A boszorkányos történetek sem könyves, sem pedig filmes verzióban nem vonzottak soha, ezért még magamat is megleptem azzal, hogy a várólistámon landolt ez a regény. És ennek csak elhanyagolható mértékben oka a jó híre – hát nézzetek rá erre a csoda borítóra! Valamiért az ennyire igényes külsők láttán mindig arra gondolok, hogy ha a belseje nem lenne legalább ilyen jó, nem fektettek volna annyi munkát sem a dizájnba. Végül bizonyos értelemben most is igazam lett. Bár, mint azt látni fogjátok, szerintem számtalan ponton sántít ez a történet, az összhatása mégis meggyőző volt.

Sparrow, a kísérteties kisváros valahol a Csendes-óceán partján fekszik. 200 évvel ezelőtt, egy boszorkányperben három fiatal lányt ítéltek itt halálra, és vetettek kegyetlenül a vízbe. A Swan-nővérek, Marguerite, Aurora és Hazel azóta minden egyes évben, június elseje és a nyári napforduló között visszatérnek, hogy bosszút állhassanak az itt élőkön. Megszállják egy-egy helybéli lány testét, majd a vízbe csalogatnak néhány fiút, akik a nővérek csáberejétől megbabonázva végül vízbe fúlnak.

Az alaptörténet és a helyszínválasztás nagyon erős, mégis nehezen haladtam vele az elején, mivel rettentő lassan bontakozik ki és indul be a cselekmény. A könyv első harmada-fele környékén jön csak el az a pont, amikor igazán izgalmassá válik – arra, és az utána következő szakaszra viszont megéri várni. A nagy fordulat ugyan kiszámítható (én magam is gondoltam erre a megoldásra), mégis teljesen ledöbbenti az embert. Különösen az a mód, ahogyan ez kiderül.

Visszatérve, a döcögősségen nem segített az sem, hogy sok helyen terjengősnek éreztem a szöveget. A cselekménye nem túl gazdag (magyarul: alig történik benne valami), és szerintem Ernshaw ezt szerette volna ellensúlyozni a YA műfajhoz képest hosszas leírásokkal. Vagy éppen azzal, hogy a szereplők ugyanazon a problémán rágódnak végig, de valódi megoldásra közösen mégsem jutnak.

Ha már a szereplőknél tartunk, azt hiszem, legközelebb egy fokkal jobban fogom értékelni Colleen Hoover tehetségét a kémia megteremtésében. Penny és Bo között ugyanis semmi ilyesmit nem éreztem. A szerelmes jeleneteik aranyosak voltak, de egyszerűen nem láttam, milyen alapon nyugszik ez a vonzalom kettejük között. Túl hirtelen kezdődött a kapcsolatuk, és már néhány napnyi együttlét után csillapíthatatlan, örök szerelmet emlegettek, ami azért szerintem túlzás volt. Egyébként a jellemük is csupán elnagyoltan lett kidolgozva, néhány egyedi előtörténeti elemen kívül szinte semmit sem tudok mondani róluk.

Ellenben a Swan-nővérek, különösen a fiatalabbik, nagyon érdekes karakterek voltak. Kaptak egy saját történetszálat, amelyből néhány rövid fejezetben megtudhatjuk, egészen pontosan kik voltak ők, illetve miért és hogyan ítélték el őket 1831-ben boszorkányságért. Izgalmas és jól megírt visszatekintések voltak ezek a múltba, amelyek rendkívül színessé tették az egyébként néha egyhangú cselekményt. És szükségesek is, hiszen különben nem érthettük volna meg olyan mélyen a motivációjukat, amiért évről évre szüntelenül vérszomjas gyilkosokká válnak ennyi idő elteltével is.

Az olvasási élményt viszont jelentősen rontotta, hogy az alaphelyzet, hiába zseniális, nem hiteles. Végig azon gondolkoztam, hogy ha Sparrow egy kétezer-huszonnégy lelkes kisváros, hogyan lehetséges az, hogy a nővérek évente 3-6 srácot a vízbe fojtanak, és mégis van elég utánpótlás? Illetve a nyilvánvaló kérdés: miért nem költözik el mindenki? Miért nem féltik a szülők a gyerekeik életét? Ernshaw próbálta ezt magyarázni, de számomra valamiért a “város vezekelni akar” nem tűnik elég erős indoklásnak.

A végkifejlet szerintem enyhén elhamarkodott és a kelleténél fájóbb lett, de elégedett vagyok azzal, ahogyan végül alakultak a dolgok. Imádtam továbbá, ahogy szépen lassan minden titokra fény derült – a Swan-nővérek múltjára, hogy idén kiket szálltak meg, hogy hogyan veszítette el Penny az édesapját… Minden mindennel összekapcsolódik, és ebből a szempontból igazán jól átgondolt és logikusan felépített ez a regény. És különösen tetszik az, hogy épp csak egy csipetnyi mágia van benne, hiszen így egészen hihető az egész.

Összességében, bár sok kifogásolható elem van a Gonosz mélységben, mégsem mondom azt, hogy nem éri meg elolvasni – sőt! A misztikus, kicsit kísérteties, baljós hangulata teljesen magával ragadott, főleg, hogy mindennek ellenére egy cseppet sem volt ijesztő, és ezáltal megterhelő. Kikapcsolódásnak tökéletes, az óceánparti helyszín miatt pedig elsősorban nyári olvasmánynak ajánlanám.

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás

Nemrég jelent meg a Könyvmolyképző kiadónál a The Wicked Deep - Gonosz mélység című YA-regény, ami egy elátkozott városban játszódik! Sparrowba minden nyáron visszatér a három boszorkányságért vízbe lökött nővér, hogy pár fiút megbabonázva megbosszulják halálukat! Vajon mit tehet egy helyi lány, hogy megmentse a nemrég érkezett fiú életét? Tartsatok velünk a regény blogturnéján, és ne feledjétek, hogy a turné végén egy szerencsés olvasónk meg is nyerheti a regény a Gonosz mélység egy példányát! 

Történetünk egy elátkozott helyen játszódik, így minden állomáson újabb és újabb elátkozott vagy elhagyatott helyeket kell kitalálnotok! Ezek lehetnek városok, házak, temetők, bármi, ha rájöttetek a leírásból, írjátok be a megoldást a megfelelő rubrikába!

04.02. Sorok között (extra) 

04.04. Sorok között 

04.06. Fanni's Library (extra)

04.08. Fanni's Library

04.10. Readinspo

04.12. Utószó

04.14. Hagyjatok! Olvasok! (extra)

04.16. Hagyjatok! Olvasok!