Neked mi jut eszedbe az 1920-as évekről? Hemingway? Picasso? Salvador Dalí? F. Scott Fitzgerald és A nagy Gatsby? A nők csillogó, merészen lenge ruhái és a kezükben tartott koktélos pohár? Jazz zene és éjszakai mulatozás? Ennél a felsorolásnál nyilvánvalóan magamból indultam ki. A fejemben élő képet két film alakította ki az időszakról. A hangulatért nyilvánvalóan A nagy Gatsby felelős, amelyet mind mozgóképes formában, mind papíralapon imádok (sőt, odáig megyek, hogy ez a kedvenc DiCaprio-filmem). Azt az elképesztő kulturális közösséget, amely ezt az évtizedet jellemezte, és talán sem azelőtt, sem azután nem akadt párja, az Éjfélkor Párizsban jeleníti meg csodálatosan (Owen Wilson főszereplésével). Könyves formában A nagy Gatsby-n kívül nem igazán kalandoztam az évszázadban; van viszont két zseniális olvasmányélményem, amely azért érinti ezt az időszakot, ők pedig a New York lányai (Elizabeth Gilbert) és A bálnacsont színház (Joanna Quinn).
Kate Atkinson könyve, A léhaság szentélyei viszont egészen az 1920-as évekbe kalauzol el bennünket. Egyik központi szereplője Nellie Coker, aki a ‘20-as évek második felére valódi mágnássá nőtte ki magát, már ami az éjszakai mulatókat illeti. Olyan fontos birodalmat épít ki, hogy már a hatóság is felfigyel rá, Nellie-t pedig hónapokra börtönbe is zárják. Bizonyíték hiányában kénytelenek elengedni, azonban John Frobisher felügyelő nem nyugszik bele, hogy Nellie kicsúszott a markából. Felbéreli hát Gwendolen Kellinget, hogy férkőzzön be Coker mama kegyei közé, és belülről bomlassza szét a birodalmat.
Őszintén szólva bajban vagyok azzal, hogyan fejezzem ki magam a könyv kapcsán, hiszen nem szerettem. Olvasva az internetet fellelhető értékeléseket, ezzel a véleményemmel olyannyira egyedül vagyok, hogy épp azon elemei miatt nem tudtam megkedvelni, amit mások istenítenek vele kapcsolatban.
– Mindenkit elvesztettem, felügyelő.
A prológust olvasva még úgy-ahogy elhittem, én is szeretni fogom a regényt, de sajnos később már egyre nehezebben csúszott. Különösen az első néhány fejezet után voltam kénytelen megtorpanni hosszabb időre. Számomra rettenetesen vontatott, csapongó és sűrű volt, mivel úgy éreztem, Atkinson túl sokat szeretne elmondani egyszerre, és túl hirtelen összefoglalni Nellie Coker múltját. Ahelyett, hogy szépen, lassan, a cselekménybe ékelt visszatekintésekben magyarázná el a nő üzletasszonnyá alakulásának történetét, néhány oldal alatt ránk zúdított mindent. Olyan részleteket, amelyek akár több bekezdésnyi fejtegetést is megértek volna, egy-egy mondatban intézett el. Közben pedig váltogatta a témát Coker mama múltja és a gyermekeinek bemutatása, valamint jelen és jövő között, amely nem szerencsés.
Később persze sokkal elviselhetőbbé vált Atkinson stílusa, de sajnos ez az első néhány fejezet visszavonhatatlanul meghatározta számomra azt, ahogyan én a regényhez viszonyultam. Egyszerűen képtelen voltam belefeledkezni a szerző írásmódjába, és így a pozitívumairól sem tudok hűen beszámolni.
Összességében A léhaság szentélyei sajnos messze nem nyerte el annyira a tetszésemet, mint a fent felsorolt könyvek. Ha kifejezetten a kiadó KULT kínálatából nézelődnétek a témában, A bálnacsont színházat ajánlom szíves figyelmetekbe – könnyen lehet, hogy ez az idei évem top 5 olvasmánya között szerepelni fog. Mindazonáltal senkinek sem szeretném elvenni a kedvét attól, hogy saját maga tapasztalja meg az időutazás eme formáját, főleg, hogy több olvasótársamat is levette a lábáról a regény. Kérlek tehát titeket, hogy több vélemény alapján mérlegeljétek a döntéseteket.
Oldalszám: 446
Eredeti cím: Shrines of Gaiety (2022)
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Műfaj: történelmi fikció
Ebben a csillogó világban Nellie Coker a királynő, aki könyörtelen ambícióval igyekszik előmozdítani hat gyereke boldogulását. Sikerével óhatatlanul ellenségeket is szerez, fenyegetések sorával kell szembenéznie. A Soho a felszínen harsány vidámságot áraszt, a mélyben azonban sötét szándékok munkálnak. A város, ha az ember nem vigyáz, bárkit elveszejt.
.png)
