Marissa Meyer fantasztikus sorozata, a Holdbéli krónikák (Cinder, Scarlet, Cress és Winter) mély nyomot hagyott a szívemben. Az olvasását olyan hosszúra nyújtottam el, amilyenre csak tudtam, hogy minél tovább velem maradjon az élmény. Így a sorozatot a Cinderrel 2021. elején nyitottam meg, de a Winterrel csak az idei év elején zártam le. Rettenetesen rajongtam a főszereplő karakterért, és annak ellenére, hogy nem áll különösebben közel hozzám a sci-fi műfaja (nyitott vagyok rá, de inkább fantasyt választok), a futurisztikus, kiborgokkal és űrhajókkal teli világépítése is lenyűgözött. Mindezek után persze nagyon izgatott voltam az új könyve miatt – ugyanakkor tartottam is tőle, hogy a Holdbéli krónikák nyomába sem fog érni. Melyikre tippeltek? Az utóbbi a nyerő.

Serilda egy kis faluban él az édesapjával, a molnárral. Születésének körülményeiről igen érdekes történetet hallott: állítólag édesapja megmentett egy istenséget a Rémkirálytól, aki hálája jeléül gyermekkel ajándékozta meg a férfit. Serilda különleges ajándékot is kapott az istentől az életén kívül: egy képességet, mellyel történeteket tud mesélni. Csakhogy nem egyszerű történetek ezek, hanem legtöbbször hazugságok, füllentések – legalábbis a falubeliek szerint. A közösség ezért a képességéért megveti Serildát és messziről elkerülik őt. Az átka egyik éjszaka komoly bajba keveri: szembetalálkozik a Rémkirállyal, a vadhajsza vezetőjével, kinek azt hazudja, képes aranyat fonni a szalmából. A Rémkirály a következő holdtöltekor a kastélyába hívatja Serildát, ahol a képessége bizonyítására kényszeríti, halálbüntetés terhe mellett, ha nem teljesíti a kérését.

Ha ismeritek a Holdbéli krónikák legalább egy kötetét, talán a fentiek fényében már jobban érthető a csalódottságom az Aranyfonóval szemben. Nem “egészségesen”, hanem teljesen más ahhoz a stílushoz és mondanivalóhoz képest, amelyet Meyertől eddig kaptam. Mintha nem is ugyanannak a szerzőnek a könyvét olvastam volna, akit annyira megszerettem.

Számomra az olvasási élményt teljes egészében elrontja, ha a főszereplőt nem tudom megkedvelni – és Serildát nem tudtam. Bosszantott, hogy ennyire szerencsétlenül bánik a saját képességével, nem ismeri azt és még irányítani sem tudja. Az, hogy nem tudja tartani a száját, és nincs befolyása arra, milyen történet jön ki rajta, folyamatosan bajba keveri. Olyan, mintha nem lenne kontrollja a saját teste felett, és mintha a képessége irányítaná őt. Az egész furcsa volt számomra és szokatlan.

A regényt szinte egyedüli fénypontját Arany karaktere jelentette számomra. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, ő az aranykészítő “manónk”, aki végül segít Serildának aranyat teremteni a szalmából a Rémkirály kastélyának pincéjében. Persze már az elejétől sejteni lehet, hogy a személye körül komoly rejtély kering, és a végére egy igazán izgalmas akció bontakozik ki ebből.

Összességében az Aranyfonó számomra önmagában is egy középszerű fantasy történet, nem csak annak a fényében, hogy mit reméltem tőle előzőleg. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy folytatni fogom a második résszel (ha jól tudom, a sorozat duológia), egy rettenetesen izgalmas ponton ért véget a történet, és megöl a kíváncsiság a megoldásáért. Továbbá imádom az olyan pasi-karaktereket, akiket meg kell menteni, Arany pedig igazán belopta magát a szívembe.

Értékelés

Kiadás: Könyvmolyképző (2023)
Oldalszám: 464
Sorozat: Aranyfonó 1. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: Gilded (2021)
Fordította: Szabó Krisztina
Műfaj: fantasy, young adult

Réges-régen a hazugságok istene megátkozta a szegény molnár lányát, aki most mesterien szövi varázslatos, lenyűgöző történeteit – csakhogy egyetlen szó sem igaz belőlük.

Legalábbis mindenki így hiszi.

