Szerencsésnek tartom a mostani tinédzsereket, amiért van egy Alice Oseman-jük. Ha tinédzserként a Tökéletes kémia vagy A fiúknak, akiket valaha szerettem helyett az ő könyveit olvashattam volna, valószínűleg nem éreztem volna magam annyira egyedül a problémáimmal. Két éve mi mással, mint a Heartstopper sorozat által ismerkedtem meg az írónővel, és már ott észrevettem, mennyire széles skáláját jeleníti meg a 15-18 éves korosztály dilemmáinak. Kifejezetten nagy hangsúlyt fektet az LMBTQ+ közösség és a különböző szexuális orientációk reprezentálására, de emellett olyan, sajnos mindennapos témák is helyet kapnak, mint a depresszió vagy családon belüli erőszak. Becsülöm továbbá, hogy a könyveiben ugyanúgy szerepet kapnak az emberi kapcsolatok különböző minőségei is (bizonyos családmodellek és a barátságok), mint a szerelem és a párkapcsolat. Egyre ritkábban olvasok ifjúsági irodalmat, de Alice Oseman hangjára továbbra is rendkívül kíváncsi vagyok.
Radio Silence egy magányos, csillagközi hős, aki rádióadásokon keresztül próbálja felvenni a kapcsolatot az élőkkel, és közben mindenféle kalandbe keveredik. Frances Janvier pedig egy középiskolás lány, aki minden héten ámulattal hallgatja a YouTube-on futó, furcsa podcastműsort. Frances valódi megszállottja a Universe City című adásnak, melynek alkotója a Radio Silence nevű alteregó mögé rejtőzve fedi el valódi kilétét – fanartokat készít, és bárkinek szívesen lelkendezik a sztori alapú podcastról, aki csak hajlandó meghallgatni. Az élete gyökeresen megváltozik, amikor egy nap az Alkotó felfigyel a rajzaira, és felkéri, hogy legyen a műsor állandó illusztrátora. Frances habozik, hiszen minden szabadidejét a tanulásnak szenteli – Cambridge-be ugyanis csak kőkemény munkával lehet bekerülni. Ám még a legkomolyabb tanulógépnek is szüksége van valamire, ami feltölti.
A tanulógép kifejezést kizárólag azért használtam először és utoljára, mert a fülszöveg is így írja le Frances-t – és mert alkalmasabbat a magyar nyelvben még nem találtak ki. A stréber túl pejoratív, inkább sértően és némi irigységgel vegyítve használjuk, amiért az illető olyan fegyelmezett, hogy képes jó tanulmányi eredményeket elérni. A szorgalmas pedig túl pozitív jelző, olyasvalakit ír le, aki megállás nélkül teper a jó eredmény eléréséért, és akiről a többieknek példát kellene vennie. Egyik végletet sem tartom jónak. Míg az előbbi szégyent kelthet az alanyában, addig az utóbbi azt az illúziót, hogy csak akkor vagy értékes, ha folyamatosan tökéletesen teljesítesz. Igen, belementünk a regény egyik fő témájába.
– Ez elég szomorúan hangzik.
Pislogott egyet.
– Hát, az is."
A Rádiócsend erősen tanulásfókuszú regény, olyan szereplőkkel (fő- és mellék egyaránt), akik vagy kifejezetten jól, vagy kifejezetten rosszul teljesítenek az iskolában. Előbbiek tudatosan készülnek arra, hogy a gimit követően valamelyik egyetemen folytassák a tanulmányaikat, a főszereplőnk ráadásul nem kevésbé elitebb helyen, mint a Cambridge University. A siker érdekében azonban sokszor olyan dolgokat is meg kell tenniük, amelyek nem önazonosak, vagy éppen lemondani a tinédzserkor élvezetéről. A regény bemutat olyan szereplőt is, aki számára a rangos egyetem az egyetlen esélyt jelenti a jelenlegi életszínvonalából való kitörésre; aki csak a szüleinek való megfelelési kényszerből követi ezt az utat, vagy éppen olyat, aki más továbbtanulási lehetőséget meg sem fontol, hiába illene jobban a személyiségéhez. Oseman azonban megjeleníti a másik végletet is – azokat, akik sok befektetett energiával sem tudnak jó eredményeket elérni, vagy éppen azokat, akik feladták a harcot, és mégis boldogulnak a valódi, felnőtt életben.
