Genki Kawamura: A virágokat ne felejtsd
Sosem olvastam még regényt japán szerzőtől, ami meglepő, hiszen enyhe kifejezés az, hogy nyitott vagyok az újdonságokra. Ami azt illeti, hajszolom az újdonságokat az olvasmányaim terén, mivel elképesztő módon élvezem, hogy az otthonom kényelméből fedezhetek fel új tudományterületeket, vagy éppen kultúrákat. Japánt számomra mindig is erősen körüllengte valamiféle homály, tekintve, hogy nem nézek ázsiai filmeket, illetve nem tartom igazán hitelesnek a nyugati szerzők könyveit a kultúráról – és eddig csak ilyen akadt a kezembe. Ez vezetett ahhoz, hogy elsőként Genki Kawamura regényét vegyem a kezembe a japán szerzők közül, hiszen a Ha a macskák eltűnnének a világból című könyve kapcsán sok jót hallottam róla. Viszont az a helyzet, hogy A virágokat ne felejtsd nem volt a kedvenc olvasmányélményem.
Izumi évente egyszer esedékes látogatására érkezik az édesanyjához, azonban sok furcsaságot tapasztal. A lakást rendetlenség uralja, mindig pedáns, összeszedett és kiszámítható anyja pedig nem tartózkodik otthon. Végül egy parkban talál rá Jurikóra, aki teljesen elveszettnek, összezavarodottnak tűnik. Néhány hónap múlva pedig kiderül: az asszonynak Alzheimer-kórja van. Izumi a diagnózis fényében kénytelen szembesülni azzal, mekkorát hibázott, amiért az elmúlt években alig látogatta őt.
Kicsit nehéz helyzetben vagyok most, amikor ezt a könyvet kell értékelnem, hiszen teljes mértékben szubjektív benyomások miatt kedveltem kevésbé. Hogy mégis mit értek ezalatt? Bár nincs rá bizonyítékom, hiszen japán szerző regényét még nem olvastam, de szerintem az érzékelt negatívumaim a nagyfokú kulturális különbségből erednek. Három ilyen terület emelkedett ki számomra különösen: a munka, párbeszédek és az átkötések. Nézzük ezeket sorrendben.
A regény anya és fia kapcsolatáról szól, illetve arról, hogyan küzdenek meg a szörnyű diagnózissal. Ehhez képest Izumi munkájának részletei irreálisan nagy szerepet kapnak a regényben: hosszasan részletez konkrét munkahelyi kihívásokat, illetve végigülünk vele tárgyalásnak is beillő ebédszüneteket is. Számomra minden ilyen részlet teljes mértékben érdektelen volt, és nem láttam be, miért tartja fontosnak a szerző kiemelni ezeket a központi történet szempontjából. Hallottam ugyanakkor, hogy a japán rendkívül munkaközpontú társadalom, tehát feltételezem, ez játszott szerepet a hangsúlyozásban.
A párbeszédeket rendkívül furcsának találtam. Rövidek voltak, teljes mértékben tartalmatlanok, és mintha nem is egymás szavaira reagáltak volna. Olyan helyzetekben is elhangzott a “sajnálom”, amikor a legkevésbé sem éreztem odaillőnek. Nem emlékszem, hogy akár egyetlen érdemi diskurzust felfedeztem volna a regényben.
Rendkívül zavaró volt számomra továbbá, hogy a fejezetek között nem voltak átkötések. Ha lezártunk egyet, a következő teljesen más szituációban, más szereplőkkel következett, és egyik sem tartalmazott felvezetést arra vonatkozóan, hogyan és miért kerültünk abba a helyzetbe. Gyakran előfordult, hogy az adott fejezet utolsó oldalain értettem csak meg a szituációt, amelybe kerültünk, tehát 10-nél több oldalt is végigolvastam úgy újra és újra, hogy nem értettem, mi történik. És nem szeretem, ha egy regény ennyire összezavar.
Összességében sajnos nem élveztem annyira A virágokat ne felejtsd-et, mint amennyire szerettem volna. Talán, ha a számomra teljes mértékben érdektelen, körülbelül ~100 oldalnyi részletet megspóroltuk volna, egészen máshogy álltam volna hozzá én is. Az emberi, főleg a két ember közötti érzékeny kapcsolatra fókuszáló történeteket viszont nagyon szeretem, így valahol sajnálom, hogy nem találtam eléggé kidolgozottnak és kifejtettnek Izumi és Jurikó történetét.
Oldalszám: 304
Eredeti cím: Hyakka (2019)
Fordította: Vihar Judit
Műfaj: fikció
.png)
Nyereményjáték
.jpg)
0 megjegyzés