Amikor Serilda az egyik történetével magára vonja a gonosz Lidérckirály figyelmét, hirtelen egy szellemektől hemzsegő, sötét világban találja magát, ahol hollók figyelik minden egyes mozdulatát. A király a várbörtönbe zárja Serildát, és megparancsolja, hogy fonjon aranyat szalmából, máskülönben az életével fizet az egyik hazugságáért. Serilda kétségbeesésében akaratlanul megidéz egy titokzatos fiatalembert, aki bele is egyezik,

hogy a megfelelő fizetségért cserébe segít neki. Csakhogy szerelemről nem esett szó az alku megkötésekor…

Serilda hamarosan rádöbben, hogy a kastély falai közt számos titok lapul, és egy ősi átok, amit muszáj megtörnie, ha véget akar vetni a király rémuralmának.

Hagyd, hogy elvarázsoljon!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Ha követtek már egy ideje, feltűnhetett, hogy időről időre igyekszem behozni a lemaradásomat a klasszikusok terén is. Charles Dickens többek között egy olyan szerző, akinek életművére rettenetesen kíváncsi vagyok. Legismertebb művét, a Karácsonyi éneket én is olvastam már – igaz, nem rajongtam érte különösebben (ennek ellenére minden filmes feldolgozását megnézem, ami csak szembejön velem, és a legkedvesebb színházi élményemet is egy ennek nyomán készült darab okozta). A David Copperfield, avagy a mai alanyunk talán a harmadik legkedveltebb regénye a Karácsonyi ének és a Twist Olivér után.

David Copperfield – mert nem vagyok hajlandó a magyarítást használni; a Twist Olivért már megszoktam, bár az is teljesen indokolatlan, de itt nem alkalmazkodom – történetét a kezdetek kezdetétől ismerjük meg. Még magzatkorában érte az első szerencsétlenség, mivel édesapja hat hónappal David születése előtt elhunyt. Gyermekévei viszonylagos békességben telnek, azonban mikor édesanyja újra férjhez megy, minden megváltozik. Anyja számára ez az új, reményekkel teli kezdetet jelenti, David sorsa azonban az ellenkezőjére fordul. A következő évek szenvedéssel, nélkülözéssel és sok csalódással telnek a számára. Jobbra fordul-e vajon David élete a végén?

Elsőre engem a regény erősen emlékeztetett a Twist Olivérre – habár azt a történetet még nem olvastam, de nagyrészt tudom, miről szól. Ez a hasonlóságérzet a végére sem múlt el, hiszen összességében mindkettőnek ugyanaz a célja: egy borzasztóan szerethető, ugyanakkor kicsit naiv és jólelkű, illetve rendkívül hányattatott sorsú fiatal fiú karakteren keresztül bemutatni a 19. századi Anglia olykor szörnyű valóságát.

David Copperfield és a szerző élettörténete között sok hasonlóságot felfedezhetünk. Mindettejük gyerekkora viszonylagos békében és jómódban telt, a körülmények szerencsétlen összejátszása következtében azonban mindketten egyik pillanatról a másikra megtapasztalták a nyomort és a nélkülözést. Dickens számára az ebben az életszakaszban megtapasztaltak jelentették későbbi regényeinek fő vonalát és mondanivalóját, mellyel később töretlen, világszintű hírnevet szerzett magának. A David Copperfieldben tehát a szerző saját élményei is elrejtette, melynek tudatában még nehezebb szívvel olvastam a sorokat.

Összességében a David Copperfield egy rettenetesen szerethető regény annak ellenére, hogy a mai, felgyorsult hétköznapokhoz alkalmazkodott ingerküszöb számára lassú és vontatott. Részletes leírások és többszörösen összetett mondatszerkesztés jellemzi, amely az én, a nyelvi esztétikát és a nyelvvel való játékot éltető lelkem számára fantasztikus élmény volt. Ajánlom annak, aki intellektuális utazást tenne a kanapén ülve, és rendelkezik erre néhány, viszonylag nyugodt délutánnal, mikor le tud lassulni. Ez a regény megköveteli.

