Daniel Kraus: Bálnahullás
A bálnák kétségkívül lenyűgöző teremtmények. Biztos vagyok benne, hogy sokan nem mondanának ellent, ha lehetőségük lenne élőben, a természetben is megpillantani egyet – köztük én sem. Hiába tudjuk azonban, hogy emberre (általában, szándékosan) nem támadnak, hatalmas méreteiktől méltán tarthatunk. Az embert lenyelő bálna gondolata nem egyedi félelem: gondoljunk csak a Pinokkióra, ahol Gepetto esik áldozatul a csónakjával együtt, vagy akár a Bibliára, amelyben Jónást büntetik meg néhány kellemetlen, cet gyomrában töltött nappal. A valóságban is megesik néha, hogy egy bálna táplálkozás közben véletlenül embert is beszippant. Sőt, még videó is készült ilyen esetről, 2020-ban, Kalifornia partjainál két kajakozót nyelt el egészben egy arra kószáló púpos bálna. Az ember többnyire végül épségben megússza a találkozást, hiszen a legtöbb bálnafajta nyelőcsövén már nem férnénk le, de egy-egy ilyen történet után nem csoda, ha azon fantáziálunk, milyen lenne lekerülni a behemót gyomrába. Daniel Kraust épp a kaliforniai eset inspirálta arra, hogy ne csak elképzelje, de le is írja ezt a felvetést.
A tizenhét éves Jay Gardiner nemrég veszítette el az édesapját. Mitt nem volt éppen mintaszülő, olyannyira, hogy Jay inkább elmenekült otthonról két évvel ezelőtt. A férfi öngyilkossága miatt érzett bűntudatán azzal szeretne enyhíteni, hogy felhozza Mitt maradványait az óceán mélyéről. Jay gyakorlott búvár, már egészen kisgyermek korától fogva merül, tengerimádó apja pedig mindenre megtanította, amire csak lehetett. Az öbölben való kutatás során mellé sodródik egy óriáskalmár, amit nem sokkal később egy hatalmas és éhes ámbráscet követ. A bálna csak a kalmárért jött, de az véletlenül magával rántja Jayt is, akinek esélye sincs a behemót emlős szívóerejével szemben. A fiú nagyrészt épségben kerül le az állat gyomrába, ahol két választása van: hagyja, hogy szétmarja a sav, vagy minden megmaradt erejével küzd azért, hogy kijusson a bálnából.
A regény tehát tulajdonképpen két központi szálon fut: az apával való traumatikus kapcsolatnak legalább akkora súlya van a történetben, mint a bálnából való menekülésnek. A kettejük konfliktusát elsősorban az alapozza meg, hogy míg Mitt a klasszikus férfi mintapéldánya (erős, robosztus, iszákos, kemény), addig Jay femininebb vonásokkal bír (vékony testalkatú, rendkívül érzékeny). Mitt a saját képére próbálja formálni a fiát, aki egy darabig eleget is tesz az elvárásoknak, de a kemény bánásmódot képtelen megszokni. Egy este Mitt részegsége odáig fajul, hogy már veszélyt jelent a fiára, ezért Jay úgy dönt, hogy nem vállalja tovább a rákényszerített szerepet. Elmenekül otthonról, és még akkor sem tér haza, amikor az apja rákja végzetes stádiumba fordul. A családja, akik sosem látták át, min ment keresztül Jay egész gyerekkorában, őt hibáztatják Mitt haláláért. Különösen, hogy a férfi végül önkezével vetetett véget az életének, mielőtt teljesen leépült volna.
A szerző gyönyörűen kötötte össze a két témát. Hiába szabadult el az apja bűvköréből, Jay élete azután is Mittről szólt, hogy elmenekült otthonról, de azután is, hogy az meghalt. Mitt volt a Nap, Jay pedig a bolygó, ami körülötte keringett. Még az is Mitt miatt történt, hogy beszippantotta őt egy bálna – hiszen az ő maradványai után kutatott az óceánban. Jay az apjától tanult túlélési trükköket veti be annak érdekében, hogy kijusson az állat gyomrából.
A válasz az, hogy igen, vannak.
Az a kötelességük, hogy felelősségre vonják az apjukat."
Az igazság az, hogy teljesen lenyűgözött, ahogyan Kraus leírta Jay küzdelmét mindkét szörnyével. A bálna gyomrában való tartózkodása rendkívül képies, jól vizualizálható, és lehetővé teszi, hogy mi is teljesen elmerüljünk a fiú kétségbeesésében. Igazán viszont azért jár az elismerésem, hogy Kraus a teljes folyamatot tudományos magyarázatokkal kommentálta. Nem vitte túlzásba, csupán “alapvető” anatómiai, fizikai, kémiai, oceanográfiai és zoológiai ismereteket használt fel, az olvasó számára tökéletesen emészthető módon. Erre tulajdonképpen azért volt szükség, hogy megfelelő módon követni tudjuk a történéseket. Furcsa is lett volna, ha a szerző olyan főszereplőt választ, aki kicsit sem konyít ezekhez, és képtelen megmagyarázni, hogy az állat éppen melyik belső szervénél tartózkodik, mi az a folyadék, ami körülveszi, vagy milyen mérges gázokat lélegez be éppen. Mindezekhez a szerző természetesen konzultált a megfelelő szakemberekkel, amiről röviden be is számol a köszönetnyilvánításban.
Kraus azokat is megnyugtatja, akik az olvasás során már épp elvetni készültek a tengerparti vakáció gondolatát is. A valóságban nemigen tudunk olyan esetről, amikor ember akár csak a bálna nyelőcsövén túljutott volna, hogy aztán a gyomorban landoljon. A legtöbb bálnafajta nyelőcsöve túl szűk ehhez a művelethez, továbbá nem csontos állatok fogyasztására találták ki őket. Egyedül az ámbráscet nyelőcsöve lehet – elméletben – akkora méretű, hogy átférjen rajta egy ember. Ha azonban mégis megtörténik a baleset, a bálna nem csócsálja meg az embert, inkább rövid időn belül kiköpi.
Kraus írásstílusában sincs semmi kifogásolható. Rendkívül ritka az, hogy én egyetlen egy napon belül befejezzek egy könyvet, pláne alig néhány órán belül, szinte egy szuszra elolvasva az egészet – itt pedig pontosan ez történt. A szöveg igazán gördülékeny, ami egyaránt köszönhető a fordításnak, az izgalmas történetnek és a rövid, maximum 3-4 oldalas fejezeteknek.
Összességében nem gondolom, hogy fogok idén különlegesebb könyvet olvasni A bálnahullásnál. A témafelvetés eleve olyan, amire nem valószínű, hogy van példa az irodalomban, a kivitelezés pedig csak még kivételesebbé teszi. Nem olyan jellegű olvasmány volt, amit kedvencemmé emelnék, de kétségkívül emlékezetes. Azonban csak erős idegzetűeknek ajánlom, hiszen mind a bálna, mind pedig Jay megszenvedi a találkozást, amit a szerző a legkevésbé sem igyekszik szépíteni.
Oldalszám: 352
Eredeti cím: Whalefall (2023)
Fordította: Szaszkó Gabriella
Műfaj: (hard) sci-fi, thriller, horror
1 megjegyzés
Na, meghoztad hozzá a kedvem, köszi :D máris alig várom, hogy olvashassam
VálaszTörlésKitti