Leigh Bardugo Grisa-trilógiája (Árnyék és csont, Ostrom és vihar, Pusztulás és felemelkedés) a tavalyi évem egyik nagy felfedezése volt. A szerző nem csak Alina izgalmas és fordulatokban gazdag történetével nyűgözött le: a világ, amit teremtett hozzá, legalább olyan megkapó. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy szeretnék-e még több időt tölteni a Grisaverzumban, ha van rá lehetőség. A Hat varjúval mégis sokat vártam, hiába mondják sokan, hogy számukra messze felülmúlta a Grisa-trilógiát. A sorozatadaptáció, illetve a regény folytatásának megjelenése viszont már elég nyomós indoknak bizonyult, hogy végre előrébb vegyem a várólistámon.

Ezúttal nem Ravkában, hanem Kerch szigetén, a híres kikötővárosban, Ketterdamban járunk. Kaz Brekkert, az éleseszű bűnözőt egy lehetetlennek tűnő küldetéssel bízzák meg: ki kell szabadítania valakit a világuk legjobban biztosított börtönéből. A siker kulcsa azonban nem a terv, hanem az, hogy kit visz magával. Így kerül a csapatába egy szerencsejátékfüggő mesterlövész, egy akrobata kém, egy szívtörő grisa, egy grisákat üldöző fjerdai és egy robbantó.

A Hat varjút igazság szerint épp a témája miatt halogattam ennyi ideig. Sosem voltam olyan, aki a filmekben, könyvekben a rosszfiúkért rajong, de még csak a szimpla antihősös sztorik sem tudtak megfogni. Bár Brekkeréknek mindenre, amit tesznek, megvan a maguk oka, de mégiscsak olyan típusú karakterek, akik nem tudtak igazán közel kerülni hozzám. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a regény végül nem tudott beszippantani.

Pedig a szereplők egyébként zseniálisak – ha nem lennének ennyire jó karakterek, valószínűleg az első 100 oldalon le is teszem a könyvet. A legizgalmasabb közülük egyértelműen Kaz Brekker, akinél eszesebb, ravaszabb szereplővel biztosan nem találkoztam még. Mindig vannak trükkök a tarsolyában, bármilyen szorult helyzetbe is kerüljenek, és bárkin képes átlátni. A legérdekesebb (nekem személyes kedvencem) Inej Ghafa volt, aki akrobata családból származik, de 14 évesen rabszolgakereskedők eladták egy bordélyháznak, ahonnan Kaz szabadította ki a szerződésének megvásárlásával. De a legszórakoztatóbb Jesper Fahey, aki a bosszantó szerencsejátékfüggőségét a mesterlövészi tehetségével ellensúlyozza.

A három központi karakter mellett még Nyinának és Matthiasnak van saját szála. Előbbi egy szívtörő grisa (vagyis képes összeroppantani mások szívét, ugyanakkor szabályozni a is keringést, például megnyugtatni vagy kiütni az embert), utóbbi pedig egy grisákat üldöző drüskelle, egyfajta boszorkányvadász (merthogy a fjerdaiak a grisákat boszorkánynak tartják, és kivégzik őket). Hogy hogy fér meg ez a két ember egy csapatban? Hát, szerelmesek egymásba. Felettébb izgalmas párosítás, ami rengeteg konfliktust szül, ugyanakkor folyamatosan szurkolunk értük, mikor jönnek már rá végre erre.

De még ilyen jól megformált, ennyire élő szereplőkkel sem működött volna a könyv, ha nincs mind a hatuknak megfelelő motivációja erre a küldetésre. Lényegében mindannyian a múltukban elkövetett hibákat és/vagy felhalmozott adósságokat szeretnék törleszteni az ígért jutalomból. Ez természetesen azt is jelenti, hogy – visszaemlékezéses formában – minden karakter háttértörténetét megismerjük. Talán épp az a legjobb a regényben, ahogyan minden szép lassan a helyére kerül, mint egy puzzle-ben.

Több mint egy évvel a Grisa-trilógia olvasása után fantasztikus élmény volt újra belépni a Bardugo teremtette világba. Az eredeti sorozatban jól megismertük már Ravkát (amit Oroszország ihletett), illetve bekukkantottunk Novji Zembe is, de a többi országról – Kerchről, Fjerdáról és Shu Hanról – alig esett szó. A Hat varjú viszont az előbbi két helyen játszódik, de főleg Fjerdában, így a regénynek hála tovább ismerkedhetünk Bardugo Grisaverzumával. Külön öröm volt számomra, hogy Fjerdát a skandináv országok ihlették (most tekintsünk el attól, hogy amúgy egy barbár, elmaradott régiónak alkotta meg a szerző), ráadásul még a könyvben itt-ott felbukkanó fjerdai szavaknak, mondatoknak is erős, svédre-norvégra hajazó hangzása van.

Azonban annak, aki még csak most ismerkedne Bardugo műveivel, mindenképp azt javaslom, hogy az Árnyék és csonttal kezdje, mivel a szerző a Hat varjúban egyáltalán nem fektetett energiát arra, hogy bemutassa az olvasónak a világot. Ez részben jogos, hiszen ez a regény 2 évvel a Grisa-trilógia vége után játszódik (van is utalás benne arra, mi lesz Alina sorsa), tehát azt feltételezi, rendelkezünk már ennyi előismerettel.