Értékelés

Kiadás: Menő Könyvek (2023)
Oldalszám: 544
Kiadói sorozat: Örök Kedvencek
Eredeti cím: David Copperfield (1850)
Fordította: Ottlik Géza
Műfaj: klasszikus

Copperfield Dávid kora gyermekévei békességben és boldogságban telnek. Bár édesapja nem érhette meg fia születését, édesanyja, Clara, és hűséges cselédjük, Pegotty szerető gondoskodással veszik körül. Mikor édesanyja feleségül megy a keményszívű Edward Murdsone-hoz, intézetbe küldik, majd anyja korai halála után Londonba kerül, hogy munkával keresse meg kenyerét. Jósorsa összehozza a kalandos életű, ám jólelkű Mr. Micawber-val és annak szerető feleségével. Csakhogy Mr. Micawber az adósok börtönébe kerül. A magára maradt Dávid nénjének, Betsey Trotwoodnak a házába menekül. Nénikéje jóvoltából megnyílik előtte a világ, és nélkülözésekkel teli élete ismét új fordulatot vesz.

A hányattatott sorsú angol ifjú mára klasszikus történetében a XIX. századi angol realista regényirodalom legjelentősebb alakja, Charles Dickens számos személyes történetet elevenített meg, megmutatva, milyen élmények járultak hozzá a leendő író fejlődéséhez.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Állomáslista

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

A. M. Howell neve nem volt ismerős számomra, viszont tavaly az ugyancsak a Manó könyveknél megjelent Az elveszett titkok kertje című regényére felkaptam néhányszor a fejemet – csak a szerző nevét ezek szerint nem jegyeztem meg. Végül a kapacitásaim nem tették lehetővé a megjelenése környékén, hogy foglalkozzak vele, így végül teljesen elfelejtődött számomra. Mostanában viszont nem nagyon olvastam olyan ifjúsági könyvet, amely inkább a kiskamaszokat célozza, és úgy gondoltam, a lelkem megérdemelne egy kis dédelgetést. Ezután jött velem szembe a szerző második könyve, A titkos csillagvizsgáló, amely elég érdekesnek tűnt ahhoz, hogy rá essen a választásom.

A történet a tizenkét éves leányzó, Nancy szemszögéből játszódik, aki egyszer csak azzal szembesül, hogy édesanyja nem az iskolába viszi el, hanem a vasútállomásra, mindenfajta előzetes bejelentés nélkül. Kishúgával és az izgatott, furcsán viselkedő anyjával Suffolkba utaznak a nagyapjához, akit egyáltalán nem ismert azelőtt. A dolgok ezután még rejtélyesebb irányt vesznek, hiszen a lányoknak eddig ismeretlen szabályokhoz kell alkalmazkodniuk, melyre semmiféle magyarázatot nem kapnak szülőjüktől. Mindennek azonban nagy valószínűséggel köze van a 75 évenként visszatérő Halley-üstököshöz, amely ebben az időszakban központi témája a mindennapoknak. Nancy – a felnőttektől kapott válaszok híján – kénytelen maga utánajárni annak, mit titkolnak előle.

Először is muszáj leszögeznem, mennyire imádtam a regény kezdését. Rettenetesen fontos, hogy egy könyv már a legelején megfogja az olvasót – különösen a mai, felgyorsult világunkban, amikor az ingerküszöbünk egyre alacsonyabban helyezkedik el. Igaz, én azok közé tartozom, akik mindig adnak esélyt annak, hogy beinduljon a történet, mielőtt megítélnének egy könyvet, még akkor is, ha utáltam az elejét… viszont ilyen esetben mindig borzasztó sokáig tart végigérnem a regényen. Amikor viszont ütős a kezdés, alig várom, hogy folytathassam, és így értelemszerűen gyorsabban haladok. A titkos csillagvizsgáló első fejezete számomra igazán meggyőző volt.

A főszereplőnk, Nancy személyiségét imádtam. Látszik, hogy még nem forrott ki, hiszen tizenkét évesen az ember még messze van attól, hogy meghatározhassa saját magát, de már éppen rálépett arra az útra. Nancy ugyan kritikus gondolkodású (megfigyeltétek, hogy amúgy a legtöbb főhős az?), de még nagyban igazodik a véleménye azon felnőttekéhez, akikre felnéz. Érdekes viszont követni a fejlődését és gondolkodását – kicsit én is újra tizenévesnek éreztem magam általa. Nem volt az még olyan rég, na.

