Stacia Stark: Oly kegyetlen és kedves udvar
A fantasy műfaj lelkes és lojális rajongójaként sokszor olyan történetek elolvasására is rábólintok, amelyek alapvetően már lehet, hogy kevésbé illeszkednek a stílusomhoz. Az elsősorban young adult-new adult célközönségnek készült regények például már egyre ritkábban felelnek meg az elvárásaimnak, de még nem tudom őket teljesen elengedni. Az Oly kegyetlen és kedves udvar pedig elég ígéretesnek tűnt ahhoz, hogy besűrítsem az év végi olvasmányaim közé. Korábban még nem hallottam róla, holott 4 csillag feletti értékelésen áll a Goodreads-en 63,5 ezer jelölésből, az ennyire népszerű könyveket pedig általában én is szoktam szeretni.
Az Oly kegyetlen és kedves udvarban egy olyan világot ismerünk meg, amelyben minden embernek van mágiája. Születésük után nem sokkal ezt a mágiát elveszik az emberektől, és az isteneknek ajánlják fel, hogy annak segítségével megvédjék őket az ádáz és veszélyes tündérektől. Csakhogy vannak olyan emberek, akik valamilyen módon képesek voltak megtartani a mágiájukat, de ez súlyos bűnnek számít, amellyel halálra ítélték önmagukat. Ha a hatóságok észreveszik, hogy valaki mágiát rejteget, azt elhurcolják, vétkét pedig a családján és barátain torolják meg. Prisca születése óta retteg attól, hogy mikor jön el az a nap, amikor az emberek felismerik mágikus képességét, ami születésekor nem kellett az isteneknek. Amikor pedig eljön, mindent elveszít, ami valaha fontos volt neki.
Nem mondanám, hogy az alapgondolat különösen magával ragadott, mivel nem ez az első, se nem a második regény, amit mostanában olvasok azok közül, amelyekben a főszereplőnk tiltott mágiával bír, halálbüntetés terhe mellett. Csak a Könyvmolyképző regényi közül ugyanerre épül Marie Lu Az ifjú kiválasztottak-trilógiája, valamint az Egy sötét ablak (Rachel Gillig), ami ráadásul szintén egészen friss megjelenés. Ennek ellenére egészen izgalmasnak találtam azt a gondolatot, hogy Prisca annak idején, amikor megtartotta a mágiáját, nem lázadni szándékozott, csak a benne lévő varázslat nem kellett az isteneknek. Már ekkor sejthetjük, hogy ennek megvan a maga oka, és a történet során, később fény is derül a miértekre.
Prisca karakterfejlődése talán az egyik legérdekesebb része a történetnek. Az elején rettegésben él, pontosan tudja, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor lelepleződik, és vagy sikerül elmenekülnie a korábban eltervezettek szerint, vagy elkapják és hónapokra börtönbe kerül, amíg ki nem végzik. Nem titok, hogy az előbbi történik. Menekülése során ráadásul épp abba az emberbe botlik bele, aki segíthet neki megtanulni, hogyan használja a sajátos mágiáját, hogyan válljon erősebbé és kitartóbbá. Prisca a kezdeti, rettegő és rejtőzködő lányból felnőtt, érett nővé cseperedik a szemünk láttára, azzal párhuzamosan, hogy megtanulja, a mágiája nem bűn, hanem fegyver. Később pedig erős, magabiztos és talpraesett nővé válik, aki élére állhat annak a mozgalomnak, aki (minden bizonnyal) meg fogja buktatni ezt az emberek rettegésére épülő birodalmat.
Az előző bekezdésben említett emberről – akit nevezzünk ezentúl nevén –, vagyis Lorianról már az első pillanattól fogva sejthetjük, hogy Prisca társának szánta a szerző. A kapcsolatuk dinamikája azonban meglepett. Nem vagyok kifejezett rajongója az “enemies to lovers” metódusnak, de hihetőbbnek tartom azt a verziót, amikor a gyűlölet lassan átfordul azzá, amiből később szerelem válhat. Nos, itt nem ez történik. Prisca és Lorian az elejétől fogva ellenszenvesek egymásnak, és ez egészen a legvégéig így is marad, csakhogy közben azért rendületlenül kihasználják egymást… a lehetséges legtöbb módon. Azaz időnként összedolgoznak, szívességeket kérnek egymástól, vagy éppen együtt töltik az éjszakát. Közben pedig hol megvan kettejük között a bizalom, ami ezekhez szükséges, hol nincs. Alapvetően a problémát ezzel a dinamikával kapcsolatban inkább abban látom, hogy ők egy olyan pár, akiknek egyszerűen képtelen vagyok szurkolni.
A történetvezetéssel kapcsolatban is vegyes érzelmeim vannak. Olvasás közben nem éreztem unalmasnak, eseménytelennek a regényt, azonban visszatekintve úgy tűnik, nem történt benne kifejezetten sok minden. A legizgalmasabb talán az volt, ahogyan a titkok szép lassan feltárulnak előttünk, különösen Lorian és Prisca származását, mágiáját illetően, de azért azokban az alapokban is van sár bőven, amelyekre a birodalom épült. Már ezekből látszik, hogy a következő részekben arra számíthatunk, Priscából Katniss Everdeen-féle birodalomdöntögető amazon válik majd.
Összességében az Oly kegyetlen és kedves udvar kapcsán a legnagyobb negatívum, amit fel tudok hozni, az az, hogy nem volt semmilyen. Nem váltott ki belőlem semmiféle érzelmet, sem negatívat, sem pedig pozitívat, ennélfogva pedig igencsak felejthető volt számomra. Alig egy hónapja olvastam csak, mégis komoly nehézséget okozott felidézni a cselekmény részleteit ahhoz, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Mindenesetre valószínűleg elolvasom majd a sorozat maradék két részét, ha nem lesz jobb dolgom, mert kíváncsi vagyok a végkifejletre.
Oldalszám: 424
Sorozat: Hazugságok királysága 1. (Zafír pöttyös könyvek)
Eredeti cím: A Court This Cruel and Lovely (2023)
Fordította: Gruber Katalin
Műfaj: (high) fantasy, romantikus, new adult
0 megjegyzés