A királynő felemelkedésére nem biztos, hogy valaha is felfigyeltem volna, ha nem olvasok róla egy csupa pozitívumokat felsorakoztató ajánlót valamelyik blogon. A leírtak alapján éppen olyan típusú young adult fantasynak tűnt, amilyet szeretni szoktam: erős női főszereplő, ötletes, de könnyen átlátható világépítés, csipetnyi mágia és egy igazán fontos ügy, amiért érdemes harcolni. Viszont ha nem lett volna mostanában esedékes a második rész megjelenése, még egy darabig biztosan porosodott volna a várólistámon. Előre sejtettem, hogy nem lesz kiemelkedő példánya a műfajának - ez be is bizonyosodott -, mégis, óriási meglepetést okozott azzal, hogy a hibái ellenére is teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe.

Maevanában évtizedek óta zsarnok királyok ülnek a trónon, akik amellett, hogy folyamatosan gyötrik a népet, valójában nem is jogosultak az uralkodásra. Ezt az első királynő, Liadan Kavanagh törvénye bizonyítja, miszerint kizárólag nő vezetheti az országot - csakhogy ez a kőtábla sok évvel ezelőtt eltűnt, a medállal együtt, amellyel a Kavanagh vérvonal tagjai varázsolni tudnak. A lázadóknak ezekre van szüksége ahhoz, hogy megtörhessék végre a Lannon család kegyetlen uralmát.
A segítség nem várt helyről érkezik. Brienna Colbert, aki évekig árvaházban nevelkedett, mivel az édesanyja meghalt, édesapját pedig nem ismeri, jelenleg a Magnalia házban tanulja a tudás hivatását. Mindig is más volt, mint a többiek (például annak ellenére nyert felvételt, hogy semmihez nem volt különösebb tehetsége), de mikor hirtelen látomásai támadnak a múltról, bebizonyosodik, hogy tényleg többre hivatott - ezek a képek ugyanis mind a medállal, vagyis az Éjkorány Kövével kapcsolatosak. Ő lehet a lázadók reménysugara, aki segíthet nekik fellelni a mágikus tárgyat.

Az alaptörténet nem mondható túlságosan komplikáltnak, és nem is bonyolódik tovább egy szerelmi szálon kívül bármi mással. Ez az egyszerűség azért volt furcsa számomra, mert ebben a műfajban már megszokhattuk, hogy az írók igyekeznek a legváltozatosabb fordulatokkal színesíteni a cselekményt, és ez a legkevésbé sem volt jellemző A királynő felemelkedésére. Sőt, az izgalmasabbnak számító események is olyannyira sablonosak voltak, hogy számomra szinte semmi nem tudott meglepetést okozni. Ennek ellenére állítom, hogy könnyen meg lehet feledkezni olvasás közben erről a hiányosságról, és ha valaki könnyedebb kikapcsolódásra vágyik, annak ez a regény tökéletes.

Az egyszerűség a világépítésben is jelen van. A történet két országban játszódik, melyek közül Valenia az 1500-as évek Franciaországának parafrázisa, Maevana pedig tulajdonképpen Skóciához hasonlít. Nekem kifejezetten tetszik, ha egy fantasy szerző a valóságban létező dolgokat is belefoglal a szövegbe, hiszen így egyrészt könnyebb elképzelni a helyszíneket és a korszakot, másrészt örülhetünk a fejünknek, ha felfedezünk egy-két ezekre vonatkozó utalást (pl. itt a két országot egy La Manche-hoz hasonló csatorna választja el). Sajnos azonban a világépítéssel sem vagyok maradéktalanul elégedett, hiszen a könyv felének helyszínéül szolgáló Valenia bemutatása jócskán el lett hanyagolva.

De hogy valami igazán jót is említsek: a főszereplő személye egy nagy erőssége a történetnek. Brienna az a karakter, akit könnyen megkedvel az ember, hiszen amellett, hogy kedves és alázatos, kifejezetten ravasz is tud lenni. Különlegessé viszont nem ez, hanem a történetben betöltött szerepe teszi. Többek véleményében is olvastam, hogy azt remélték, ő a jogos trónörökös, de nekem kifejezetten tetszik, hogy az írónő ehelyett csak afféle háttérembernek szánta. Fontos feladata van a puccsban, ez tény, de nem egyedül váltja meg a világot, és ezáltal nagyon hiteles számomra a karaktere.

Briennán kívül is rengeteg kedvelhető szereplő akad a regényben, ami nagyban hozzájárul az élvezhetőségéhez. Külön kiemelendő, hogy nincsenek kizárólag pozitív vagy negatív karakterek: mindenkiben van sötétség, ugyanakkor még a leggonoszabbak motivációját is meg lehet érteni. A sok szereplő között kezdetben nem könnyű eligazodni, ezért a könyv elején találunk egy listát a nevekkel és néhány családfával (igaz, ezzel a lehetőséggel óvatosan kell élni, ugyanis spoileres). Az eligazodást nehezíti kissé, hogy több karakternek is van álneve, de összességében olyannyira jól megoldotta ezt a szerző, hogy egyszer sem kavarodtam bele.