Magát a történetet igencsak feldobja az a történelmi közeg, amikor játszódik. Ritkán olvasok az 1900-as évek elejéről szóló vagy ekkor játszódó regényeket, de mindig örülök neki, ha egy szerző interpretációján keresztül jobban megismerhetek egy korszakot. A 75 évente a Föld mellett elsuhanó Halley-üstökös visszatérésének évében, 1910-ben járunk, még pontosabban közvetlenül az esemény bekövetkezte előtt. Az újságok hangosak a hírtől, és általánosságban világvége-hangulat uralkodik az embereken, mivel az üstököshöz balszerencsét, tragédiákat és halált kötnek az égitest korábbi megjelenéseikor történtek miatt. Nyilván egyáltalán nem hiszek benne, hogy az üstökös “hozta el” ezeket a szerencsétlenségeket az emberiségre, de azért elhűltem azon a listán, ami a Wikipédián található. Mindenesetre a főszereplőink a józan réteget képviselik, akik a tudományos magyarázatban hisznek, és nem pánikolnak mindenféle indok nélkül.

Annak ellenére azonban, hogy arra számítottam, a történet főbb cselekményszála az üstököshöz fog kötődni valamilyen módon, hamar kiderült, hogy a kettőnek kevés köze van egymáshoz. Az üstökös inkább afféle plusz érdekességként jelent meg a regényben (és nem mellékes, hogy a társadalomtudományokért rajongó részem remek csemegét kapott általa, már ami a kialakult tömeghisztériát illeti). A regény központi rejtélye sokkal inkább Nancy családjának múltjához köthető. A kislány nyomozásából nem csak az derül ki, miért vágta el édesanyja annak idején minden kötelékét a családjához, de olyan titkok is, melyek Nancy egész identitását átalakítják.

Bár az elején még igencsak ígéretes volt a regény, a végére sajnos már nem éreztem ugyanazt a lelkesedést. A cselekmény alakulásával és egyes fordulataival már nem igazán értettem egyet, vagyis nem voltak elég hitelesek számomra. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezt a történetet imádtam volna gyerekként, és nagyon szívesen adnám a saját csemetém kezébe, ha egyszer lenne. Időtállónak azonban nem tartom, hiszen felnőttként sajnos nem tudtam igazán belefeledkezni. Nem bájolt el annyira, mint amennyire F. H. Burnett történetei tudnak mind a mai napig.

Összességében A titkos csillagvizsgáló elolvasása után kicsit bánom, hogy annak idején lemaradtam Az elveszett titkok kertjéről, és amint lesz időm rá, biztosan pótolni fogom. Tetszett Howell stílusa és az, ahogyan látja a világot. Nem gondolom, hogy még egyszer el fogom olvasni a fentebb említettek okán, de ez nem a könyv értékéből von le, hiszen nem én vagyok az elsődleges célközönség. Mindent összevetve ha ti is szerettek néha elmerülni a kiskamaszoknak szóló regény kedves és naiv narratívájában, Burnett és Lucy Strange irományai után nyugodtan ismerkedjetek meg ezzel a könyvvel, vagy legalább jegyezzétek meg a szerző nevét a következő regénye megjelenéséig.

Értékelés

Kiadás: Manó Könyvek (2023)
Oldalszám: 352
Eredeti cím: Mystery of the Night Watchers (2021)
Fordította: Cséplő Noémi
Műfaj: történelmi fikció, ifjúsági

1910 májusa

Ahogy a ragyogó Halley-üstökös egyre közelebb ér a Földhöz, Nancy élete a feje tetejére áll, amikor Suffolkba kénytelen utazni nagyapjához, akivel korábban sosem találkozott. A függönyök behúzva, Nancy nem hagyhatja el a házat; senki nem tudhatja, hogy ő és édesanyja ott vannak.

Amikor Nancy felfedezi a ház titkos csillagvizsgálóját és rájön, hogy nagyapja és édesanyja éjjelente elhagyják a házat, elhatározza, hogy az egyre tornyosuló rejtélyek nyomába ered. Vajon hová mehetnek a felnőttek? Miért nem láthatja őket senki? A múltban gyökerező sötét titkokra fény derül, ám közben Nancy élete is veszélybe kerül. Az elveszett titkok kertje népszerű szerzője, A. M. Howell újabb regénye mélyre temetett titkokkal és sötét hazugságokkal vegyített kalandot kínál, a huszadik század elejének Angliájába repítve az olvasót.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire tisztelem és szeretem Margaret Atwood munkásságát. Legutóbb az Égető kérdések című esszégyűjteményét olvastam tőle, mellyel az igazán személyes gondolataiból is megismertem néhányat — azokból, melyekkel eddig inkább csak a regényei bevezetésében találkozhattam. A legnagyobb és egyben legrettegettebb vágyam könyvet írni, Atwood pedig az elsőszámű példaképeim között van e téren. Minden eddigi történetével valami olyat adott számomra, mellyel tényleg többnek éreztem magamat, és mindig másmilyen módon. És a Pénelopeiával is képes volt megismételni ezt az élményt.