Összességében a Hat varjú sajnos számomra a legkevésbé sem múlta felül a Grisa-trilógiát. Valószínűleg ennek a karakterek antihős jellege az elsődleges oka, de az sem segített, hogy sokáig lassúnak éreztem a történetvezetést. Az eleje kifejezetten lassan indult, és a lényeg (a börtönbe való betörés) is csak a könyv felénél kezdődik. Viszont nem mondom, hogy nem érdemes elolvasni, hiszen nem véletlenül áll Molyon jelenleg is 94%-on a csillagozások átlaga.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Itt a Hat varjú következő része! A sorozatadaptáció megjelenésével egyidőben hozzánk is megérkezett a Bűnös birodalom, amely Leigh Bardugo csodás Grisaverzumába kalauzol vissza bennünket. Kövesd velünk együtt Kaz Brekker és csapata legújabb kalandjait, és vegyél részt a játékban, melynek végén kisorsoljuk a könyv egy példányát!

A játékunk most az adaptáció köré épül, amely Bardugo két sorozatát (az Árnyék és csontot, valamint a Hat varjút) veszi alapul, és a turnénk kezdésével azonos napon debütál Netflixen. Nincs más dolgotok, mint kitalálni, melyik színész szerepel az egyes állomásokon mellékelt képeken, és beírni a Rafi megfelelő helyére, Bardugo melyik karakterét (!) játssza.

04.23. Sorok Között

04.25. Dreamworld extra

04.27. Readinspo - Hat varjú értékelés

04.29. Sorok Között extra

05.01. Readinspo extra (sorozatajánló)

05.03. Kelly és Lupi olvas

05.05. Readinspo

05.07. Olvasónapló

Nagyon ritkán kerül új könyv, szerző vagy sorozat a kedvenceim közé. Nem vagyok könnyen megvehető ezen a téren, így ha végül mégis úgy alakul, hogy valami ekkora hatással van rám, azt igyekszem mással is megosztani, hátha hasonló élményben lesz része. És igen, az Amikor a hercegnő menti meg önmagáttal pontosan ez történt. Az a vicces, hogy simán átsiklottam volna felette a Könyvmolyképző új megjelenéseit nézegetve, ha az egyik blogturnés tag nem hívja fel rá a figyelmemet (örök hála, Deszy!). Ugyan Pinteresten és Instagramon sokszor láttam már a könyv eredeti, angol nyelvű verzióját (és általában a Tej és méz társaságában, ami már önmagában is bíztató), de nem tudtam, hogy magyar nyelven is érkezik.

Rupi Kaur könyvei kapcsán egyébként már emlegettem, hogy ez a modern, többnyire rímek nélküli, központozásmentes verselési stílus nagyon közel áll hozzám. Örültem, hogy ez a könyv is ilyen módon lett megírva, hiszen úgy gondolom, ezeknek a kemény, érzékeny témáknak, mint amelyekhez Lovelace is nyúlt ebben, kifejezetten jól áll ez a forma. És itt hadd jegyezzem meg: Kamper Gergely fordítása egyszerűen tökéletes; nem tudom, ki más tudta volna még ennyire jól megragadni és visszaadni a versek hangulatát, miközben a nyelvi igényességre is figyel.

Az Amikor a hercegnő menti meg önmagátban az egyik legcsodásabb dolog szerintem a címben is megjelenő hercegnős metafora. A szerző magát nevezi így: több versében is így utal saját magára ahelyett, hogy E/1.-es leírást használna. De a legjobb: a személyisége fejlődésével maga a metafora is változik. Értem ezt úgy, hogy az allegória egyúttal az életének nagyobb szakaszait is jelöli: gyerekként hercegnőnek, fiatal felnőttként királykisasszonynak, felnőttként pedig már királynőnek hívja magát.

A versekben elsősorban a saját, gyermekkori és fiatal felnőttkori traumáiról beszél: bántalmazásról, gyászról, erőszakról, testképzavarról és szerelmi csalódásokról. A könyv végén, az utolsó fejezetben azonban már önmegvalósításról, önszeretetről és önismeretről van szó, illetve megosztja velünk, mi mindent tanult a korábbi nehézségekből.

Már olvasás közben, az első 50-100 oldal után tudtam, hogy a könyv be fog kerülni a kedvenceim közé. Lovelace-szel közel sem hasonló traumákkal, nehézségekkel küzdünk/küzdöttünk, mégis sokszor úgy éreztem, a saját gondolataimat olvasom a lapokon. A kezdeti szakaszban 10-ből körülbelül 6 verset emeltem ki és mentettem el magamnak, de ezek csak olyanok voltak, amelyekkel százszázalákosan tudtam azonosulni. Olyan vers nem, vagy csak alig akadt, ami nem fogott meg legalább nyelvileg.

A szavakkal ugyanis mesterien bánik Lovelace (de hangsúlyozom, ilyen nagyszerű fordító nélkül ez mit sem ért volna). A szövegei nagyon ütősek és frappánsak, de sok csak a cím elolvasásával nyer értelmet, ami a vers végén található, kötőjellel bevezetve és dőltbetűsen. Imádom ezt a technikát, amikor egyetlen sornyi szöveg ad tartalmat a felette lévő több bekezdésnek.

De mindez azért tudott ennyire megérinteni, mert minden sorból, minden versből érezni lehet, hogy benne van Lovelace egész lelke. Borzasztó nehéz lehetett a saját gyerekkori traumáit az egész világgal megosztania, ugyanakkor látszik a megfogalmazásból (különösen az utolsó szakaszból), hogy sikerült már megbékélnie velük, vagy legalábbis jó úton halad afelé. Talán maga a könyv is ennek a gyógyulási folyamatnak a része, amellyel másoknak is segíteni kívánt felismerni a maga démonait, és rálépni erre az útra.

Lovelace-nek ez az első magyarul megjelent könyve, de ez egyébként egy sorozat része is, amelynek “Women Are Some Kind of Magic” a neve. A kötetnek két folytatása van, hasonlóan frappáns címekkel: a “The Witch Doesn't Burn in this One” és a “The Mermaid's Voice Returns in this One”. Remélem, a kiadó ezekre is felfigyelt, én az elsők között csapnék le rájuk, ha ez így lenne.

