Joanna Quinn: A bálnacsont színház
Úgy tapasztaltam, hogy azok a könyvek, melyeknek különleges címe van, nem csupán sokat ígérnek, hanem általában sokat is adnak. A legjobb példám erre az Ahol a folyami rákok énekelnek (Delia Owens), de érdemesnek tartom megemlíteni a Csillagtalan Tengert (Erin Morgenstern), A Tűzőrző lányát (Angeline Boulley) vagy az Utas és holdvilágot (Szerb Antal) is ebben a sorban. Bevallom, könnyen tudok rajongani egy történetért, de ha azt kellene felsorolonom, közülük melyek azok, amelyek meg is mozgattak bennem valamit, bajban lennék. Az itt kiemeltek azonban kivétel nélkül olyanok. Ezért sem tétováztam egy percig sem, amikor felmerült, hogy elolvashatom A bálnacsont színházat. A fülszöveg átfutása nélkül is tudtam előre, hogy ez különleges darab lesz a polcomon.
A történet 1919. decemberének legutolsó napján kezdődik, mikor a Seagrave család morc feje hazahozza új feleségét. Az uraság előző neje három évvel ezelőtt belehalt a kis Cristabel születésébe, de a családnév átörökítéséhez férfiutódra is szükség van. Cristabel nagy lelkesen várja az öcsikét, aki egy hugicát követően meg is érkezik néhány évvel később. A gyerekek együtt, nagy szeretetben nőnek fel a tengerparti birtokukon, és közös szenvedélyre is lelnek a színház világában. Cristabel rendezőként, Digby öccse színészként, míg Flossie húga kis mindenesként találja meg helyét az általuk alapított társulatban. Nemsokára azonban döbbenten tapasztalják, hogy új háború kezdődött, melyben immár nekik is ki kell venniük a részüket. Cristabel és Digby a hadseregben, Flossie pedig a hátországban teljesít szolgáltatot, és ez a néhány év mindannyiukat teljesen átformálja.
A bálnacsont színház tehát elég nagy időszakot ölel fel. A főszereplőnk, Cristabel hároméves a történet kezdetének pillanatában, a végén pedig körülbelül 29 éves nő lehet. Természetesen a regény nem aprólékosan számol be erről a majd’ 30 évről: nagy ugrásokban, egy-egy fontosabb időszak kiragadásával követjük végig a lány és testvéreinek felnövését. A fókusz ráadásul a II. világháború időszakán van, amely a könyv talán több mint felét teszi ki, ezért a gyerekkora igencsak elnagyoltan van ábrázolva.
Mikor ezzel szembesültem, felmerült bennem a kérdés: mégis miért kellett ennyire korán kezdeni a történetet, ha a lényege tulajdonképpen 1943/44-ben játszódik? De ez lényegében egészen egyszerű. A három Seagrave gyerek, még ha sokat ugrálunk is az időben, a szemünk előtt nőnek fel, amitől önkéntelenül is beléjük szeretünk. Megmozdul bennünk valamiféle ösztön, éppen az, ami miatt az aranyos kisbabákat, kisállatokat imádni kezdjük és védeni akarjuk abban a pillanatban, ahogyan meglátjuk őket. Ez a kötelék aztán, amely kialakul a szereplők és mi, olvasók között, lehetővé teszi, hogy sokkal mélyebb érzelmek éledjenek bennünk a könyv későbbi szakaszában. Őszintén szólva zseniális húzás volt ez Joanna Quinn részéről. Így ugyanis szinte halálra aggódjuk magunkat, mikor egyszer csak azt vesszük észre, hogy a három (egykori) gyerekből kettő háborús hőst kezd el játszani huszonévesen.
De más előnye is van annak, hogy csaknem 20 évvel korábban elkezdjük a történetet. A regény nem a három testvérről egyenként szól, hanem az ő testvéri viszonyukról (és Cristabel ebben betöltött helyéről), amelyet természetesen könnyebb úgy átlátni, megérteni és átérezni, ha első kézből látunk valamit a szeretetük gyökerét jelentő időszakból, vagyis a gyerekkorukból.
Feltűnhetett, hogy eddig alig ejtettem szót a címet is adó bálnacsont színházról. Nos, ezt lényegében az okozza, hogy számomra teljesen jelentéktelen eleme a történetnek. Véleményem szerint csak egy kis extra fűszer az egyébként is különleges regényben, amely további mélységet, réteget ad számára. A cselekmény enélkül is kerek, egész lenne, de valahogy mégis több tőle, hiszen egy extra kapcsot jelent Christabel és öccse, Digby között, amely a végén sokat fog jelenteni.
Összességében A bálnacsont színház messze az egyik legkiemelkedőbb olvasmány, amit volt szerencsém kezembe venni az idei évben. Számomra Joanna Quinn sorai a színtiszta, feltétel nélküli testvéri szeretetről szólnak, amit sajnos sosem tapasztalhattam meg, annak ellenére, hogy a lehetőség éppenséggel meg lett volna rá. A történet minden értelemben zseniális voltát pedig csak bearanyozza, hogy az életem 500. elolvasott könyve lett. Ajánlom mindenkinek, aki hajlandó néhány estén keresztül bekuckózni egy vaskos, kívül-belül nehéz és rendkívül fájdalmas olvasmánnyal. Viszont előre figyelmeztetek mindenkit a kellő mennyiségű zsebkendő bekészítésére, ugyanis ha hozzám hasonlóan zokogásra hajlamos.
Oldalszám: 592
Kiadói sorozat: KULT Könyvek
Eredeti cím: The Whalebone Theatre (2022)
Fordította: Katona Ágnes
Műfaj: történelmi fikció
.png)
0 megjegyzés