár végül maradéktalanul nem nyűgözött le, de nem tudnám azt mondani, hogy ne szerettem volna. Ugyanakkor már az értékelésemben is megemlítettem, hogy érzek egy bizonyos, akkor még megmagyarázhatatlannak tűnt hiányt a történettel kapcsolatban – és ez a sorozat második, egyben záró részével nyert értelmet számomra. Jelenleg sokkal tisztábban látom, mi zavart már az első kötet kapcsán is, amelyeket a második rész javíthatott vagy pótolhatott volna, de az az igazság, hogy ez nem történt meg.
Az istenek háborújának elszenvedői az emberek. Alanti Dacre meg akarja szerezni magának Égi Enva hatalmát, ezért Oath városába tart, ahol az istennő rejtőzik. Közben Iris, aki nemrég menekült meg a frontról, de közben elveszítette újdonsült férjét, azon dolgozik, hogyan akadjon Roman nyomára. Közben Romant az ellenség bűvkörében látjuk viszont, Dacre seregében, aki a fiú emlékeinek elvételével és manipulációval rávette őt, hogy szolgálja. Roman és Iris ismét az írás segítségével találnak egymásra, és közben a véletlenül kezükbe került eszközökkel azon igyekeznek, hogy mielőbb véget vessenek a háborúnak.
Mint ahogyan említettem két bekezdéssel feljebb, a Könyörtelen eskük végére egyértelművé vált számomra, hogy mi(k) okozta(/ák) a hiányérzetet bennem (az előző könyvet követően reméltem, hogy a kimaradt infómorzsákat a második részben találom meg, ezt ezért nem fejtegettem abban az értékelésben). Ennek egyik pontja pedig a mitológia kidolgozatlansága. Namármost, ha fantasyról beszélünk, annak az egyik legfontosabb építőeleme a világhoz tartozó kultúra és mítoszok megismertetése, ami itt igencsak hiányosan teljesül. A mai napig nem egyértelmű számomra, kik Ross világának istenei, melyik isten mit képvisel, mi a különbség alanti és égi istenek között, és mi is történt velük tulajdonképpen. De ami a legszomorúbb: továbbra sem tudom biztosan, mi történt a két rivalizáló isten, Enva és Dacre között, ami a jelenben játszódó háborút kirobbantotta.
Rendkívül mérges voltam Ross-ra amiatt is, hogy rengeteg, de tényleg, rengeteg lehetősége volt tovább bonyolítani, izgalmasabbá vagy fájdalmasabbá tenni a történetet, és nem élt vele. Szó szerint az történik, hogy ha felmerül egy komolyabb konfliktushelyzet a fejezet legvégén, az a következő oldalon úgy oldódik fel, mintha semmi jelentősége nem lenne a helyzetnek. Egyáltalán nem azt mondom, hogy elbírt volna a jelenleginél feszítettebb tempót a történet (mindjárt kitérek arra is, ez hogyan billent át a ló túloldalára), csupán azt, hogy Ross rendkívül feltűnő módon kímélte a két főszereplőnket a bonyodalmaktól. És ezek olyan remek helyzetek voltak, amelyekkel könnyen lehetett volna háromkötetesre nyújtani a szériát – talán akkor több Iris & Roman jelenetet is kaptunk volna.
Mint említettem, azzal nem volt baj, amilyen tempóban haladt a történet, de talán túlzásba is esett ezzel. Rossnak így ugyanis nem maradt elegendő ideje megfelelően kibontani, kifejteni a történet kohéziója szempontjából kulcsfontosságú részleteket, és én emiatt nem egyszer el is vesztem. Számos ponton kavarodtam bele az eseményekbe, holott nem jellemző rám, hogy ne tudjam követni az adott történet fonalát. Mindemellett egyes események olyan hirtelen történtek meg és zajlottak le, hogy nem is volt időm és lehetőségem kellően belehelyezkedni a szituációra. Nagyon szívesen hoznék konkrét példákat is erre, de valamennyi rendkívül spoileres lenne, és igyekszem ezt elkerülni az értékeléseimben.
Visszakanyarodva a háromkötetes gondolatra, amit két bekezdéssel feljebb felvetettem. Én alapvetően kedvelem a duológiákat, különösen, mert nagyon sok esetben abszolút nincs szükség arra, hogy úgy nyújtsunk egy sztorit, mint ahogyan a rétestésztát (sőt, néha kifizetődőbb lenne egy kötetben lezárni, lásd a Sötét, magányos átkot Brigid Kemmerertől), ám úgy érzem, a Letters of Enchantment-duológiának jót tett volna a bővítés. Különösen, mert Iris és Roman szerelmének kibontásával sem vagyok maradéktalanul elégedett. A kapcsolatuk gyönyörű és szívesen olvastam volna kétszerannyi jelenetet, amelyben ez megnyilválul. Továbbá a házasságkötésük (még az első kötetben) bár csodálatos, és a történet szempontjából jelentőségteljes mozzanat volt, de igencsak elhamarkodottnak érzem. Úgy gondolom, illett volna mélyíteni előtte a kapcsolatukat és több alapot adni ennek a fordulatnak.
Összességében a Könyörtelen eskük sajnos egyáltalán nem nyűgözött le, nem vitt magával – és ez egyébként nem kis mértékben meg is lep. Imádtam Rebecca Ross egy másik duológiáját (A királynő felemelkedése), és valójában az Isteni riválisok első könyvét is szerettem, de nem tudom és nem is szeretném szépíteni azt, amit a Könyörtelen eskük kapcsán érzek. Egyáltalán nem azt mondom, hogy nem érdemes az elolvasásra – sőt, ha imádtad az Isteni riválisokat, semmiképp se hagyd befejezetlenül. Szimplán úgy gondolom, Rebecca Rossban minden megvolt ahhoz, hogy sokkal jobbá, teljesebbé tegye a befejező részt, és nem élt ezzel. Mindemellett volt rengeteg pozitívum is a történetben (pl. hitelesen és izgalmasan jeleníti meg a háború borzalmait, illetve Roman és Iris levélváltásait ebben sokkal szebbnek találtam), de ezek számomra sajnos kevésbé voltak hangsúlyosak. Mindenesetre hálás vagyok, hogy részem lehetett ebben az élményben.
Oldalszám: 544
Sorozat: Letters of Enchantment 2. (Dream Válogatás)
Eredeti cím: Ruthless Vows (2023)
Fordította: Szujer Orsolya
Műfaj: fantasy, romantikus, young adult
0 megjegyzés