Összességében az Amikor a hercegnő menti meg önmagát egy megrázóan őszinte, de csodásan megírt modern verseskötet, ami úgy is képes a hatása alá vonni, ha a szerzőhöz képest egészen más értelemben vagy elcseszett. Az elején megterhelő, a végén viszont felszabadító olvasni, de mindkettőért megéri. Remélem, neked is legalább olyan jó élmény lesz, mint amilyen nekem volt!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Rupi Kaur után már egy másik ismert amerikai költőnőtől, Amanda Lovelacetől is olvashatunk verseket a Könyvmolyképzőnél! A Kauréhoz hasonló stílusú kötettel, az Amikor a hercegnő menti meg önmagáttal Lovelace még a Goodreads Choice Award-ot is elnyerte 2016-ban. Tarts velünk, ha kíváncsi vagy a véleményünkre, és részt vennél a turné végi nyereményjátékban!

Ahhoz, hogy részt vehessetek a sorsolásban, nincs más dolgotok, mint rájönni, a versrészletek melyik magyar kortárs költőhöz tartoznak.

04.26. Readinspo

04.28. Csak olvass!

04.30. Olvasónapló

05.02. Readinspo extra

05.04. Hagyjatok! Olvasok!

05.06. Fanni’s Library

05.08. Ambivalentina

Elég valószínű, hogy a Sötét, magányos átokra a borítója miatt figyeltem fel, de az biztos, hogy a retelling jellege miatt határoztam el végül magam mellette. Az utóbbi hónapokban nem egy pozitív élményem volt a műfajban (Cinder, Ez hát a szerelem – mindkettő Hamupipőke), de Szépség és a Szörnyeteg újragondoláshoz még nem volt szerencsém. Bár nem ez a kedvenc Disney-történetem, de nem gondolkoztam rajta sokat. Alig vártam már, hogy legyen időm sort keríteni rá, és bár a hozzá fűzött reményeimet nem teljesen váltotta be, de azért mégis volt benne valami, ami elvarázsolt.

A történetünk Emberfallban, egy, a miénkkel párhuzamosan létező világban játszódik. A birodalmat egy szörny tartja rettegésben, amely különböző alakokat ölt (néha hatalmas szőrös fenevad, máskor szárnyai vannak), de minden esetben pusztulást és nyomorúságot hagy maga után. Kevesen tudják viszont, hogy a lény maga Emberfall trónörököse, akit évekkel ezelőtt egy varázslónő átkozott el, és kárhoztatott erre a sorsra. Az átkot kizárólag úgy törheti meg, ha talál egy lányt, akivel őszintén és mélyen egymásba szeretnek. Csakhogy – herceg lévén – hiába ő a legkapósabb férfi a birodalomban (mármint ember alakjában), az igaz szerelemért neki is ugyanúgy meg kell küzdenie, mint bármelyik halandónak.

Az alaptörténet tehát nem sokban tér el az eredeti meséétől – sőt, a szerző annak egyes ikonikus jeleneteit is átvette, némi módosítással. Kezdetben ez furcsa is volt számomra; olyan benyomást keltett, mintha Kemmerer nem nagyon akart volna új terepre tévedni, csak más szereplőkkel megírni ugyanazt a történetet. A könyv második felére azonban a szerző módosításai elkezdtek beérni, és végül egészen más jellegű sztori lett belőle, mint amilyennek kezdetben tűnt. Ezt a nagyjából 250 oldalt már szinte egyben olvastam el. Igaz, ehhez nem kis mértékben járult hozzá a remek fordítás – csodás, olvasmányos és gördülékeny a szöveg.

Azt viszont sajnos semmilyen pozitívuma nem tudja felülmúlni, ami miatt az eleje nem fogott meg. Számomra ugyanis egyáltalán nem volt hiteles Harper, a női főszereplőnk reakciója akkor, amikor a mi világunkból átkerül Emberfallba. Alig csodálkozott azon, hogy a miénken túl léteznek párhuzamos világok is, és rögtön tudta is kezelni a helyzetet. Nem álltak az útjába jelentősebb kulturális, vagy akár beszédmódbeli különbségek, hiába vannak Emberfallban a középkorra hajazó körülmények. Nem hiányzott neki az internet, a kényelem, az angol vécé – sőt, már a kezdetektől fogva sokkal otthonosabban érezte itt magát, mint a saját világában.

A karakterben egyébként nem csak ez zavart. Harper kezdetben tipikusan az a főszereplő, aki nem sok mindent tesz, de amit igen, az biztosan olyan, amit nem lenne szabad. A végére, a jellemfejlődésével szerencsére ez a tulajdonsága kikopott, de az elején sokszor bosszantó volt. Szeretnék egyszer egy olyan YA történetet is olvasni, amelyben nem kizárólag a főhős butaságai képesek előrelendíteni a cselekményt, hanem néha más is.

A két másik központi karaktert viszont nagyon megkedveltem. Rhen herceg egyszerűen imádnivaló – minden lépésén látszik, hogy uralkodásra született, mégis őszintén törődik a népének minden tagjával. Könnyű elhinni róla, hogy régen gőgös volt, de csak szimpatikusabb lett attól, hogy mára felismerte, mi mindenben hibázott, és változtatott is rajta. Attól pedig csak még emberibb lett, hogy folyamatos bűntudat és önutálat gyötri amiatt, amit szörny alakjában tett eddig. Greyjel kapcsolatban eleinte furcsa volt, hogy mellékszereplőként mennyire központi részét képezi a történetnek (nem negatív értelemben, csak szimplán szokatlan), de a végére az is kiderült, mi ennek az oka.

