Pauline Harmange: Széttört helyeken
Az egy szemszöges regények esetében, különösen, ha E/1. személyben narrálnak, gyakran érzem úgy, hogy közel áll hozzám a főhős. Ebben a formában könnyen megértem őt és képes vagyok teljesen átélni a vele történteket, az érzéseit. Ennek ellenére ritkán érzem úgy, hogy egy történet ténylegesen passzol is hozzám, vagyis a minimálisnál jobban megszólít engem az aktuális érzéseimen, élethelyzetemen keresztül. A Széttört helyeken azonban pontosan ezt tette a fülszövegével. Nem a jelenlegivel, az szörnyű – a Kiadó által küldött sajtóanyag szólított meg, hiszen jelentősen többet árult el a történetről. Én is így teszek majd, mivel úgy érzem, a titokzatoskodás jelen esetben kontraproduktív, és talán nagyobb eséllyel választjátok következő olvasmányotoknak ennek az ismeretlen francia szerzőnek a könyvét, ha tudjátok, valójában miről is szól.
.png)
A huszonöt éves Anaïs Nollet nem találja a helyét a világban. Rövid idő alatt elveszíti az egzisztenciáját, vagyis mindent, ami pillanatnyilag meghatározza őt – ez pedig szuicid gondolatokat fakaszt benne. Limoges-ba utazik, mivel azt hallotta, hogy abba a városba csak meghalni mennek az emberek. Az a terve, hogy a családjától, a korábbi életétől, minden problémájának forrásától távol végez magával, ebben az idegen, jelentéktelen városban. Csakhogy úgy tűnik, Anaïs idejének vége még nem érkezett el. Véletlenül belebotlik egy albérlet hirdetésébe, néhány percen belül pedig ígéretet tesz az idős, vak tulajdonosnak, hogy az alacsony bérleti díjért cserébe gondoskodik róla. Conti asszony életereje és életszeretete Anaïsban is elindít valamit, ami ahhoz vezet, hogy a legmeglepőbb dolgot találja meg Limoges-ban: önmagát.
Már önmagában azért is izgatott voltam, hogy francia szerzőtől olvashatok. Ritkán van erre példa, pedig a francia az első nyelvem, és nem mondhatnám, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk, a kultúrájukra, a termékeikre, a társadalomra (holott nem élnék ott szívesen egy percet sem, de ez már másik téma). Pauline Harmange-ról viszont nem hallottam, pedig állítólag az első könyve, egy vékony esszékötet hatalmas port kavart annak idején, tekintve, hogy a címe: Moi les hommes, je les déteste, avagy Utálom a férfiakat. Sajnos magyar fordítást nem kapott, pedig eszerint a cikk szerint épp a 21. Század Kiadó figyelt fel erre az érdekes szövegre. A linkelt cikkben elnagyoltan azért beszámolnak a tartalmáról, érdemes elolvasni, mielőtt ítélkeznénk a szerzőjéről (továbbá némi kutatással angolul el is lehet olvasni az egészet, én valószínűleg megteszem majd egyszer).
A Széttört helyeken azonban már nem fogalmaz meg ennyire provokatív gondolatokat. A témái nem kevésbé fontosak, de összességében nem különbözik sokban bármelyik másik kortárs szerelmes regénytől, melyet fiatal nő írt fiatal nőknek.
Anaïs, a főszereplőnk eleinte nehezen kedvelhető, és valószínűleg sokak számára nehezen érthető karakter lesz. Párkapcsolatban élő és biztos, de középszerű állással rendelkező huszonöt évesként ismerjük meg, azonban már az elején érzékelhető, hogy az életéből hiányzik az esszencia, az a valami, ami őt igazán boldoggá tenné. Nem csoda, hogy amikor egy csapásra mindent elveszít, az egyetlen reális lehetőségnek azt látja, ha eldobja magától az életét. A külső szemlélő számára kevésnek tűnhet ez az indok, de mint mindig, itt is sokkal több minden húzódik a háttérben. Hamarosan világossá válik számunkra, hogy Anaïst egész életében elhanyagolták, senkitől sem kapott elég figyelmet, feltétel nélküli szeretetet, és hogy emiatt nem is érzi úgy, hogy megérdemelne egy olyan életet, amelyben kiteljesedhetne.
Kártyavárat, futóhomokra."
Ha Anaïs helyzetével nem is egészen, de az érzéseivel maximálisan tudtam azonosulni – az én depresszióm sokkal mélyebben gyökerezik, de tulajdonképpen ugyanazokat a gondolatokat láttam visszaköszönni a lapokon, amelyeken én is nap mint nap rágódom. A figyelem- és szeretetéhség, a tehetségtelenség és feleslegesség érzése, valamint az a berögződés, hogy minden rossznak én vagyok az oka, ami körülöttem és a környezetemmel történik, régi jó ismerőseim, és sokat jelentett, hogy láttam ezeket leírva, megfogalmazva. Számomra ez olyan, mintha validálnák ezeket a gondolatokat, de egyúttal megnyugtatnának, hogy igenis van kiút belőle – hiszen látod, a főszereplőnek is sikerült felülkerekednie rajtuk!
Bár tartalmilag azt kaptam ettől a regénytől, amire vágytam, mégsem tudtam maximálisan élvezni, leginkább a kivitelezése végett. Az írásstílus helyenként ugyan lenyűgözött a csavaros fogalmazással, de többnyire inkább elvesztette a figyelmemet. Sok helyen pont olyan jellegtelen a szöveg, mint amilyennek Limoges városát leírják, és ezért egész bekezdések vesztek el anélkül, hogy képes lettem volna fókuszálni rá. Illetve az volt a benyomásom, hogy minél tovább haladtam az olvasással, annál jobban gyengült mind a stílus, mind pedig a kivitelezés, így a végére már sajnos teljesen elveszített a szöveg, és ez a kezdeti pozitívabb benyomásomat is felülírta némiképp.
Összességében nem bánom, hogy időt szántam a Széttört helyekenre, bár nem valószínű, hogy ez még egyszer elő fog fordulni. Jó érzés volt ugyanazokat az érzéseket leírva látni, amelyeken én is nap mint nap keresztülmegyek, de a főszereplőt sajnos ennek ellenére sem tudtam megkedvelni. Továbbá sajnos semmi olyat nem találtam a regényben, amely ne lenne meg bármelyik ehhez hasonlóban. A Széttört helyeken egy átlagos regény a fiatal nők küzdelmeiről, egy népbetegségnek számító mentális állapotról, valamint arról, hogyan lehet visszanyerni a reményt és az életkedvet – vagy megtalálni, ha sosem rendelkeztünk még vele.
Oldalszám: 288
Eredeti cím: Aux endroits brisés (2021)
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Műfaj: kortárs
0 megjegyzés