Rettentő régóta szerettem volna már olvasni Marie Lutól, de megijesztett a hírneve. Nem akartam én lenni az egyetlen, akinek nem tetszik a stílusa, ezért mindent halogattam tőle, még azt is, amit én magam vásároltam. A Legenda-trilógia például már minimum 6 éve hever a polcomon olvasatlanul, de a The Young Elites-t sem tegnap óta nézegetem. Végül nemrég a DC Icons sorozat legfrissebb része miatt megtört a jég, Batman történetét ugyanis Marie Lu gondolta újra, így ez lett az első könyvem tőle. Bár a sztori nem aratott osztatlan sikert nálam, ez mégsem vette el a kedvemet a szerzőtől, ezért most Az ifjú kiválasztottakkal is tettem egy próbát. És hatalmasat csalódtam, de csupa pozitív értelemben.

A regény elég erősen indul: a főszereplőnket, a 17 éves Adelina Amouteru-t éppen máglyán készülnek megégetni, gyilkosság vádjával. A gyanú megalapozottsága nem számít: a lány ugyanis “malfetto”, vagyis olyan fiatal, aki gyermekkorában túlélt egy súlyos járványt, és ennek nyomát a testén, látható helyen viseli. Kenettrában pedig az inkvizítorok üldözik a malfettókat, így lényegében Adelináért sem kár. De a dolgok persze nem éppen úgy alakulnak, ahogyan várták, és a lányról is kiderülnek olyan titkok, amelyekről még ő maga sem tudott.

Marie Lu az egyébként 3 kötetes sorozatához egy komplex, tengereket és több országot, kontinenst is tartalmazó fantasy világot épített fel. Itt, az első részben csak a központi helyszínt, Kenettrát és annak néhány városát ismerjük meg, de a következő részekben nagyobb szeletét is bejárjuk a térképnek. Kenettrának egyébként van egy enyhe, Olaszországra hajazó beütése, amely elsősorban a nevekben (pl. Enzo, Dante, Giulietta) és az idegen szavakban (pl. malfetto) nyilvánul meg, de az erős, elfogult vallásosságuk és a karneválra emlékeztető, álarcos rendezvényeik is erősítik bennem ezt az érzést.

A világépítés kulcspontja és a történet egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a “malfetto”-jelenség. Marie Lu világában egy generációval ezelőtt a vérláz nevű járvány pusztított, amely a felnőttekre halálos volt, a gyermekek pedig egész hátralévő életükre megbélyegzettek lettek – őket nevezik később malfettonak. A vírus mindenkin másfajta nyomot hagyott: valakinek a bőre, a szeme vagy a haja színe változott meg, más hegeket szerzett. Évekkel később az is kiderült, hogy némely malfettóban különleges, természetfeletti képesség is kialakult.

A legizgalmasabb számomra a malfettók kapcsán az, ahogyan viszonyulnak hozzájuk Marie Lu világának különböző országaiban. Míg valahol kifejezetten tisztelik őket, addig Kenettrában (vagyis az első regény helyszínén) megvetik, üldözik őket. Úgy tartják, minden balszerencsés történésnek ők az okozói, ezért akár mondvacsinált ürügyek miatt is meglincselik őket. Ebben számomra az az érdekes, hogy többnyire a saját családjuk, szüleik is hátat fordítanak nekik, ahelyett, hogy hálásak lennének, amiért legalább a gyermekük túlélte azt a járványt.

Mint említettem, a főszereplőnk, Adelina is egy malfetto. A járvány során elveszítette az egyik szemét, illetve ezüst színűvé vált a haja. Ráadásul természetfeletti képességgel is bír, látomásokat tud megidézni. Érdekes módon a szerző őt nem pozitív karakternek szánta: minimum antihősnek, de inkább valamiféle főgonosznak, bár én az utóbbit egyelőre nehezen tudom elképzelni róla. Viszont még messze van a sorozat vége, addig bármi történhet.

Adelinát egyébként én többnyire kedveltem. Igaz, bizonyos döntései rettentően feldühítettek, hiszen már az elején világos volt, hogy katasztrofális következményei lesznek – de ez szándékos lehetett a szerző részéről. Azzal viszont nem értek egyet, hogy Marie Lu Adelinán keresztül a rossz sorsú, zűrös családi hátterű embereket déminozálja, és azt sugallja, hogy belőlük elkerülhetetlenül veszélyes alakok válnak. Ezt nem tudom nem magamra venni. Szerintem bizonyos szinten érthető és jogos Adelina keserűsége és haragja – hiszen egész életében kihasználták és elnyomták, ezért most csak egy kis szeretetre és biztonságra vágyik –, de emiatt nem válik valaki szükségszerűen kegyetlenné. Főleg, hogy eleinte ő is viszolyog az erőszaktól.

A történettel kapcsolatban ez az egy jelentősebb tüske van bennem, de annyira jól indított nálam a könyv, hogy ez nem rontott számottevően az olvasási élményen. Marie Lu tényleg rettentő profin ír. Gördülékeny és magával ragadó a szöveg; még akkor is gyorsan lehetne haladni vele, ha egyébként fele ilyen izgalmas lenne. Minden oldalon történik valami, és bár bizonyos dolgok előre kitalálhatók, sőt, a történetvezetésben nem is minden teljesen logikus (ezt kifejteni sajnos nagyon spoileres lenne), de így is abszolút élvezetes.

Összességében az első szótól az utolsóig imádtam Az ifjú kiválasztottakat. Már az első oldalakon teljesen beszippantott, és hiába nem értettem mindennel egyet benne, de az olvasási élmény így is teljes volt. Nem ajánlom bárkinek, mert rettentő kegyetlen és sötét hangulatú, de akinek van gyomra az ilyesmihez, az bátran próbálkozzon vele. Alig várom a következő részt, és nagyon remélem, hogy a kiadó siet az utolsó könyvvel is!

Linkek: Moly || Goodreads || megrendelés || beleolvasás