Sarah J. Maas: Láng és árny háza
Annak idején a Föld és vér házát legnagyobb részben azért olvastam el, mert nem szerettem volna tovább kimaradni a Sarah J. Maast övező őrületből. Azelőtt nem olvastam sem az Üvegtrón, sem pedig a Tüskék és rózsák udvara-sorozatot, és frusztrált, hogy nem értem, miért rajong a fél világ eszeveszetten ennek a nőnek minden szaváért. Őszintén, a Föld és vér háza elolvasása után sem értettem meg. Sem a folytatása, az Ég és lélegzet házát követően. Sem pedig a Tüskék és rózsák udvara öt kötete után, amit végül csak idén nyár elején sikerült sorra kerítenem. Talán majd egyszer el tudom engedni a FOMO-t, ami rávett a trendek követésére, de jelenleg úgy érzem, olyan lenne nem haladni SJM életművének követésével, minthogyha nem olvastam volna el a Harry Pottert. Ezen túl pedig képtelen vagyok elviselni, hogy legyenek olyan sorozataim, amelyeket nem folytatok, ezért ütemeztem be végül a Láng és árny házát is.
FIGYELEM: a bejegyzés spoilereket tartalmaz a Föld és vér háza, valamint az Ég és lélegzet háza könyvekből!
Az előző epizódban a valódi ellenség felfedte magát Bryce Quinlan (vagyis Danaan) számára. Kiderült ugyanis, hogy valójában még Danika meggyilkolása mögött is az Aszterek állnak. Bryce és csapata betört ugyan a Kristálypalotába és megszerezte az információt, ami annak idején Sophie Renast életébe került, de borzalmas veszteségek árán. Elveszítették Cormac herceget, Hunt, Ruhn és Baxian az Aszterek fogságába került, Bryce pedig eltűnt – vagyis egy másik világban rekedt. Miközben az Aszterek börtönében a férfiaknak brutális kínokat kell kiállniuk, a Csillagfényű hercegnő Rhysandék világában próbál válaszokat találni arra, hogyan lehet megbuktatni az óriási erejű zsarnokaikat.
A Láng és árny háza elolvasására már csak azért is nehezen vettem rá magamat, mert az előző kötetet, az Ég és lélegzet házát két évvel ezelőtt olvastam. Sajnos eleve szörnyű a memóriám, nehezen emlékszem vissza még fél évvel ezelőtt olvasott könyveimre is, egy fantasy esetében ráadásul a legapróbb részletek is rendkívül fontosak lehetnek. Ezért a Láng és árny háza beütemezése számomra azt jelentette, hogy a sorozat két korábbi, csaknem 900 oldalas kötetét is be kell szorítanom valahova. Nem kis erőfeszítésembe került, de nem bántam meg, hiszen az élmény így volt teljes – és ha teheted, neked is ezt javaslom, ha hozzám hasonlóan állsz a sorozatokhoz.
Szerencsére a Láng és árny házában már nem tapasztaltam azt, mint az előző részben, hogy bizonyos szakaszoknál elül a történet. Jó dinamikája volt az események láncolatának, egy percre sem hagyta unatkozni az embert. Igaz, Maas ezt sok helyen azzal érte el, hogy rövid jeleneteket írt egy-egy szereplő egyébként lassabban csordogáló történetszálához, és gyorsan váltogatott az egyes szemszögek között. Néhol szeretem ezt a taktikát, de itt előfordult azért, hogy túlzásnak éreztem.
Sajnos azonban a szerző olyan taktikákat is alkalmazott a feszültség generálására, amelyeket nem tudok ilyen könnyedén elfogadni. A következetlenség az egyik olyan dolog, ami teljesen kiveri nálam a biztosítékot, és a Láng és árny háza hemzseg tőlük. Többször előfordul a regényben, hogy a szereplőink már elhatározták magukat egy döntés mellett (ami egyébként egyértelműen a helyes irányba terelte az eseményeket), majd a cselekvés kapujában mégiscsak megtorpantak, hogy még egyszer, utoljára felsorakoztassák azokat a kétségeket, amelyeken már kétszer túllendültünk azelőtt. Számomra ez a feszültségkeltési taktika minden esetben azt üzeni, hogy a szerző kimerítette a készleteit és semmiféle egyéb ötlete nincs arra, hogy megbonyolítsa és izgalmasabbá tegye az eseményeket. Ez egyértelmű jelzése annak, ha egy történet túlírt és feleslegesen elnyújtott.
– Az apák igen."
