Samantha Shannon: Csontszüret
Évek óta gondban vagyok Samantha Shannon Csontszüretével. Rengeteg forrásból kaptam arról pozitív megerősítést, hogy fantasztikus ez a regény, csakhogy nem láttam értelmét belekezdeni egy olyan sorozatba, amelyből mindössze két részt jelentettek meg magyarul – és valószínűleg ennek is megvolt a maga oka. Ráadásul valamilyen múló szeszélyből még szert is tettem a Csontszüret régi kiadására, de gyakorlatilag azóta szeretnék is megszabadulni tőle. Ugyanakkor idén januárban elolvastam Shannontól A Narancsfa-kolostor című monumentális fantasy-jét, amelyről már akkor tudtam, hogy a 2024-es évem kedvenc olvasmánya lesz. Most, ősszel értesültem róla, hogy a Next21 Kiadó megpróbálja ismét megkedveltetni a magyar közönséggel a Csontszüretet, méghozzá azzal a verzióval, amit a szerző átdolgozott a megjelenése 10. évfordulójára. Sokáig fontolgattam, hogy bele merjek-e kezdeni, de kizárólag azért, mert félek, hogy ismét elkaszálják majd a sorozatot A Mímes Rendet követően. Csakhogy egy ördögi körbe jutunk azzal, ha sokan úgy döntünk, hogy teret engedünk eme félelemnek. Úgyhogy 2024-ben, 8 évnyi halogatás után végre elolvastam a Csontszüretet, és arra jutottam, hogy agyoncsapok valakit, ha nem kapom meg az összes részt magyar fordításban. És lehetőleg most azonnal. De tényleg.
Paige Mahoney látó. Azon kevesek egyike, akik különleges képességgel rendelkeznek azáltal, hogy manipulálni tudják az étert, a szellemek világát, amely a mi valóságunkkal párhuzamosan létezik. A látóknak sok fajtája van, de Paige még közöttük is különleges a ritka képességével: ki tudja mozdítani a lelkét a tudatából, letapogatni másét, és akár még el is mozdítani azt a helyéről. Tudománya miatt megbecsült tagja a Szindikátusnak, a Londonban létező, látókból álló alvilágnak. Angliában már 200 éve a Scion irányít, akik diktatorikus módszerekkel igyekeznek teljesen kiirtani a látókat a világból. Paige kénytelen folyamatosan bujkálni, elrejteni és titokban tartani a képességeit, de nem tud örökké rejtőzködni. Egy nap végzetes hibát követ el, melynek következtében elfogják — de nem a vesztőhelyre vezetik, mint a többi látót. Oxfordba kerül, amelyről mindenki úgy tudja, hogy lerombolták, de valójában kiképzőtelepként működik, amelyet az éteren átszivárgott túlvilági lények, a refaiták vezetnek. A telepen a látók egy kiválasztott csoportját kényszerítik engedelmességre, hogy aztán az éteren átszivárgó fenevadak ellen harcoljanak, a refaiták helyett.
Eleinte komoly nehézséget okozott számomra átlátni a világépítést – de ahogyan a könyvről született értékeléseket olvastam, ezzel a problémával nem voltam egyedül. Az első 100-200 oldal során erre kellett leginkább koncentrálnom, és nem segítette elő a helyzetet, hogy rengeteg idegen kifejezést használ a szerző a fantasy-elemek leírására. Választhatod azt a megoldást, hogy haladsz a szöveggel, és majd idővel, a szövegkörnyezetből nagyrészt klarifikálódik a jelentésük (én így tettem, a közepére már tökéletesen értettem mindent). Azonban szerencsére a könyv végén vár ránk egy hosszú szószedet, ami óriási segítséget tud nyújtani. Ráadásul nem csupán az egyedi kifejezéseket tartalmazza, hanem szereplőlistát is, valamint Jaxon Hall pamfletének kivonatát, amely a látók hét rendjét írja le röviden.
A világépítés tulajdonképpen nem bonyolult, a komplexitását az szolgáltatja, hogy a látóknak (vagyis: a különleges képességekkel bíró embereknek) különböző “fajtáik” vannak. Végtelenféle képességgel rendelkezhetnek, és azt sem egyféleképpen használhatják. Egyébként csak egy kissé futurisztikus diktatúrát kell elképzelni (2059-ben járunk), ahol a média természetesen az állami propagandát harsogja a nap 24 órájában, a hangszórókban és a városszerte látható kivetítőkön, valamint a külföldre való látogatás fel sem merülhet, mint lehetőség a hétköznapi emberek számára. Az államnak megvan a maga módszere arra, hogy kiszűrje az ártalmatlan lakosság között bújkáló látókat, de többnyire nekik is megvannak az eszközeik az ellenőrzések kikerülésére.