Harperre visszatérve, vele kapcsolatban még nem említettem egy fontos dolgot: cerebrális parézise van. Ez egy olyan állapot, amelyet csecsemőkorban elszenvedett agyi károsodás okoz (az ő esetében: a köldökzsinór a nyakára tekeredett). Ennek a következménye mindenkinél más formában és más mértékben nyilvánul meg, de leggyakrabban mozgással kapcsolatos fogyatékosságban (Harper az egyik lábára sántít). A szerző viszont nem magát a betegséget szerette volna bemutatni, hanem inkább felhívni a figyelmet arra, hogy aki ebben szenved, az általában képes teljes életet élni. Harper például hiába nem tudja megfelelően használni az egyik lábát, ez nem tartja vissza még attól sem, hogy részt vegyen a csatában.

A fent felsorolt apróságok miatt tehát nem tudtam a szívembe zárni a könyvet, de szerencsére a végére megért olyannak, amilyennek elvártam. Csodás látni, hogyan alakul Harper kapcsolata az emberfalliakkal, és különösen a két sráccal (direkt nem lövöm le, melyikbe szeret bele végül, mert a találgatás is izgalmas lehet). A regény csúcspontját imádtam, a végső megoldás pedig gyönyörű volt.

Összességében a Sötét, magányos átok egy nem tökéletes, de mégis varázslatos újragondolása sokak kedvenc Disney-meséjének. Ha a történetvezetésben vannak is pontatlanságok, a karakterekbe bele lehet szeretni, és ebbe kapaszkodni, amíg minden be nem érik. Jobban örültem volna viszont annak, ha megmarad egykötetes fantasynak, hiszen egyrészt az epilógus nélkül is teljes értékű lezárása lett volna, másrészt az ott felvetett problémát picit erőltetettnek érzem. De azok imádni fogják, akik szeretnének még egy kis bónusz időt tölteni Emberfallban.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

A Könyvmolyképző kiadónak hála hazánkban is megjelent Brigid Kemmerer Sötét, magányos átok c. regénye. Ennek örömére a Blogturné Klub bloggerei bemutatják ezt a Szépség és a Szörnyeteg meséjén alapuló történetet, mesélnek élményeikről, miközben érdekfeszítő extra tartalmakkal színesítik a turnét.

Tartsatok velünk, ismerjétek meg Emberfallt, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott regény egy példányát.

Mostani játékunk során olyan könyvcímeket keresünk, melyek a Szépség és a Szörnyeteg történetén alapulnak, vagy éppen azok retellingjei. Tehát nincs más dolgotok, mint megfejteni a hiányos címeket, majd a megoldást beírni a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.

03.28. Sorok Között

03.30. Fanni’s Library - Retellingek

04.01. Dreamworld - Idézetek

04.03. Hagyjatok! Olvasok! - Szépség és a Szörnyeteg filmfeldolgozások

04.05. Utószó - Playlist

04.07. Fanni’s Library

04.09. Csak olvass!

04.11. Csak olvass! - Fanartok

04.13. Hagyjatok! Olvasok!

04.15. Dreamworld

04.17. Utószó

04.19. Readinspo

Két évvel ezelőtt, ősszel került a kezembe Finy Petrától a Marlenka című regény. Nem ez volt a legjobb, amit valaha magyar szerzőtől olvastam, de a hangulata és a témája olyan jól passzolt az évszakhoz, hogy utólag végül összekapcsolódott számomra a kettő. Tavaly is szerettem volna hasonló élményben részesülni, így mikor szembejött velem a Régmúlt napok fénye hirdetése, tudtam, hogy ez megadja majd nekem, amit keresek. A bizalmat csak fokozta ez az elképesztő borító (Féder Márta munkája), illetve a tény, hogy a könyv eredetileg külföldön, német nyelven jelent meg. Azt viszont ekkor még nem is sejtettem, hogy a 2020-as évem egyik legmeghatározóbb olvasmánya lesz.

A történet két idősíkon játszódik, két különböző főszereplővel, két különböző országban.

• Az elsőben 1949 és 1956 között vagyunk, Budapesten és egy vidéki faluban. Bárdossy Rebeka színésznőnek készül, de édesapja révén nemesi származású. Egy vendéglőben ismerkedik meg Szabó Istvánnal, a festőművésszel, aki menten és végérvényesen beleszeret az elbűvölő fiatal nőbe. Rákosi diktatúrája a szemük láttára épül fel és bontakozik ki, és hamar rájönnek, hogy ebben az új világban csak egymásra számíthatnak.
• A második idősíkban 2017-ben vagyunk, először Berlinben, majd Budapesten. Anna Rebeka unokája, de semmit sem tud arról, mi történt a nagymamájával az ‘50-es évek elején. Jelenleg egy galériában dolgozik, és csupán azért kezd nyomozásba a gyökereit illetően, mert hozzá kerül Szabó István egyik festménye.

Már az alaphelyzetet is nehéz érthetően, átláthatóan leírni, hiszen annyi szálon fut a történet. Anna szakaszai kevésbé hangsúlyosak, de ugyanúgy fontosak, mivel ő az, aki végül fényt derít a múltban történtekre (és egyébként közben megvan a saját magánéleti dilemmája is). A főbb idősíkon Rebeka és István lassan fejlődő, formálódó kapcsolata a lényeg, de közben rengeteg izgalmat tartogatnak a körülmények. A kommunizmus eleve mindenki életére hatással volt, de Rebekát a nemesi származása miatt különösen rosszul érintette. A vidéki faluban játszódó jelenetek voltak a kedvenceim – kegyetlen helyzetbe kerülnek ők ketten, de lenyűgöző volt követni, milyen hatással van ez a viszonyukra.