A leginkább azonban Bryce karakterében csalódtam. A Föld és vér házában egy komolytalan partihercegnőt ismertünk meg benne, aki, bár a valódi, intelligens oldalát rejtve tartja a nagyvilág előtt, de mégis van benne önzés, önsajnálat és önpusztításra való hajlam. Az Ég és lélegzet házától azonban mintha teljesen kicserélték volna, hirtelen érdekelni kezdi vadidegen emberek sorsa, és annak ellenére sodródik bele a lázadók tevékenységébe, hogy maga az Aszterek vezetője fenyegette meg néhány héttel azelőtt kínhalállal. Ezután Bryce olyan, mintha kicserélték volna: egy tiszta szívű, önzetlen, talpraesett és odaadó amazon, aki nem hibázik, nem vall kudarcot, minden titokra egyedül jön rá, és minden, amit tesz, helyénvaló. Maga a megtestesült erkölcs, aki harcol minden elnyomottért, és képvisel mindenkit, aki nem tudja hallatni a hangját. Hirtelen valamiféle szupernővé válik, aki… tökéletes. És ez a probléma. Hiszen ilyen ember nincs. Kifejezetten zavart, hogy Bryce efféle szuperhősszerepbe lépett, mert igenis mentse meg a világot, de alig néhány hónappal ezelőtt még inkább ember volt, mint vanír, sántított, gyászolt és alkalmazottként robotolt egy régiségkereskedésben, teljes gőzzel gyűlölve a vér szerinti apját, a testvérét és saját magát is. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy fiatal, átlagos képességű lányból ennyire könnyedén legyen valaki a világa megmentője. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb lett volna a történet, ha Bryce képes lett volna hibázni, vagy rosszul gondolni valamit – mint ahogyan az az első részben néhol elő is fordult.
Szívesen beszélnék még bővebben arról, hogyan viszonyultam az egyes jelenetekhez, a mellékszereplőink sorsához vagy a szerelmi szálhoz, de mint mindig, most is a spoilermentesség jegyében készül a bejegyzés, ezért nem folytatom. Sajnos a végkifejletről sem áll szándékomban sokat elárulni, de annyit igen, hogy teljes értékű lezárást kapott a sorozat. Amelyen egyébként megdöbbentem. Igen, ideje volt végre dűlőre jutni az Aszterek és a lázadók csatájában, de: egyrészt a kiadó is határozottan állítja, hogy folytatódni fog még a sorozat, másrészt a széria egyes részei Midgard négy házát állította középpontba, és eddig csak hármat pipáltunk ki közülük. A logika azt diktálja, hogy születnie kellene még legalább egy könyvnek Ezer víz háza címmel, amely valamiképpen a vízilényeket állítja a középpontba. A legfőbb probléma azonban, hogy Maas a Láng és árny házában kivétel nélkül minden fő konfliktust lezárt, megoldotta a főbb szereplőink összes problémáját, és a mellékszereplők részéről is minden fontosabbat. Semmiféle hiányérzetem nem maradt a végére, ezért elképzelni sem tudom, hogyan tervezi továbbgörgetni Maas a történetet. Ugyan Tharion, a sellő sorsa valóban nem lett egyértelműen elrendezve, de az ő problémája szerintem igencsak gyenge alap ahhoz, hogy egy negyedik 900 oldalas regényt ráépítsen a szerző.
Összességében a Láng és árny háza olyan történet volt, amit egyszer szívesen elolvastam, de bőven elég volt az élmény hosszú időre, vagy örökre. Leginkább a főszereplő hiteltelensége és a vérszegény drámák tartottak vissza attól, hogy belefeledkezzek a történetbe. Úgy érzem, a szerzőnek bőven lett volna lehetősége bonyolultabb és izgalmasabb cselekményt alkotni, de több lehetőséget is kihagyott – köztük a legfájóbbat, a Rhysandékkal való találkozást. Egyértelműen a kötet legunalmasabb része volt az a néhány fejezet, amit Bryce Rhysék világában töltött, holott valószínűleg a szerző rajongótáborának 90%-a ezeket a jeleneteket éhezte az Ég és lélegzet háza utolsó szava óta. Mivel ezzel a kötettel a széria számomra teljes értékű lezárást kapott, nem vagyok biztos benne, hogy szívesen folytatnám az esetleges negyedik könyvvel (amiről jelenleg konkrétumot nem tudok, csak az érkezése szándékát). De őszintén, szerintem jobb lenne teljesen elengedni mindenféle folytatást.
Oldalszám: 880
Sorozat: Crescent City 3. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: House of Flame and Shadow (2024)
Fordította: Sándor Alexandra Valéria
Műfaj: (urban) fantasy, romantikus
0 megjegyzés