Ki ne emlékezne Odüsszeuszra, a trójai háború hősére, aki tízévnyi folyamatos harc után, egy ügyes csel kieszelésével megszerezte a győzelmet a görögök számára? És akkor az is biztos rémlik, hogy héroszunk ezután még tíz hosszú évig bolyongott – s hosszan hányódott – a tengeren társaival – kik végül önnön buta vétkeikért odavesztek (nyugi, befejeztem) –, mert sikerült magára haragítania valamelyik istenséget, aki aztán folyamatosan eltérítette a hazavezető útról. A sztori végén kiderül, hogy otthon maradt felesége, Pénelopé végig hűséges volt hozzá az összesen húsz hosszú év során, ám mivel rajta kívül senki sem hisz már Odüsszeusz hazatérésében, kérők ostromolják őt folyamatosan. A helyzet már épp kezd tűrhetetlenné válni, mikor a tékozló férj végre hazatér és rendet teremt a házában.

Margaret Atwood, vérbeli feminista lévén erősen felháborodott az Odüsszeia végkifejletén. “Rendet teremtés” címén ugyanis héroszunk nem csupán Pénelopé kérőit kaszabolja le, hanem azokat a szolgálólányokat is, akikkel ezek a kérők az időt múlatták. Atwoodban felmerült a kérdés, miért kellett ezeket a szolgálólányokat a halálba küldeni? Hiszen ebben a korban jellemzően nem volt választása az ember lányának, ha egy nála magasabb rangú, felajzott, a jó görög bortól pedig illuminált állapotban lévő férfiú elkapta valamelyik sötét sarokban. És ez csak a dolog egyik fele. Az Odüsszeia ugyanis nem rejti véka alá, hogy amíg a héroszunk dicsőíti felesége töretlen hűségét iránta, addig ő maga nem mondhatja el, hogy nem élte ki a vágyait más asszonyokon a távol töltött húsz év során. Mégis, az “azóta” eltelt több ezer évben Odüsszeusz nevét minden alapműveltséggel rendelkező ember megismerte, míg ha Pénelopé nevét kontextus nélkül megemlítenénk bárkinek az utcán, fogalma sem lenne róla, kiről beszélünk. Atwood ezért úgy döntött, hogy ha a férfiaknak szabad dicsekedniük a viszonyaikkal, és ez még erősíti is a reputációjukat, adjunk mán’ hangot a történelem/világirodalom hang nélküli asszonyainak, és meséljük el ezt a történetet egy kicsit más szemszögből is.

Aki azt gondolja ezek alapján, hogy a koncepció miatt szerettem bele ebbe a regénybe, az nagyon jól gondolja. Imádom és ezerszer csókoltatom ezt a nőszemélyt, aki ilyen kreatív és szemet gyönyörködtető módon terjeszti a feminista látásmódját. Fantasztikus az ötlet, miszerint vegyünk egy történelmi/világirodalmi személyiséget, akit mindenki ismer, döbbentsük rá az embereket, hogy mégsem (mert valami probléma van az interpretációban — jelen esetben azt, hogy férfiak és a férfi igények alakították), majd írjuk újra a saját elképzeléseink szerint. 

Összességében tehát a Pénelopeia mondhatjuk, hogy a kedvenc Margaret Atwood tollából származó olvasmányaim közé került. Egy intellektuális kényeztetés volt a számomra, melyet tovább emelt, hogy egyébként mindig nagyon kedveltem a görög mitológiával és az antik görög kultúrával kapcsolatos témákat. Igazáság szerint még azt sem bántam, hogy meglepően rövid (mindössze alig 200 oldal) a szerző többi regényéhez képest. Én úgy gondolom, ez illett a könyv kicsit drámás (mármint dráma, mint műnem) stílusához.

