Taylor Jenkins Reid: Örökké, megszakítva
Taylor Jenkins Reid az a szerző, akivel talán a legviszontagságosabb és legkülönösebb kapcsolatom van. Mint oly sokan mások, a Daisy Jones & The Six című könyvén keresztül ismertem meg őt – csakhogy, másokkal ellentétben, én rettenetesen utáltam ezt a regényt. Az esélyt megadtam neki, hiszen kétszer is elolvastam, de sajnos minden alkalommal erős negatív érzéseket váltott ki bennem. Ám a trendeknek sokszor képtelen vagyok ellenállni, ezért beadtam a derekamat akkor is, amikor megjelent magyarul a Szikrázó Malibu. Őszintén, hiába vannak erős ellenérzéseim a Daisy Jones & The Sixszel, az irodalmi értékét legalább értem és elismerem... ám ehhez képest a Szikrázó Malibut egy gyenge, kevés mondanivalóval és kreativitással rendelkező alkotásnak tartom, ami nem értem, miért készült el. A szerző népszerűsége viszont azt sugallta számomra, érdemes még próbálkoznom vele, így a megjelenésekor az Egyetlen szerelmeimnek is adtam esélyt. És ez volt az a pont, amikor átértékeltem az életemet. Imádtam azt a dilemmát boncolgatni, amelyre az Egyetlen szerelmeim épül, és teljesen elvarázsolt a szerelmi történet. Később az Evelyn Hugo hét férje minden egyes szavát faltam, a Carrie Soto visszatér pedig az adott évem egyik legmeghatározóbb olvasmányává vált, annak ellenére, hogy a témája rettenetesen messze áll az érdeklődésemtől.
Elsie Porter huszonhat évesen megtalálta élete szerelmét. Bennel az érzéseikben és a jövőképükben olyannyira biztosak voltak, hogy mindössze hat hónappal a megismerkedésük után össze is házasodtak. A fiatal pár nem is lehetne ennél boldogabb, hiszen minden tökéletes az életükben – ám egyetlen pillanat mindent meg tud változtatni. Mindössze kilenc nappal az esküvő után Bent elüti egy autó, miközben a boltba tart, a kórházban pedig belehal a sérüléseibe. Hiába a rövid ismeretség, Elsie Porter elviselhetetlen fájdalmat él át, és nem segít, hogy Ben anyja a fia holtteste felett szembesül Elsie létezésével és a karikagyűrűvel Ben ujján. A házasság rövidsége és a tény miatt, hogy a férfi legközelebbi hozzátartozója sem értesült az eseményről, sokan elkezdik megkérdőjelezni Elsie kapcsolatát Bennel, valamint a gyásza létjogosultságát.
Olvasás előtt nem sokat tudtam erről a könyvről – a szerző személye elegendő ok volt ahhoz, hogy elkezdjem –, éppen ezért elképzelésem sem volt arról, mi vár rám. Mivel Bent már az első fejezetben elveszítjük, az elején egyértelművé válik, hogy a gyász és a veszteség feldolgozása központi és domináns eleme lesz a regénynek. Nem tudtam viszont, számíthatok-e valami nagy fordulatra, ami miatt a végén át kell értékelnem magamban a teljes történetet, vagy éppen ellenkezőleg, és Reid inkább erre a minden figyelmet és tiszteletet megérdemlő téma teljes kibontására helyezi a hangsúlyt. Őszintén, meglehetősen örültem neki, hogy végül az utóbbi bizonyosodott be. A szenzációmentessége, a csendes hullámzása sokkal inkább elérte, hogy figyeljek rá és elemezzem, minthogyha a szerző teleszórta volna hatásvadász fordulatokkal.
