Sorozat: Grisa trilógia 3.

Az első rész lenyűgözött, a másodikat viszont egy kissé laposnak éreztem, így még kevésbé tudtam, mit várhatok a befejező kötettől. Reméltem, hogy méltó lezárást kap ez a fantasztikus lehetőségekkel rendelkező történet, amely legalább olyan izgalmas és eseménydús lesz, mint a kezdés. Végül ezt nem csak, hogy meg is kaptuk, de szerintem bőven felülmúlta az Árnyék és csontot a lezárás. Az írói fejlődés egyértelműen látszik, és most rögtön beállok a Bardugo-kötetek fordításáért szurkoló táborba.

(Ez a bekezdés spoilert tartalmaz azok számára, akik nem olvasták az előző két kötetet.) Miután Alináéknak sikerült megmenekülniük a föld alatti alagutakon át, sokáig tart, mire talpra tudnak állni. Az Éjurat elpusztítani nem sikerült, ám maradt még némi reménysugár: sejtik az utolsó erősítő, a tűzmadár hollétét, amivel véget vethetnek az uralmának és az Árnyzónának is.

Már a kezdés is ígéretesnek tűnt: ez a bevezető sikerült legjobban a három kötet közül. Épp annyit árul el és foglal össze, amennyi az ideális; izgalmas, és olyannyira felkelti az érdeklődést, hogy nem lehet nem azonnal továbbolvasni. A kötet első szakaszában a fókusz olyan elemre kerül, amellyel eddig komolyabban nem foglalkoztunk a történetben: a vallási fanatizmusra. Igaz, hogy a második kötetben végig jelen volt, de csak a háttérben, itt viszont jól rávilágít minket Bardugo, mennyire veszélyes is az ilyesmi.

A kötet egy percre sem válik unalmassá, hiszen Bardugo meglepő fordulat-eszköztára egyszerűen kifogyhatatlan. Rengeteg dolog történik benne, amire egyszerűen számítani sem lehet, és mégis minden logikus. Semmi sem marad kielégítő magyarázat nélkül, az előző kötetek kérdéseit is megválaszolja.

Mallal továbbra sem tudok megbékélni. Iszonyú erőltetettnek érzem az Alinával való viszonyát, hiszen egyáltalán nem érzem közöttük a kémiát (még az Éjjúrral és Nyikolajjal szemben is erősebb volt a vonzalma - az előbbibe az első kötet során szabályosan beleremegtem, annyira átjött a sorok között). Az első és a második könyvben a karaktere számomra irtó ellenszenves volt, ám szerencsére a Puszulás és felemelkedésben ez az érzés már nem volt olyan erős.

Ebben a kötetben az Éjurat is megismerjük kicsit jobban. Bár az előzményekből már nagy vonalakban tudjuk, miért vált ő olyanná, amilyen most, itt bővebb magyarázatot is kapunk rá, ami zseniális húzás az írónő részéről. Baghra története elképesztő, lenyűgöző fordulat, amit a korábbi könyvekben még csak sejteni sem lehetett. Nyikolaj pedig... te jó ég, annyira imádom a karakterét, hogy arra nincsenek szavak! Kár, hogy sokkal kevesebbet szerepel ebben a részben, mint kellene, de a róla szóló duológia remélhetőleg kárpótolni fog ezért.

A vége sajnos nem 100%-os. Eleve egy borzasztó tervvel akarták megdönteni az Éjúr uralmát, ami szerintem nem lett elég jól kifejtve ahhoz, hogy teljes mértékben megértse az olvasó (én legalábbis egyáltalán nem tudtam követni). A csatában voltak olyan pillanatok, amelyek egyáltalán nem tűntek logikusnak (spoiler: a volkrák nem támadták meg Alináékat, amikor fény nélkül álltak a sötétben, és egy jelenetben az Éjúr állt és nézte Alináékat, de nem tett semmit, hogy akadályozza őket, ami abszolút nem vall rá). Az epilógus pedig megható volt, így Alina tulajdonképpen megkapta azt, amit szeretett volna, ám én nem tudtam azonosulni vele, hiszen nem ennek a végkifejletnek örülem volna a legjobban. Az összhatás mindezek ellenére meghökkentő volt: miután becsuktam a könyvet, egyszerűen nem voltam képes feldolgozni a történteket, percekig nem tudtam magamhoz térni.

Összességében fantasztikus élmény volt az egész Grisa trilógia sorozat! A fantasy világ nem csak hogy fantasztikusan átgondolt, felépített, kidolgozott, hanem mindez logikusan és részletesen át is lett adva nekünk, olvasóknak. A grisák képességeiért egyszerűen nem lehet nem rajongani, az egész rendszer hihetetlenül jól működik! A karakterek felejthetetlenek, nagy hatással vannak az emberre, Bardugo váratlan fordulatokkal tarkított írásstílusa pedig lenyűgöző. Remélem, még sok ilyen sorozattal ajándékoz meg minket. :)

Az előző két kötet 4.5 és 4 csillagot kapott tőlem - apróságok miatt, és mert tudtam, hogy képes felülmúlni ezeket, és alkotni egy még ütősebb kötetet. A Pusztulás és felemelkedés esetében ez sikerült is, megérdemli a maximális, 5 csillagos értékelést. Bár a végével tényleg nem vagyok elégedett, de összességében óriási hatással volt rám, ugyanis ahogy fent említettem, miután becsuktam a könyvet, egyszerűen képtelen voltam magamhoz térni. Ez mindenért kárpótol.