Értékelés

Kiadás: Jelenkor (2023)
Oldalszám: 196
Eredeti cím: The Penelopiad (2005)
Fordította: Géher István
Műfaj: történelmi fikció

Pénelopé a házastársi hűség közismert mintaképe: húsz éven át várta haza a kalandor Odüsszeuszt, és férje leleményességéhez méltó csellel ejtette át a kérőket. De ki volt valójában ez a spártai királylány, akinek szépsége sosem volt mérhető unokanővére, Helené szépségéhez? Akit hozzáadtak egy rövid lábú, csaló ismeretlenhez, és aki alig egy évig élvezhette a házasélet örömeit, mielőtt magára hagyták egy idegen országban, tizenhat évesen, egy csecsemővel? Miből merített erőt, és kivé vált a várakozás hosszú évei alatt? Mit gondolt titokban az ő fényes Odüsszeuszáról? Valóban egy pillanatra sem gyengült el? És nekünk, olvasóknak, vajon az igazat mondja?

Atwood Pénelopéja nem elvont mitikus alak, hanem hús-vér ember: formálódó személyiség vágyakkal és félelmekkel, gyarlóságokkal és sikerekkel. A Pénelopeia a feleség, a nő szemszögéből meséli újra az európai kultúra egyik alaptörténetét, és egyben a szerző saját korának szatirikus látlelete is.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Állomáslista

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥

Az utóbbi hónapokban elég erős motiválatlanság gyötör. Bár, jobban belegondolva, nem falnám évek óta a motivációs könyveket, ha nem keresnék bennük valamit. Valami módszert vagy gondolatot, amely kizökkent ebből az állapotból, és amellyel újra legalább olyan elhivatottsággal menetelek majd a céljaim felé, mint régen. Kutatásom legújabb eszköze pedig a Libri újdonsága, a Te magad vagy a hegy című könyv volt Brianna Wiest tollából.

A könyv címe lényegében egy metafora, melyben a hegyet az előtted tornyosuló akadályokkal azonosítja a szerző. A metaforában a hegy áll közted és a célod között, a feladatod pedig, hogy a legjobb tudásod szerint “legyőzd a hegyet”. A módszer rajtad múlik: megmászod, kikerülöd vagy felrobbantod; a legjobb belátásod szerint kell tenned. Előfordul azonban – sőt, valójában az esetek többségében így történik –, hogy amint meglátod a hegyet, eluralkodik rajtad a pánik, és inkább lemondasz a célodról, mintsem megpróbálkozz legyőzni a hegyet.

És itt jön a lényeg. Brianna Wiest rámutat arra, hogy a probléma valójában nem a hegyben rejlik. A hegy, vagyis az akadály a célod irányában egy természetes dolog, amely nem azért keletkezik, hogy kicsesszen veled, hanem csak úgy van. A probléma a hegyhez való hozzállásodban rejlik. A hozzáállásod dönti el, hogy milyen magas, milyen zord is lesz az a hegy – vagy, hogy egyáltalán szembenézel vele. Lényegében tehát mondhatjuk, hogy te magad vagy a hegy, mert te magad vagy a legnagyobb akadálya annak, hogy elérd azt, amit szeretnél.

A helyzet az, hogy a könyv alapgondolatával nagyon is tudok azonosulni. Hiszek abban, hogy ha a környezetedet nem tudod a neked megfelelő irányba befolyásolni, a hozzáállásodon kell változtatnod. Ez rettenetesen nehéz, de végső soron ez mindennek a kulcsa, hiszen ha egyáltalán nem hiszel abban, hogy sikerülni fog, mégis hogyan gondolhatod, hogy sikerülni fog? A Te magad vagy a hegy pedig az önszabotázs leküzdéséhez tartalmaz módszereket és gondolatokat. Nem kifejezetten tudományos alapokra épít, inkább a szerző saját tapasztalatára. És ez alapján az elején még nagyon ígéretesnek tűnt, de sajnos nem vagyok elégedett vele.

Kevésbé nyom a latban, de olvasás során végig zavart, hogy nem tudom, ki is az a Brianna Wiest. A legtöbb önfejlesztő, önsegítő olvasmányban az író a bemutatkozásával kezdi mondókáját, majd a szöveg során végig tudatja velünk, hogy jelen van, különböző történetek, személyes megjegyzések formájában. Ez két szempontból is nagyon fontos. Egyrészt, az ilyesfajta könyvek sokszor nem tudományos kutatásokra alapulnak, hanem a szerző saját tapasztalataira és világlátására, ergo ez egy szubjektív műfaj. Másrészt, ha tudod, kinek a gondolatait olvasod, az hitelességet ad a szerzőnek. Mindemellett az ilyen mértékű személyesség belevitele a szövegbe marketingkommunikációs stratégia is, hiszen azt az illúziót kelti, hogy a szerző a barátoddá válik a könyv során. Egy barát ajánlásait, véleményét pedig lényegesen könnyebben befogadjuk, mint egy vadidegenét.