Sokak számára negatívum lehet, hogy Rebecca Ross a legkevésbé sem vitte túlzásba a mágia megjelenítését a regényben, de nekem speciel ezen a téren éppen nem volt hiányérzetem. A cselekmény nagy részében erre nem is lett volna alkalom, hiszen nincs a birtokukban az Éjkorány Köve, amellyel a Kavanagh leszármazott varázsolni tudna, ráadásul mivel a család 130 éve nem használta az erejét, el is felejtették, mire képesek.

Ezt a - bizonyos szempontból - hiányosságot viszont kompenzálják Brienna látomásai. Igaz, ez a képesség csak számunkra természetfeletti, a regény szempontjából nem számít mágiának: valójában a lány csupán “örökölte egy őse emlékeit” (történetesen éppen azét, aki annak idején eldugta az Éjkorány Kövét), és ezek jelennek meg előtte látomás formájában. Az erre való hajlam azonban Rebecca Ross világában mindenkiben megvan, tehát Brienna nem “szupererővel” rendelkezik, csak azon kevesek közé tartozik, akinek megnyilvánulnak ezek az emlékek. Egyébként zseniálisnak tartom ezt az ötletet.

(Ez a bekezdés spoiler!) A tanár-diák viszonnyal azonban már nem vagyok ennyire elfogadó. Bár Ross kifejezetten ügyelt arra, hogy Brienna és Cartier között semmi se történjen addig, amíg a lány nem végez az iskolában, számomra ez még mindig egy kicsit abszurd. A korkülönbség nem olyan nagy közöttük, ez igaz, de belegondolva abba, hogy Cartier 10 éves kora óta ismeri Briennát… Édesek együtt, de ezt egyszerűen képtelen vagyok megemészteni.

A történetvezetésben is akadnak furcsaságok. Egy-egy elemet alaposabban át kellett volna gondolnia a szerzőnek (pl. hogyan tanulhat meg valaki minden előismeret nélkül, nulla állóképességgel kardot forgatni mindössze pár hét alatt?), és emellett nem ártott volna egy kis fűszerezés sem a cselekménynek. Nem olvastam még fantasy regényt, ahol ennyire gördülékenyen sikerült volna a főszereplőnek véghezvinnie a tervét, mint itt. Minden azonnal sikerült neki, ráadásul még az ellenség is a kezére játszott.

Több hibát is felsoroltam fent, de ezek egyike sem rontott annyit az élményen, mint az írásstílus. Sajnos látszik, hogy ez Rebecca Ross debütáló regénye, hisz nagyon kiforratlan a történet. Valahol túl részletesek, máshol pedig túl elnagyoltak a leírások, emellett az egyes szakaszok közötti arányok is elcsúsztak (pl. az alaphelyzet a könyv háromnegyedét elfoglalja, de a nagy csatára csak egy fejezet lett szánva). Nem volt jó ötlet egyetlen kötetbe sűríteni ezt a cselekményt, sokkal izgalmasabb, fordulatosabb lehetett volna, ha inkább kettészedve írja meg, trilógiát csinálva a sorozatból.

Összességében, főleg áttekintve ezt a felsorolást, nagyon meglepő, hogy ennyire meg tudott fogni A királynő felemelkedése. Van benne valami, ami miatt a hibái nagy részét képes voltam elnézni, és csak sodródtam az árral, teljesen belefeledkezve a történetbe. Bár az elején úgy hittem, rossz ötlet volt adni neki egy esélyt, de a végére annyira megszerettem Rebecca Ross világát, hogy az utolsó 150-200 oldalt egyben olvastam el. A kötet teljes értékű lezárást kapott, tehát önállóan is megállja a helyét, de nagyon kíváncsi vagyok, mi fog történni a második részben, A királynő koronázásában.

Kinek ajánlom? Elsősorban azoknak, akik annyira rajonganak a YA fantasy történetekért, hogy akár egy kevésbé kiemelkedő, de azért jó alapötlettel rendelkező példányban is el tudnak veszni.

"Valódi adottság segíteni másoknak, hogy másképpen lássák a világot."

Kiadás: Maxim (2018)
Oldalszám: 380
Sorozat: The Queen 1. (Dream Válogatás)
Eredeti cím: The Queen's Rising (2018)
Fordította: Bihari György
Műfaj: ifjúsági, romantikus, fantasy

Te olvastál már olyan fantasyt, ahol a világot a szerző valós kultúrákból inspirálódva alkotta meg?