Főszereplőnk, Frances kezdetben magányos farkas, aki a valódi egyéniségét még az iskolai barátai előtt sem vállalja fel, és sosem beszélget velük igazán fontos dolgokról. A szomszéd sráccal való megismerkedése viszont arra ösztökéli, hogy nyisson az emberek felé. Ahogy megszokhattuk, Oseman a mellékszereplőkön keresztül is rettenetesen fontos kérdéseket, dilemmákat jelenít meg. Kifejezetten szerettem például, hogy Raine-n keresztül (egyebek között) az igaz barátság, az összetartás kerül elő, ő ugyanis egy valódi, ideális barát Frances számára, akire bármilyen helyzetben lehet számítani – és szerintem gyönyörű, hogy erre tanítjuk a középiskolás olvasókat. Aled, a korábban említett szomszéd srác pedig egy másik, igen központi karakter, akinek a problémája olyan hatalmassá válik a regény végére, hogy nekem is külön bekezdést kell szentelnem neki.
Aled eleinte furcsa, kívülálló karakternek tűnik, de hamar kiderül számunkra, ezt valószínűleg az okozza, hogy otthon nincs minden rendben. A Last házban ugyanis olyan komoly lelki terror uralkodik, hogy Aled ikertestvére, Carys inkább elszökött otthonról néhány évvel ezelőtt. Aled édesanyja igencsak megkérdőjelezhető módon bánik a gyerekeivel, amely a könyv szerint még épp nem minősíthető bántalmazásnak, ám én ezzel a legkevésbé sem értek egyet. Felháborító történésekről számol be a regény, amelyek az egyik testvér részéről a szülőről túl korán történő leválást és teljes eltávolodást idézték elő, a másiknál pedig súlyos depressziót és a megküzdési mechanizmusok teljes hiányát. Az ezzel kapcsolatos feszültség a regény végére bontakozik ki, ám én úgy gondolom, nem kaptuk meg azt a minőségű lezárást és feldolgozást, amit ez a téma nagyon is megérdemelt volna.
Egy pillanatra még térjünk vissza a podcastműsorra, hiszen nem véletlenül emeltem ki ennyire a bevezetőmben. Rendkívül fontos vezérfonalát képezi a regénynek, ám sajnos spoileres lenne kifejtenem azt, hogy egészen pontosan milyen szerepe és jelentősége van a történetben. A lényeg, hogy nagyon kreatív és ötletes megoldásnak tartottam ezzel színesíteni a regényt, mivel szerintem egy meglepően izgalmas műfaj ahhoz képest, hogy kizárólag egy érzékszervre hat. Ám leginkább amiatt szerettem, mert hozzájárult ahhoz, hogy rejtetten, de megismerjük az egyik szereplőnk lelkivilágát és problémáit.
Összességében a Rádiócsend egy csodálatos ifjúsági regény, amely igen nehéz, de a 15-18 (különösen a 17-18) éves korosztály számára rendkívül aktuális és fontos témákkal foglalkozik. Nagyszerűnek tartom, hogy a továbbtanulás témáját ennyire különböző aspektusból világítja meg, és reprezentálja az egyes attitűdöket – ezáltal validálva őket –, valamint a lehetséges következményeiket (vagyis például, ha mindent beleadsz és őszinte hittel, lelkesedéssel dolgozol a kiváló teljesítményért, kitörhetsz akár a munkásosztályból is). 5 csillagosra értékelném, ha a végén kicsúcsosodott, depresszióról és a családon belüli bántalmazásról szóló szakaszt a kellő odafigyeléssel kezelte volna a szerző, így ezzel a két, számomra rettenetesen fontos témával kapcsolatban hatalmas hiányérzetem volt. Ennek ellenére úgy gondolom, a 2020-as években Alice Oseman könyveivel nem járnak rosszul a fiatalok, és még én is biztosan fogom folytatni az életművének az olvasását.
Oldalszám: 448
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös könyvek
Eredeti cím: Radio Silence (2016)
Fordította: Hudácskó Brigitta Ilona
Műfaj: young adult, lélektani fikció