De nagyobb gondot jelent az számomra, hogy a könyv tartalma rettenetesen összecsapottnak, átgondolatlannak tetszik. A szöveg szerkezete és írásstílusa számomra abszolút követhetetlen volt, ezért nehezen fogtam fel, miről is beszél Wiest. Igencsak zavaró volt továbbá, hogy a szerző rengeteget, de rengeteget ismételte önmagát. A könyv lényege, üzenete és csattanója már a fülszövegben elhangzik, a többi csupán annak a megerősítése.

Összességében tehát amilyen ígéretes olvasmánynak tűnt a Te magad vagy a hegy, akkorát koppantam miatta. Az alapgondolatával, az önszabotázs legyőzésének fontosságával mélységesen egyetértek, de sajnos valószínűleg a koncepción csúszott el a dolog. Eleinte bár tetszett, hogy a szerző saját tapasztalatait, kipróbált módszereit osztja meg velünk ehhez, de végső soron mégiscsak hiányzott belőle a tudományos alap és a hitelesség. Ha jó önsegítő könyveket keresel a Libri kínálatában, ajánlom, hogy inkább Jay Shetty háza táján nézelődj – a Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes című könyve a tavalyi évem kedvenc olvasmánya lett, A szerelem 8 szabálya című irománya pedig ezekben a hetekben jelenik meg éppen magyarul.

Értékelés

Kiadás: Libri (2023)
Oldalszám: 232
Eredeti cím: The Mountain Is You (2020)
Fordította: Kepes János
Műfaj: önfejlesztő

Az ​életben semmi sem tart vissza jobban saját magunknál. Ha örökösen szakadék választja el azt, ahol vagyunk, attól, ahol lenni szeretnénk – és hiába próbáljuk áthidalni, megakadályoz benne saját ellenállásunk, fájdalmunk, a kellemetlenség érzete –, ez szinte mindig az önszabotázs hatása. A felszínen úgy tűnhet, hogy az önszabotázs mazochizmus. Mintha az öngyűlölet, az önbizalomhiány, a hiányzó akaraterő jele volna. Valójában azonban egyszerűen egy öntudatlan szükségletet fejez ki, amelyet az önszabotáló viselkedés elégít ki. Ahhoz, hogy leküzdhessük, lélektani mélyfúrást kell végeznünk. Meg kell találnunk a traumatizáló eseményt, ki kell engednünk a feldolgozatlan érzelmeket, egészségesebb utat kell találnunk szükségleteink kielégítésére, újra kell teremtenünk az énképünket, fejlesztenünk kell néhány képességet, például érzelmi intelligenciánkat és ellenállóképességünket.

Nem kis feladat ez, valamikor azonban mindannyiunknak el kell végeznünk ezt a munkát.

Amikor elakadunk az életünkben, sokszor nem tudjuk, hogyan lehetnénk jobban, és hiába próbálunk meg mindent, a változásra tett erőfeszítéseink egymás után kudarcot vallanak. Közben nem is sejtjük, hogy általában mi magunk állunk a saját boldogságunk útjába. Miért tesszük ezt, mikor tesszük ezt, és a legfőbb kérdés: hogyan hagyjuk abba – egy életre? Ez a könyv ebben nyújt segítséget, miközben megmutatja a kiutat az önszabotáló viselkedés ördögi köréből. Ha tanulunk a legkárosabb szokásainkból, ha az elménk és a testünk alaposabb megismerésével fejlesztjük az érzelmi intelligenciánkat, ha feldolgozzuk a múltbeli traumáinkat, akkor megváltoztathatjuk az életünket, és kiaknázhatjuk a bennünk rejlő lehetőségeket.

Évszázadokon keresztül a hegy metaforája jelképezte az előttünk tornyosuló, leküzdhetetlennek tűnő nehézségeket. A saját belső hegyünk megmászásához el kell fogadnunk az érzéseinket és lelkileg erősebbé kell válnunk, hogy végül felismerjük, a hegy meghódítása valójában nem más, mint önmagunk jobbá tétele.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Milieux-re! ♥