A Csontszüretben különösen tetszik az, hogy bár eleinte egyértelműnek tűnik, ki az elsődleges ellenség, hamar kiderül, hogy ennél azért jóval árnyaltabb a helyzet. Paige csak a büntetőtelepen (a kiképzőtáborban) szerez tudomást arról, hogy a Scion tulajdonképpen csak egy bábkormány, a valódi felelősei a szörnyűségeknek a refaitáknak nevezett túlvilági faj, akik az éteren keletkezett résen keresztül szöktek a mi világunkba körülbelül 200 évvel ezelőtt. Természetesen semmi más céljuk nincsen, mint teljesen meghódítani a bolygót, mindenhol kiépíteni ezt a zsarnoki rezsimet, közben pedig, képmutató módon, kihasználni a fogva tartott látók képességeit. Emellett Paige szép lassan arra is ráeszmél, hogy a Szindikátus (vagyis a Londonban működő alvilág), amelynek a tagja volt korábbi életében, csak kihasználta és megfélemlítette őt. Továbbá, hogy igazságtalan módon kizárja a látók egy bizonyos, jóval gyakoribb és ezért kevésbé “értékes” csoportját a köreikből, akik így teljesen kiszolgáltatottá válnak a Scion üldöztetésének. Rendkívül érdekes volt látni, hogy a büntetőtelepen – többek között – ezért sem volt haljandó mindenki fellázadni a refaiták ellen. A kiközösített látók ugyanis otthonra leltek a büntetőtelep falai között, egy ugyanolyan igazságtalan rendszerben, de legalább az életük megtartására kaptak esélyt és egy célt, amelyért harcolhattak.
Kerülgetem a konklúziót már egy ideje, de kimondom végre: végtelenül lenyűgözött ez a regény minden létező téren és módon. A világépítése elképesztő és részletgazdag – bár a különleges képességű egyének üldöztetése nem egyedi problémafelvetés a világirodalomban, de a refaiták megjelenése egészen új szintre emelte számomra a témát. A szereplőgárda érdekes, és ugyan végig rengeteg névvel játszunk, de szerintem teljes mértékben követhetőek a szerepek és a viszonyok (ha pedig valaki mégis elveszik, hátralapozhat a függelékhez). A cselekmény jól felépített és feszített tempójú, ritkán veszítettem el az érdeklődésemet és akkor is nagyon rövid időre. Mindemellett pedig, bár a szöveg nagyfokú koncentrációt igényel a rengeteg apró részlet és történés miatt, könnyedén és gyorsan olvasható. Nem rövidek a fejezetek, de olvastatják magukat – a cselekmény szó szerint sodor magával, egyszerűen képtelenség hosszú időre szünetet tartani vele.
Ugyanakkor érzékeltem hiányosságokat és meg nem válaszolt kérdéseket – viszont ez az égvilágon semmit sem von le a történet értékéből, hiszen egy hétkötetes sorozatról beszélünk, amelyben bőven van ideje a szerzőnek bepótolni ezeket az egyébként nem sürgős részleteket. Kifejezetten érdekelt volna például, hogy a Scion Köztársaság pontosan hogyan épül fel, mely országok területén fekszik, és azok az államok, amelyeket még nem sikerült meghódítani, hogyan vélekednek a látók kérdéséről. Emellett úgy érzem, a látók képességei közötti különbségeket is jobban el lehetett volna mélyíteni.
Összességében imádom, hogy végül mégiscsak adódott egy olyan helyzet, amelyben érdemes volt elolvasnom a Csontszüretet. Tökéletesen osztom azoknak a véleményét, akik nem tudják értelmezni, miért nem kapott ez a sorozat Magyarországon akkora figyelmet, hogy végül elkaszálták a második részt követően. Rettentően izgulok azért, hogy ez ne történjen meg még egyszer, és lehetőleg a teljes szériát (akár még a kiegészítő kötetekkel együtt is) elolvashassam az anyanyelvemen hamarosan. Nem valószínű ugyan, hogy szerepelni fog az éves kedvenceim között úgy, mint A Narancsfa-kolostor, de rendkívül élveztem az olvasását, és Samantha Shannon a személyemben új, de lojális és lelkes rajongóját köszöntheti.
Oldalszám: 576
Sorozat: Csontszüret 1.
Eredeti cím: The Bone Season (2013)
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
Műfaj: fantasy, horror, krimi, ifjúsági, disztópia
.png)
Nyereményjáték
0 megjegyzés