A kapcsolatuk egyébként példaként szerepelhetne a szótárban a “se veled, se nélküled”-típusnál. Mikor már úgy tűnik, hogy egy következő szintre lépnek, visszatáncolnak kettőt, és a mínuszról kezdődik minden elölről… Más esetben ez lehet, bosszantó lett volna, de itt inkább csak izgalmas, mint idegesítő. Ez a szenvedélyes viszony az egész regény mozgatórugója, rengeteg fordulatot tartogat.

A főszereplők (István és Rebeka) rendkívül élő karakterek. Sokat hibáznak és sok negatív tulajdonságuk van, de épp ezek teszik őket annyira hitelessé. Rebekát a végére sem sikerült megkedvelnem, hiszen szeszélyes, túl büszke, önző és éretlen jellem, de nagyon jó karakter. Istvánt sokkal jobban szerettem, de sajnáltam, hiszen tipikusan az a férfi, aki bármit képes feláldozni azért, akit szeret; még akkor is, ha a negyedét sem kapja vissza tőle. De még csak nem is vár semmiféle viszonzást.

Az alapanyag (a szereplők, a cselekmény és az alaphelyzet) terén tehát semmi sem sántít, de mindez nem érne sokat, ha a kivitelezés nem lenne olyan, amilyen. Kiss Nikoletta fantasztikusan ír, szépen lassan, de nem bosszantó tempóban bontakoztatja ki a történetet, ugyanakkor a regény mégis mozgalmas, dinamikus. A hangsúlyok éppen ott vannak, ahol lenniük kell, a végkifejlet pedig hatalmasat üt. A fordítás is gyönyörű lett – a szöveg rendkívül olvasmányos, valódi esztétikai élmény.

A múltban játszódó szakasz vége nagyon kegyetlen, de el sem tudom képzelni, hogy máshogy történhetett volna. Ekkorra derül ki ugyanis a könyv két fő kérdése: ki Anna nagyapja (István, vagy valaki más?), illetve hogyan és mikor került Rebeka külföldre. Kicsit befejezetlen és lezáratlan hatást kelt, de éppen ezért életszerű – hiszen csak egy kiragadott időszakot mutat be a szereplők múltjából. Hiába fiktív karakterekről van szó, ezzel a lezáratlansággal azt érezteti velünk, hogy az életük az utolsó legépelt szó után is ugyanígy folytatódik tovább.

A Régmúlt napok fénye azon kívül, hogy szórakoztat István és Rebeka szerelmével, illetve a magyar történelem egyik különleges korszakába kalauzol bennünket, aktuális üzenetet is hordoz. Akadnak benne például elég konkrét és kritikus hangvételű aktuálpolitikai utalások. Ezeknek nem csak a tartalmát imádom, de azt is, hogy végre könyvekben is helyet kap ez a látásmód. Ezen kívül István egyik gondolata (az ‘56-os események kapcsán) nagyon megragadt bennem: azért vett részt a harcokban, mert nem azt akarta később mesélni a gyermekeinek, hogy megfutamodott.

Összességében a Régmúlt napok fénye szerintem méltatlanul kevés figyelmet kapott eddig, és remélem, valamilyen szinten hozzá tudok járulni ahhoz, hogy ez megváltozzon. Rendkívül érdekes, izgalmas és élvezetes regény, ami ezzel a borítóval a könyvespolc egyik éke lesz. Azoknak is bátran ajánlom, akik kicsit tartanak a magyar szerzők könyveitől – bevallom, én is sokszor nehezen veszem fel a stílusukat, de ez a regény messze nem az a kategória.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés

A boszorkányos történetek sem könyves, sem pedig filmes verzióban nem vonzottak soha, ezért még magamat is megleptem azzal, hogy a várólistámon landolt ez a regény. És ennek csak elhanyagolható mértékben oka a jó híre – hát nézzetek rá erre a csoda borítóra! Valamiért az ennyire igényes külsők láttán mindig arra gondolok, hogy ha a belseje nem lenne legalább ilyen jó, nem fektettek volna annyi munkát sem a dizájnba. Végül bizonyos értelemben most is igazam lett. Bár, mint azt látni fogjátok, szerintem számtalan ponton sántít ez a történet, az összhatása mégis meggyőző volt.

Sparrow, a kísérteties kisváros valahol a Csendes-óceán partján fekszik. 200 évvel ezelőtt, egy boszorkányperben három fiatal lányt ítéltek itt halálra, és vetettek kegyetlenül a vízbe. A Swan-nővérek, Marguerite, Aurora és Hazel azóta minden egyes évben, június elseje és a nyári napforduló között visszatérnek, hogy bosszút állhassanak az itt élőkön. Megszállják egy-egy helybéli lány testét, majd a vízbe csalogatnak néhány fiút, akik a nővérek csáberejétől megbabonázva végül vízbe fúlnak.

Az alaptörténet és a helyszínválasztás nagyon erős, mégis nehezen haladtam vele az elején, mivel rettentő lassan bontakozik ki és indul be a cselekmény. A könyv első harmada-fele környékén jön csak el az a pont, amikor igazán izgalmassá válik – arra, és az utána következő szakaszra viszont megéri várni. A nagy fordulat ugyan kiszámítható (én magam is gondoltam erre a megoldásra), mégis teljesen ledöbbenti az embert. Különösen az a mód, ahogyan ez kiderül.