Nem, az Örökké, megszakítva lényege, hogy a gyászt, egy szerettünk elvesztésének fájdalmát és annak a feldolgozását a lehető legnagyobb tisztelettel körüljárja. Annak érdekében, hogy egy kicsit érdekesebb legyen az alaphelyzet, felvet persze egy-két egyedi dilemmát is, mint hogy az extrém rövid párkapcsolat és házasság tud-e "elég mély" veszteségérzetet okozni, vagy éppen, hogy komolyan vehető-e egy olyan kapcsolat, amelyről még a pár szüleinek sincsen tudomása. Ám miközben az egyedi körülmények adnak nekünk egy rakat gondolkodnivalót, Reid gyönyörűen végigvezet minket a gyászfolyamaton, amelyből nem szájbarágósan, de mégis jól azonosíthatóan kitűnik a gyász 5 fázisa. A tagadás (sokk) abban a pillanatban, amikor Elsie szembesül az igazsággal, a harag néhány nappal a balesetet követően, majd a "mi lett volna, ha..." kérdések, ami különösen fájdalmas, hiszen Ben Elsie kérésére biciklizett el a boltba. Végignézzük, ahogyan Elsie a férje cuccait kerülgeti a lakásban, hagyja a csak általa evett hot dogot megrohadni a hűtőben, és teljesen felháborodik, amikor a leánykori nevén hívja valaki. A gondolat, miszerint idővel más iránt kezdjen érdeklődni, teljesen idegen számára, hiszen ő jelenleg is férjnél van... A mély szomorúság, üresség, enerváltság (depresszió) szakasza igazán sokáig tart, mely során megkérdőjelezi addig működő kapcsolatait, helyette meglepő helyen talál vigaszt. Kifejezetten gyönyörű, ahogy a regény végére eljutunk az utolsó etapba is, amely az elfogadásé és megbékélésé – számomra az itt leírtak tették fel a pontot az i-re, de ennek a miértjét természetesen már nem fejtem ki.
Mivel Ben már az elején távozik az aktív szereplők sorából, nem lenne igazán hatásos a regény, ha nem látnánk bele valahogyan a kettejük párkapcsolatába. A könyv ezért két idősíkon halad. A jelen Ben halálával kezdődik és Elsie részéről az elfogadás szakaszával zárul a gyászfeldolgozásban. A múlt idősíkja pedig a két fiatal megismerkedésével kezdődik, és egészen az esküvő napjáig, a legfontosabb momentumokat kiemelve követjük végig a kapcsolatuk elmélyülését.
Két nagyon fontos szereplő van Elsie életében, akik ebben a nehéz időszakban mellette állnak. Az egyik Ana, a legjobb barátnője, aki gyakorlatilag az igaz barátság, a feltétel nélküli szeretet definíciója. A kapcsolatuk egészen elképesztő és irigylésre méltó, szinte már túlságosan is. Ám a cselekmény egy pontján beleugrunk egy igen sablonos dilemmába, ami próbára teszi a kettejük viszonyát. A másik szereplő meglepő választás: az anyós, Susan, aki kezdetben rendkívül méltatlanul bánik Elsie-vel. Ennek megvan a maga oka, ám ahogy a nő egyre többször bukkan fel váratlanul a főhősünk életében, úgy válik számunkra is egyre világosabbá, hogy ez a kérdés még nincs lezárva. Ezt a spoilermentesség jegyében nem szeretném kifejteni, ám annyit elárulok, hogy a kedvenc elemem volt a regényben.
A vége felé közeledve engedjétek meg, hogy megemlítsem ezt a történet szempontjából nem fontos, de az olvasók szívét megdobogtató apróságot: a főszereplőnk, Elsie könyvtáros, az olvasás és a könyvek szeretete pedig a regény számos pontján előkerül. Őszintén, igen irigy voltam azért, hogy kulturális munkát végezhet a könyvtárban, és nem küszködik pénzügyi gondokkal...
Muszáj kiemelnem, mennyire meglepett, és mennyire hihetetlenül pozitívan éltem meg a könyv végén található kérdéssort, amely, mintha csak egy könyvklubban lennénk, irányított kérdéseken keresztül vezet végig bennünket a regény során felmerült dilemmákon. Ez segít a sztori legfontosabb mondanivalóira irányítani a figyelmet, illetve elmélyíti a feldolgozását, ami szerintem egy fantasztikus technika.
Összességében az Örökké, megszakítva meglepett. Olvasás során, de még közvetlenül utána sem tudtam eldönteni, inkább szerettem-e vagy inkább hiányoltam belőle az izgalmat, de a poszt gépelése során rádöbbentem, az előbbi mellett tenném le a voksomat. Bár én magam nem éltem át még efféle veszteséget (és remélem, még jó sok-sok évig nem is fogok), de azt még én is látom, hogy ez a könyv rendkívüli tisztelettel, érzékenységgel és érettséggel dolgozza fel a témát. Szerintem nagyszerűen alkalmas arra is, hogy azokat, akik hasonlón mennek keresztül, átsegítse a gyászfolyamaton, vagy legalábbis adjon valamiféle kapaszkodót. Csodálatos könyv, ami megérdemli a figyelmet és a nyitott, befogadó olvasást minden érdeklődőtől.
.jpg)
Oldalszám: 368
Kiadói sorozat: Arany pöttyös könyvek
Eredeti cím: Forever, Interrupted (2013)
Fordította: Beszprémi Rita
Műfaj: romantikus
.jpg)
0 megjegyzés