Taylor Jenkins Reid: Atmoszféra
Idén kifejezetten szerencsések vagyunk, hogy a Könyvmolyképző nem egy, hanem két TJR-kötetet is megjelentetett magyar nyelven! Az Örökké, megszakítva tavasz közepén érkezett hozzánk, ami bár a szerző debütáló regénye volt, magyarul csak most először jelent meg. Az Atmoszféra azonban vadiúj, 2025-ös műve az írónőnek. A tendencia szerint tehát a teljes életműre számíthatunk előbb vagy utóbb, amit nem bánok, hiszen Taylor Jenkins Reid munkásságára igazán érdemes odafigyelni.
Joan Goodwin egész életében a csillagokat kémlelte, de az 1970-es évek Amerikájában meredek álomnak tűnik az, hogy valaha is űrhajós lehessen belőle. A világ viszont változik, így amikor felfedezi a női jelentkezőket is bátorító hirdetést a NASA űrsiklóprogramjához, nem habozik. Miután 1980 nyarán, több ezer jelentkező közül kiválasztják, meg is kezdi a testi-lelki felkészülést az előtte álló feladatra. A kérdés azonban nem szimplán az, ki jut fel az űrbe, hanem, hogy ki lesz az első női űrhajós, aki a NASA jóvoltából ezt megteheti.
Taylor Jenkins Reidtől már megszokhattuk, hogy egészen eltérő szférákba helyezi a karaktereit. Főszereplői vagy teljesen átlagos, hétköznapi emberek (pl. Elsie, aki könyvtáros az Örökké, megszakítvában), vagy pedig hírességek (mint Carrie Soto). Ám az Atmoszféra egészen különleges és izgalmas világot tár elénk, így akkor sem kellett volna sokat gondolkodnom rajta, hogy érdekel-e, ha nem döntöttem volna el már réges rég, hogy követni fogom TJR életművét. Nem emlékszem, hogy Andy Weir könyvein kívül valaha olvastam-e volna már regényt az űrkutatással a középpontban, olyanra pedig végképp nem volt példa, hogy ez ne kifejezetten a sci-fi műfaján belül történjen, ezért rendkívül kíváncsi voltam, mit tartogat nekünk a szerző ezen a téren.
TJR már azzal magasra helyezte a lécet, hogy két idősíkre helyezte a történetet, a jelen pedig nem máshol zajlik, mint az űrsikló belsejében, amely éppen Föld körüli pályán kering. Az itt zajló jelenet azonban viszonylag rövid, ezért nagyon kicsi darabokban tudjuk meg, mi történik itt és miért olyan jelentős ez az esemény, hogy ide kell felzárkódtatnunk a múltban játszódó idősíkot.
Nem vártam, és nem vártam el, hogy a tudomány nagy szerepet kapjon ebben a regényben, így nem is kellett csalódnom. Ennek a történetnek nem az volt a célja, hogy a kutatómunkával kápráztasson el bennünket, ezt egészen mással próbálta elérni – és ezen a téren nem is vallott kudarcot. Nehéz úgy beszélni a kötetnek ezen aspektusáról, hogy ne áruljak el túl sokat. A fülszöveg sem teszi meg, és csupán a könyv címkéiből lehet némileg következtetni arra, mi áll majd a középpontjában, így én sem lövöm le a poént. Számomra is sokkal jobb élmény volt a főszereplővel együtt rádöbbenni arra, milyen irányba halad az élete, így nektek is azt tanácsolom, ne kíváncsiskodjatok előre. Annyi megjegyzést viszont engedjetek meg, hogy imádtam a regénynek azon részeit, amely erre fókuszált. Igazán lélekemelő és üdítő volt követni ezt a cselekményszálat, és nekem már önmagában ezért megérte elolvasni a könyvet.
Az Atmoszféra másik központi elemét azonban szeretném kifejteni, már csak azért is, mert egy számomra igen fontos üzenetet is közvetít. A főszereplőnknek, Joannak van egy önző testvére, aki néhány évvel ezelőtt úgy döntött, egyéjszakás kalandja nem várt következményét felvállalja. Csakhogy Barbara sokkal nehezebbnek találta az anyaságot, mint amilyenre számított, ezért Joan már a kezdetektől komoly szerepet vállalt Frances nevelésében. Barbara azt sem tartja tiszteletben, hogy Joan élete a kiképzés miatt teljesen felfordul, és már nem tud olyan sok időt tölteni a lánnyal – továbbra is rendületlenül ráerőlteti a gyerekfelügyeletet. Joan pedig, mivel nem csak technikailag, de érzelmi szinten is pótanyja a kis Francesnek, továbbra is minden alkalommal beadja a derekát. Ám a végére Barbara szülői magatartása egészen extrém végletek fele siklik, amit egészen szívszorító volt követni. Ennek ellenére kedvelem, amikor egy könyv úgy dönt, bemutatja, hogy bizonyos esetekben a szülő tudja a legnagyobb fájdalmat okozni a saját gyerekének, és, hogy az ilyen kapcsolatokban mindenki sérül.
Összességében nem az Atmoszféra volt a kedvencem Taylor Jenkins Reid regényei közül, de azt nem tagadhatom, hogy megérintett. Bizonyos szinten többet vártam volna, hiszen ha a tenisz világában ennyire profin és hihetően kalauzolt bennünket (Carrie Soto visszatér), akkor biztos vagyok benne, hogy az űrkutatás világába is mélyebben bele tudott volna meríteni bennünket. Még az sem teljesen egyértelmű számomra, hogy mi Joan pontos kutatási területe. A lezárással szemben is voltak ellenérzéseim: túl hirtelen történt, bizonyos kérdések megválaszolása nélkül. Ez a megjegyzés kivételesen nem a nem szájbarágós befejezések ellen szól, hanem valóban úgy érzem, hogy nem kaptunk kellően kielégítő megoldást néhány, korábban felvetett problémára. Kicsit úgy érzem, ennek a regénynek a legfőbb mondanivalója az anyai szeretet kifejezése, hiszen egyedül Frances szála volt számomra kerek, egész. Ennek ellenére nem kevésbé érdemes a szeretetemre, mert egyéb aspektusaiban is szívmelengető volt.
Oldalszám: 416
Kiadói sorozat: Arany pöttyös könyvek
Eredeti cím: Atmosphere (2025)
Fordította: Margittay
Műfaj: romantikus, történelmi fikció
0 megjegyzés