Visszatérve, a döcögősségen nem segített az sem, hogy sok helyen terjengősnek éreztem a szöveget. A cselekménye nem túl gazdag (magyarul: alig történik benne valami), és szerintem Ernshaw ezt szerette volna ellensúlyozni a YA műfajhoz képest hosszas leírásokkal. Vagy éppen azzal, hogy a szereplők ugyanazon a problémán rágódnak végig, de valódi megoldásra közösen mégsem jutnak.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, legközelebb egy fokkal jobban fogom értékelni Colleen Hoover tehetségét a kémia megteremtésében. Penny és Bo között ugyanis semmi ilyesmit nem éreztem. A szerelmes jeleneteik aranyosak voltak, de egyszerűen nem láttam, milyen alapon nyugszik ez a vonzalom kettejük között. Túl hirtelen kezdődött a kapcsolatuk, és már néhány napnyi együttlét után csillapíthatatlan, örök szerelmet emlegettek, ami azért szerintem túlzás volt. Egyébként a jellemük is csupán elnagyoltan lett kidolgozva, néhány egyedi előtörténeti elemen kívül szinte semmit sem tudok mondani róluk.

Ellenben a Swan-nővérek, különösen a fiatalabbik, nagyon érdekes karakterek voltak. Kaptak egy saját történetszálat, amelyből néhány rövid fejezetben megtudhatjuk, egészen pontosan kik voltak ők, illetve miért és hogyan ítélték el őket 1831-ben boszorkányságért. Izgalmas és jól megírt visszatekintések voltak ezek a múltba, amelyek rendkívül színessé tették az egyébként néha egyhangú cselekményt. És szükségesek is, hiszen különben nem érthettük volna meg olyan mélyen a motivációjukat, amiért évről évre szüntelenül vérszomjas gyilkosokká válnak ennyi idő elteltével is.

Az olvasási élményt viszont jelentősen rontotta, hogy az alaphelyzet, hiába zseniális, nem hiteles. Végig azon gondolkoztam, hogy ha Sparrow egy kétezer-huszonnégy lelkes kisváros, hogyan lehetséges az, hogy a nővérek évente 3-6 srácot a vízbe fojtanak, és mégis van elég utánpótlás? Illetve a nyilvánvaló kérdés: miért nem költözik el mindenki? Miért nem féltik a szülők a gyerekeik életét? Ernshaw próbálta ezt magyarázni, de számomra valamiért a “város vezekelni akar” nem tűnik elég erős indoklásnak.

A végkifejlet szerintem enyhén elhamarkodott és a kelleténél fájóbb lett, de elégedett vagyok azzal, ahogyan végül alakultak a dolgok. Imádtam továbbá, ahogy szépen lassan minden titokra fény derült – a Swan-nővérek múltjára, hogy idén kiket szálltak meg, hogy hogyan veszítette el Penny az édesapját… Minden mindennel összekapcsolódik, és ebből a szempontból igazán jól átgondolt és logikusan felépített ez a regény. És különösen tetszik az, hogy épp csak egy csipetnyi mágia van benne, hiszen így egészen hihető az egész.

Összességében, bár sok kifogásolható elem van a Gonosz mélységben, mégsem mondom azt, hogy nem éri meg elolvasni – sőt! A misztikus, kicsit kísérteties, baljós hangulata teljesen magával ragadott, főleg, hogy mindennek ellenére egy cseppet sem volt ijesztő, és ezáltal megterhelő. Kikapcsolódásnak tökéletes, az óceánparti helyszín miatt pedig elsősorban nyári olvasmánynak ajánlanám.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Nemrég jelent meg a Könyvmolyképző kiadónál a The Wicked Deep - Gonosz mélység című YA-regény, ami egy elátkozott városban játszódik! Sparrowba minden nyáron visszatér a három boszorkányságért vízbe lökött nővér, hogy pár fiút megbabonázva megbosszulják halálukat! Vajon mit tehet egy helyi lány, hogy megmentse a nemrég érkezett fiú életét? Tartsatok velünk a regény blogturnéján, és ne feledjétek, hogy a turné végén egy szerencsés olvasónk meg is nyerheti a regény a Gonosz mélység egy példányát! 

Történetünk egy elátkozott helyen játszódik, így minden állomáson újabb és újabb elátkozott vagy elhagyatott helyeket kell kitalálnotok! Ezek lehetnek városok, házak, temetők, bármi, ha rájöttetek a leírásból, írjátok be a megoldást a megfelelő rubrikába!

04.02. Sorok között (extra) 

04.04. Sorok között 

04.06. Fanni's Library (extra)

04.08. Fanni's Library

04.10. Readinspo

04.12. Utószó

04.14. Hagyjatok! Olvasok! (extra)

04.16. Hagyjatok! Olvasok!

Colleen Hooverre nem tudok olyan rajongással tekinteni, mint ahogyan mások, mégis eddig minden könyvét, amit elolvastam, szerettem. Legutóbb a Verityvel különösen lenyűgözött, így megfogadtam, hogy ha van lehetőségem, minden további megjelenésére kérdés nélkül igent mondok. Nagy szerencse, hogy ez még bőven azelőtt történt, hogy elolvastam a Merit nélkül fülszövegét. Ellenkező esetben valószínűleg messzire elkerültem volna ezt a regényt, ami határozottan nagy hiba lett volna a részemről.

Az alapsztori pontosan olyan kaotikus, amilyennek a fülszöveg alapján tűnik. Adott egy furcsa felépítésű mozaikcsalád, amelynek tagjaiban az évek során rengeteg sérelem halmozódott fel egymással szemben. Közülük is kiemelkedik Merit, aki már képtelen az otthonaként tekinteni a házra, annyira haragszik a benne élőkre. Egy ponton viszont, a körülmények hatására kiborul, hogy úgy dönt, mindenki mocskos titkát felfedi a másik előtt.

