Liz Braswell: A vén idő mesél
Korábban rajongtam a Manó Könyvek Sorsfordító történetek című kiadói sorozatáért… Ám ahogy egyre több részét olvastam el, úgy ismertem fel, hogy inkább csak a koncepció vett le a lábamról. Imádom az ötletet, hogy mindegyik történet az adott Disney-mese egy ikonikus pillanatát változtassa meg, és ezzel teljesen más irányba alakuljon a történet. Hiába vagyok lassan 25 éves, bármelyik Disney-mesét bármikor képes vagyok újranézni, közel olyan lelkesedéssel, mintha először látnám. Csakhogy a Sorsfordító történetek kapcsán rá kellett jönnöm, az ő célközönségük nem annyira tág, mint az alapjukul szolgáló meséké. Sok résszel ezelőtt ezért döntöttem úgy, hogy nem folytatom a sorozatot – és most is csak a Szépség és a Szörnyeteg retelling érkezése tudott kizökkenteni ebből az elhatározásból.
A vén idő mesél azt a kérdést veti fel, mi lett volna, ha Belle édesanyja az a gonosz boszorkány, aki átokkal sújtja a Herceget? Annak idején, még bőven Belle születése előtt az átlagos emberek és a varázsolni tudók, les naturels és les charmantes megfértek egymás mellett. Főhősünk szülei, Maurice és Rosalind még ilyen körülmények között ismerkedtek meg és kovácsolódtak családdá. Csakhogy a félelem eluralkodott les naturels körében, amely a varázstudók elűzéséhez, rosszabb esetben meggyilkolásához vezetett. Rosalind és Maurice a városból még el tudott menekülni, de nem sokkal később a sorsuk így is utolérte őket. Egy nap Rosalind nem tér haza vidéki otthonukba, de előtte még varázslattal eléri, hogy Maurice és a kicsi Belle ezután már egyáltalán nem emlékezzen arra, hogy a nő valaha az életük része volt.
A Szépség és a Szörnyeteg nem a kedvenc Disney-mesém (elárulom, a Pocahontas az), tehát nem ez volt az oka annak, hogy a sorozatban való csalódottságom ellenére is az elolvasása mellett döntöttem. Valószínűleg azért csábultam el rá, mert az utóbbi években találkoztam egy ugyanezen a történeten alapuló retellinggel, amely igencsak magával ragadott: a Sötét, magányos átokkal Brigid Kemmerertől. Rettentő kíváncsi voltam, a Sorsfordító történetek keretein belül hogyan formálják át ezt a mesét, és hogy képes-e ez a verzió Kemmerer ötletének nyomába érni.
Bevallom, kezdetben nem díjaztam A vén idő mesél alaptörténetét. Mikor először megláttam a kérdésfelvetést, amely mentén Liz Braswell újragondolta a mesét, csalódott voltam. Úgy gondoltam, választhattak volna sokkal izgalmasabb momentumot is a történetből, amelyet megmásítanak, és nem hittem volna, hogy ebből a kérdésfelvetésből olyan cselekmény keveredik, ami le tud kötni több mint 500 oldalon keresztül. Nagyjából a 150. oldalig ez a prekoncepcióm bizonyosodni is látszott. Csakhogy a regény ezen pontján történt valami, amely egy pillanat alatt felpörgette az eseményeket, és a könyv maradék része fél nap alatt fogyott el.
Hogy mi történt itt a 150. oldal környékén? Ennek a megértéséhez először is felvázolom a regény szerkezetét. A történet három nagyobb részre tagolódik, melyek egyben jeleznek komolyabb fodulópontokat, valamint éles szerkezeti változásokat. A cselekményt lényegében három szálon követjük végig. Az egyik főszereplője az eredeti főhősünk, Belle, aki ugyanúgy a Szörnyeteg kastélyába keveredik, mint az alapként szolgáló mesében. Egy másik, ritkábban felbukkanó szálban az édesanya, Rosalind szemszögét látjuk, egyben megtudjuk belőle, hol tartózkodik jelenleg és mi történt vele (sőt, ez tulajdonképpen már az első fejezetben világossá válik). A harmadik nézőpont a múltra fókuszál, a Belle születését megelőző évek történéseit sűríti össze néhány fejezetbe.
Az előzményeket, valamint Rosalind tartózkodási helyét már az első részben megismerjük, ami egyébként kifejezetten jó. A gondot eleinte Belle szemszögében láttam az első 150 oldalt illetően. Ez ugyanis egy az egyben átemeli az eredeti Disney-mese történetét, valamint képeit, nagyon minimális újdonságot hozzáadva. Ezt a szakaszt rettentően untam, és kifejezetten dühített is, hiszen ebből arra következtettem, hogy a regény terjedelmének komolyabb részét fogja kitenni annak a szinte szó szerinti leírása, amit eleve nagyon jól ismerek. Az első és második rész fordulópontján azonban Liz Braswell bevitt egy csavart, amely után minden megváltozott. Belle szemszögének maradék része ezután ugyan (nyomokban) követte az eredeti mese történetvezetését, de részleteiben teljesen megváltozott, és ez már felkeltette az érdeklődésemet. Nem gondolom, hogy titok, mert a fülszöveg is leírja, tehát elmondom: Belle ezen a ponton ahelyett, hogy elhúzná a kezét a mágikus rózsától (mint eredetileg), megérinti azt, ezáltal emlékezni kezd elfelejtett édesanyjára, és Rosalind emlékeinek egy részéhez is hozzájut. Ezután pedig a Szörnyeteggel együtt megkezdik a nyomozást arról, mi történhetett annak idején a varázslónővel.
Ez a lépés nem elhanyagolható módon másította meg a regényhez való hozzáállásomat. A hatására átértékeltem mindazt, amit az első részben negatívumként éltem meg, a könyv többi részét pedig szó szerint faltam. Ugyanakkor egy dolog rettenetesen zavart végig, amely mellett nem tudok szó nélkül elmenni: a stilisztika. Először is, a szöveg a megengedhetőnél jóval többször alkalmaz nagybetűket a kiabálás kifejezésére (valójában a megengedhető mennyiség számomra a nullával egyenlő regény esetében), van, hogy egy oldalon többször is. De előfordult az is, hogy komplett mondatokat szóköz nélkül írnak le, a motyogás kifejezéseképpen. Rettenetesen cikinek tartom, hogy ezt a megoldást alkalmazta az író ahelyett, hogy a szövegkörnyezettel érzékeltette volna ugyanezt, ahogy minden más, fogalmazni tudó szerző teszi.
Összességében A vén idő mesél óriási meglepetést tartogatott számomra azzal, amennyire lekötötte a figyelmemet. Ehhez elsősorban az izgalmas történetvezetés járult hozzá, ám nem kevésbé értékeltem, Liz Braswell mennyire súlyos és aktuális témát emelt ki az újragondolásában. A kisebbségekkel való igazságtalan, előítéletes bánásmód sajnos igencsak aktuális és túl sok társadalomra jellemző, és éppen ezért nem is lehet eleget beszélni róla. Ugyanakkor lassan már nem tudom eldönteni, kik a Sorsfordító történetek célközönsége, hiszen ennek a regénynek is vannak igencsak sötét részletei. Mindenesetre határozottan állítom, hogy ez a második vagy harmadik legjobb Sorsfordító történet volt azok közül, amelyeket eddig olvastam (a Bírnod kell a céliggel vetekszik, de az Ez hát a szerelem nyomába sem ér).
Oldalszám: 528
Kiadói sorozat: Sorsfordító történetek
Eredeti cím: As Old as Time (2016)
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus
Nyereményjáték
0 megjegyzés