Irene Vallejo: Papirusz
Egyszerre tartom szerencsének, hogy rátaláltam Irene Vallejo Papirusz című könyvére, és szerencsétlen dolognak, hogy nem szereztem róla tudomást már jóval ezelőtt. A Magnólia Kiadó gondozásában ugyanis már 2022. őszén megismerhették ezt a kötetet a nálam jóval szemfülesebbek. Elképesztőnek tartom, hogy én, aki évek óta folyamatosan monitorozom a legnagyobb magyar kiadók friss megjelenéseit, nem szereztem időben tudomást egy olyan könyvről, amely a könyvekről (A KÖNYVEKRŐL!) szól. Őszintén elszomorít még a gondolata is, hogy fennállt a lehetősége annak, hogy a Papirusz kimaradjon a látóteremből. Hogy miért vagyok most ennyire érzelmes? Mert minden túlzás nélkül állítom, hogy a könyvtáram egyik legfontosabb nemregény-eleme lett.
.jpg)
A Papiruszt legegyszerűbben könyvtörténeti szakkönyvként lehetne jellemezni. Célja, hogy felderítse, illetve összegezze mindazt, amelyet a spanyol Irene Vallejo kutatásai során megtudott a könyvek keletkezéséről és fejlődésétől. A szerző a szóbeliség korától (vagyis az írás feltalálása és elterjedése előtti időtől) kezdve követi végig a könyvek szerepét és jelentőségét az ókori világban, komplett folyamatokban ábrázolva azt, ahogyan a könyvek elnyerték mai formájukat.
A Papirusz már a címével is felkeltette az érdeklődésemet, de igazán csak akkor határoztam az elolvasása mellett, amikor kiderült, hogy kitér az alexandriai könyvtár pusztulására. A híres ókori könyvtár egykori létezéséről egy történésznek tanuló volt barátomtól szereztem tudomást. Mikor megemlítette, hogy a leégésével több százezer egyedülálló szöveg veszett örökké oda, olyan mély fájdalmat éreztem, amely egyszerre természetes és teljességgel irracionális. Ennél mélyebben azonban sosem kutattam a témában, így rettenetesen kíváncsi voltam, mit derített ki Irene Vallejo erről a tragédiáról. Rendkívül nagy örömömre szolgált, hogy mennyire alaposan, lényegében körülbelül 300 oldalnyi hosszan ecseteli a szerző a könyvtár egykori jelentőségét és pusztulásának történetét – vagy legalábbis a feltevéseit ez utóbbi kapcsán.
Mivel számomra elég volt egy pillantás a címére, illetve a fülszöveg felületes átfutása ahhoz, hogy eldöntsem, érdekel-e ez az iromány, úgy hittem, hogy a könyvek egész történelméről szó lesz benne. Pedig a Papirusz nem titkolja, hogy az elsődleges fókusza az ókor. A szöveget két nagyobb részletre különíti el, az elsőben többnyire a görög (és mellette az egyiptomi, mezopotámiai, sumér), a másodikban pedig a római hatást vizsgálja. Ez azonban nem azt jelenti, hogy kizárólag a távoli múltban kalandozunk. A szerző rengeteg kitekintést tesz a jelenre és a közelmúltra is, köztük például a náci Németország könyvégetéseire, vagy éppen arra a kérdésre, a digitalizáció a klasszikus könyvformátum végét jelenti-e.
Vallejo rendkívüli alapossággal foglalkozik mindezzel. A nyilvánvaló folyamatok leírása mellett olyan, szorosan kapcsolódó témákra is kitér, amelyeket eszembe sem jutott elvárni még egy ilyen kaliberű olvasmánytól sem. Hosszasan fejtegeti például azt, milyen anyagokat használtak a könyvlapok elkészítéséhez, hogyan néztek ki ezek vizuálisan, hogyan használták őket, és milyen problémákat vetettek fel, amelyek további megoldások felfedezéséhez vezettek. Kitér arra, hogyan alakult ki a könyvborító, a cím, vagy éppen, hogy ki lehetett az első szerző, aki aláírta a művét. Hogy mi motiválta a korabeli értelmiséget arra, hogy szerzőnek álljon, illetve milyen szerepet töltöttek be a szerzők a különféle társadalmakban. Beszél a cenzúráról, a hatalomról, valamint a nők szerepéről a korabeli irodalomban és könyvterjesztésben. Rengeteg szerzőt is tárgyal hosszabban-rövidebben, ilyen például Homérosz, Szapphó, Platón, Seneca, Ovidius, Vergilius vagy Ciceró.
A Papiruszban különösen jó, hogy nem csupán a témája, de a kivitelezése is nagyszerű. Önmagában is olvasmányos, amire jelentősen rásegít az, hogy Vallejo sok esetben beszúr egy-egy kapcsolódó személyes élményt, vagy éppen a véleményét azzal kapcsolatban, amiről olvashatunk (pl. kritikát Platón világnézetéről). Igaz, volt egy-egy rövid részlet, ami szerintem egyszerűen nem illett oda (nagyon sokan át fogják érezni az iskolai bántalmazásáról szóló szösszenetet, de az ilyesmi, ilyen részletességgel terápiára való, nem tudományos igényű szövegbe). De mindennek ellenére is kellően lassú tempójú olvasást javaslok, hiszen egyrészt sűrű és információdús a szöveg, másrészt rengeteget ugrál az időben és a témák között, amelybe könnyű belezavarodni.
Összességében elképesztő módon élveztem a Papiruszt – önmagában is, de ahhoz képest végképp, hogy erősen történelmi témájú tudományos szöveg. Van valami végtelenül lenyűgöző abban, ha könyvmolyként az imádatod tárgyáról olvasol, ráadásul egy olyan ember tolmácsolásában, aki maga is egyértelműen rajong a témáért. Azoknak ajánlom, akik a könyvekre nem szimplán a szórakozásuk átmeneti eszközeként tekintenek, hanem valami sokkal nagyobbat, jelentőségteljesebbet látnak bennük.
Oldalszám: 544
Eredeti cím: El infinito en un junco, La invención d'es libros en o mundo antigo (2019)
Fordította: Boda Benjamin Gábor
Műfaj: ismeretterjesztő
.png)
0 megjegyzés