Eleinte nem hittem volna, hogy tetszeni fog, mivel kifejezetten nehezen haladtam az első néhány fejezettel. A káoszos alaphelyzet még hagyján… de már az első fejezet után azt éreztem, ez az egyik legfurcsább könyv, ami valaha a kezembe került. Merit személyiségét eleve nem könnyű megérteni, de a különös szokásai (ha rossz napja van, vesz egy más által kidobott serleget) és bizarr döntései sem is könnyítik meg a helyzetünket ezzel kapcsolatban. Utána is néztem, a karrierje melyik pontján pattant ki CoHo fejéből ez a regényötlet, és nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy nem az elején. Még szerencse, hogy ezen a ponton a turné miatt már kénytelen voltam végigolvasni a könyvet, mert azért viszonylag hamar túlléptünk ezen a döcögős szakaszon, és a maradékot (~200-250 oldalt) már egyben olvastam el, annyira jó volt.

Sok értékelést átnéztem, mielőtt megírtam volna a sajátomat, és feltűnt, hogy mások elsősorban a családi kapcsolatok, családon belüli problémák miatt találták érdekesnek és tanulságosnak ezt a regényt. Való igaz, remekül rávilágít arra, mi történhet akkor, amikor családon belül megrendül a bizalom egymás iránt, és már nem szívesen mondják el egymásnak a tagok, mi bántja őket… CoHo hihetetlenül jól szemlélteti, mennyire tönkreteszi az összhangot a kommunikáció teljes hiánya és/vagy félresiklása, illetve ez hogyan mérgezi fokozatosan mindenkinek a lelkét. Engem azonban a regény másik fő témája vett meg kilóra, mivel ebben a tekintetben sajnos jobban tudok azonosulni a főszereplővel, mint az egészséges lenne.

A depressziót ugyanis CoHo olyan hitelesen mutatja be ebben a regényben, mintha maga is megtapasztalta volna. Vagyis, nem egészen – magáról a betegségről nem sok szó esik, inkább az áll a középpontban, hogyan hatnak a környezetében élők tettei a depressziós emberre. Különösen örültem, hogy ez most nem iskolai közegben történik, hiszen a kialakulásában általában nagy szerepet játszanak a család által okozott traumák. A témának ezen megközelítésével viszont a YA műfajban sajnos eddig nem igazán találkoztam. Ebben a helyzetben – mikor a vírus miatt sokan össze vagyunk zárva olyan emberekkel, akiket nehezen viselünk el, adott esetben még bántanak is bennünket minimum verbálisan – kifejezetten felszabadító volt erről olvasni.

Félelmetes volt látni azt is, mennyire hitelesen ábrázolja CoHo, hogyan reagál a környezet a depresszióra – különösen akkor, amikor még diagnózis sincs, hiszen maga az érintett sem ismerte fel a problémát. Az egyre sötétebb világszemlélete, egyre érdektelenebb magatartása és érthetetlenebb döntései miatt Merittől fokozatosan eltávolodik a családja. Nem tudnak mit kezdeni vele, hiszen a változás nem látványos, nem egyik napról a másikra történik, és haragudnak is rá a viselkedése miatt. A kitaszítottság és a társas magány érzése viszont csak ront az állapotán. Majd mikor megszületik a diagnózis, mindenki porcelánbabaként kezdi kezelni, ő pedig nem tud mit kezdeni a hirtelen rá irányuló, szokatlan mennyiségű figyelemmel.

CoHo tehát ismét rendkívül komoly témához nyúlt, amit viszont szerintem ennél emészthetőbb köntösbe nem is csavarhatott volna. Mindent elmond a depressziós ember és a család kapcsolatáról, mégsem megterhelő olvasni. A szerző sajátos humorán kívül ehhez leginkább a romantikus szál járul hozzá, ami nem nyomja el a (két) központi témát, mégis elégségesen jelen van. A könyves álompasinkat pedig ezúttal Sagannak hívják.

Miután elolvasod a könyvet (remélem, meg fogod tenni), te is valószínűleg egyetértesz majd azzal, hogy a legtöbbünk életébe kellene egy Sagan. Ő nem csak az a srác, akivel szívesen leélnéd az egész életedet – ő az, aki elsőként fogja meg a kezedet a bajban, és utolsóként ereszti el. Ott van, mikor Meritnek leginkább szüksége van rá, és még akkor sem távolodik el tőle, mikor a lány kifejezetten sértő dolgokat vág a fejéhez bánatában. Bár azzal az ötlettel messze nem értettem egyet, hogy addig ne kezdjenek kapcsolatot, amíg Merit nem hajlandó terápiára járni. Gyűlölöm a mondást, miszerint “addig senki sem fog tudni szeretni, amíg magadat nem szereted” – bosszantó ördögi kör ez, mivel nehéz magadat értékesnek érezni akkor, ha senki nem értékel.

Összességében még rengeteget tudnék beszélni a témáról, ám most már csak annyit mondok: olvasd el a Merit nélkült. Ha nem is azért, hogy közelebb vigyen a depresszió megértéséhez, akkor a családi kapcsolatokra vonatkozó tanulsága miatt. Vagy a romantikus szál miatt. Tök mindegy, csak ne tántorítson el a fülszövege!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Ismét örülhetnek Colleen Hoover rajongói, ugyanis a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából az írónő újabb regénye kerül a magyar olvasók kezébe. A Without Merit - Merit nélkül egy igazán különleges könyv egy furcsa családról, és egy még furcsább lányról, aki nem találja a helyét a világban, de még a saját családjában sem. Kövesd bloggereinket, és játssz velünk, hiszen lehet, hogy te leszel az a szerencsés, aki megnyeri a könyv egy példányát!

Colleen Hoovernek már rengeteg könyve megjelent magyarul, a mostani nyereményjátékunkban pedig arra vagyunk kíváncsiak, hogy hányat ismertek ezek közül. Minden állomáson két nevet fogtok találni, melyek CoHo valamelyik könyvéből lehetnek ismerősek. Na de melyikből? Éppen erre kell rájönnötök! Ha pedig megvan a megoldás, csak annyi a dolgotok, hogy beírjátok a megoldást a Rafflecopter doboz megfelelő sorába!

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)

03.30. Utószó

03.31. Fanni’ Library extra

04.01. Sorok között

04.02. Fanni’s Library

04.03. Könyvvilág

04.04. Utószó extra

04.05. Csak olvass!

04.06. Csak olvass! extra

04.07. Pandalány olvas

04.08. Readinspo

Még akkor szerettem bele menthetetlenül a Royal család sorozatba, amikor még csak az első két kötet volt elérhető magyarul. Ritkán olvasok ilyen stílusú könyveket, de az Erin Watt név mögött álló szerzőpáros tud valamit, amivel az esetek többségében teljesen elvarázsol. Bár az utolsó két epizód (a Megkopott korona és a Bukott örökös) szerintem sem érte el azt a színvonalat, amit Ella és Reed története alatt megszokhattunk, de ez nem tántorított el attól, hogy a legvégéig kitartsak a Royal fiúk mellett. Nemrég pedig végre az utolsó könyv is megjelent, amely egyben Easton kétkötetes sztorijának lezárása.

Az előző rész, a Bukott örökös egy kegyetlen függővéggel zárult, amelyben (spoiler!) Hartley és a Royal-ikrek karamboloznak egymással. A balesetben az egyik fiú életveszélyesen megsérül, de a kórházban Hartley is összeesik. Később kiderül: a lány fejsérülése olyan súlyos, hogy még az emlékeit is elvesztette. Eastonnak így mindent elölről kell kezdenie, ha tényleg össze akar jönni Hartleyval – ez részben megkönnyíti, de részben meg is bonyolítja a dolgokat.

Ez az amnéziás fordulat kifejezetten erős… is lehetett volna, ha nem cseszi el a szerzőpáros teljesen a kivitelezését. Hartley egészen furcsa dolgokra mégis emlékszik (pl. milyen szerepet tölt be jelenleg Felicity Worthington a gimnázium életében), miközben 14 éves koráig visszamenően elvileg mindennek ki kellett volna törlődnie az emlékezetéből. Eastonnal kapcsolatban minden homályos számára, ezért nem is bízik a srác közeledésében, de azért valamilyen megmagyarázhatatlan vonzalmat mégiscsak érez iránta.

Az amnéziás szál tehát elég hiteltelenre sikeredett, ami azért is meglehetősen problémás, mert természetesen ez a kötet központi eleme. Nem csupán az Eastonnal való kapcsolatának alakulásában jelent ez hátráltatást, de az apja korrupciós ügyének leleplezésében is, amelyre egyedül Hartley-nak volt bizonyítéka. Mindemellett elképesztően klisés helyzetekbe kerül a lány: hiába tanácsolja neki az orvosa, hogy ne kérdezősködjön a múltjáról, mert a legbiztosabb, ha maga emlékszik vissza, de elfogadja a segítséget – épp azoktól, akik ártani akarnak neki. És persze azokat utasítja vissza, akik tényleg segítenének.

Már az előző kötetben is feltűnt, hogy a cselekmény messze nem olyan fordulatos, mint az első három könyv esetében volt. Érthető, ha az alkotók nem szerettek volna egy rakás megoldandó problémát generálni így a végére, de azért szerintem elbírt volna még néhány fordulatot a történet. Viszont így szinte teljesen Easton és Hartley kapcsolatának van szentelve a két regény – ami, ha valaki eddig is inkább a romantikus jeleneteket kedvelte az Erin Watt-könyvekben, annak ez nem feltétlenül hátrány.

Ellenben a nagy finálé számomra hatalmas csalódást okozott. Nem csupán azért, mert nem volt benne semmiféle elmés megoldás (ugyancsak: mint az előző kötetekben), de azért is, mert teljesen felrúgta mindazt, amit eddig Callum Royalról tudhattunk. Ám sajnos ezt spoilerezés nélkül nem tudnám bővebben kifejteni.

Számomra végül Easton mentette meg a könyvet. Hartley jelenlétében konkrétan úgy viselkedik a srác, mint egy kiskutya (a szerelmes fiúknál amúgy sincs aranyosabb!), és ezt a múltját ismerve különösen jó volt látni. Bár az a folyamat, ahogy kigyógyult a függőségeiből, korántsem volt szépen kibontva és levezetve, de ez már olyasmi, amin minden mást tekintve már meg sem lepődtem.

És még egy utolsó negatívum így a végére: szeretném, ha ez az epilógus meg sem történt volna. Annyira, de annyira értelmetlen, felesleges és illúzióromboló jelenet volt, hogy hihetetlen. Az utolsó fejezet is elég lehangoló volt, de ezután kifejezetten rossz szájízzel csuktam be a könyvet.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Lezárult a Royal család sorozat! Nem sokkal az ötödik könyv, a Bukott örökös megjelenése után a Könyvmolyképző az utolsó epizódot is elhozta nekünk Erin Watt népszerű sorozatából. Ha kíváncsiak vagytok, mit gondolunk az Omladozó királyságról, illetve Royalék történetének lezárásáról (és esetleg meg is szereznétek a regény egy példányát), tartsatok velünk!

A játékban való részvételhez nincs más dolgotok, mint megfejteni, a bejegyzésekben szereplő idézetek melyik Royal család-kötetből származnak. A Rafflecopter dobozba az adott könyv címét írjátok be.

03.21. Sorok között

03.23. Angelika blogja

03.25. Sorok között extra

03.27. Pandalány olvas

03.29. Dreamworld extra

03.31. Readinspo extra

04.02. Readinspo