Sorozat: Egy nap talán 1.
Kiadó: Könyvmolyképző

Nem vagyok úgy oda Colleen Hooverért, mint ahogyan manapság sokan; a Maybe Someday talán a harmadik kötet, amit tőle olvastam. Nem emlékszem, ez a példány miért került ilyen elsődleges helyre a várólistámon a többi könyvéhez képest (talán bloggerek ajánlására), de még így is hosszú évekig porosodott rajta. Nemrég viszont sikerült beszereznem, a vírus miatti veszélyhelyzet óta pedig végtelen szabadidőm lett, így már semmi sem akadályozott meg benne, hogy végre a kezembe vegyem.

A történet főszereplője, a 22 éves, egyetemen zenét tanuló Sydney minden este kiül az erkélyre, hogy a gitározó szomszédját hallgassa. Végül ő lesz az a srác, aki leleplezi, hogy a lány barátja viszonyt folytat a lakótársával. Sydney ezért azonnal elköltözik a lakásból, és jobb lehetőség híján ehhez a szomszédhoz, Ridge-hez menekül. Az ottmaradásért cserébe segít neki szöveget írni a dalaira, ám a munkakapcsolatuk idővel a kelleténél bensőségesebbé válik - ami azért probléma, mert Ridge-nek barátnője van.

Maga az alaptörténet talán nem hangzik annyira izgalmasan, ám a regényben sokkal-sokkal több rejlik, mint amit első ránézésre gondolna az ember. Kezdve azzal, hogy egy komplett albumot írtak hozzá: a szövegben felbukkanó dalok mindegyikét megzenésítette Griffin Peterson, és egyszerűen nincsenek rá szavak, milyen fantasztikusan sikerültek (a Spotify-on ezen a linken éritek el). Ezen kívült több, rendkívül izgalmas eleme van a könyvnek: Ridge fogyatékossága (amely miatt még meglepőbb a zenei tehetsége, és amit szándékosan nem konkretizálok), a bandája, és a Sydney-vel való kapcsolatának erkölcsi-morális kérdései mind-mind színesebbé teszik a regényt. Ám amitől igazán ütőssé válik, az a Colleen Hoover írásaira jellemző érzelmi mélység.

Sajnos számomra döcögősen indult az olvasás. Az első pár oldal után szinte biztos voltam benne, hogy nem fog tetszeni: a prológusba ugyanis az a jelenet került, amelyben Sydney, miután rájött a háta mögött folyó viszonyra, elköltözik otthonról. A közvetlen előzményeket a következő pár fejezetben tudjuk és értjük meg, addig pedig teljesen össze vagyunk zavarodva. Én a legkevésbé sem szeretem ezt a fajta feszültségkeltést, sokkal jobb lett volna, ha az események lineárisan történnek, és nem tesz bele még egy plusz csavart az írónő, amely miatt több oldalnyi szöveg értelmezhetetlen. Szerencsére azonban a későbbiek bőven kárpótoltak, de azért ez fájó pont maradt számomra.

Csalódott voltam akkor is, amikor Sydney később Hunterrel, az ex-barátjával folytat beszélgetést. Ez lett volna az a pont, amikor a fejére olvashatja a hibáját, azonban ez nemhogy nem történt meg, de a srác győztesen került ki a helyzetből. Iszonyatosan bénán lett megoldva a jelenet, ami azért szomorú, mert Sydney egyébként egy kifejezetten talpraesett karakter, aki igazán megmutathatta volna, hogyan kell az ilyesmit csinálni.

A negatívumokat (bár volt ennél több is, de csak apróságok - mint például a túl gyorsan megoldódó konfliktus és a kissé erőltetett utolsó jelenet) azonban az érzelmi mélység szinte teljesen elfeledtette. Hihetetlenül jól átjön az a vonzalom, ami Sydney és Ridge között kialakult, és a gyötrődés, mert nem lehetnek együtt. Colleen Hoover ért hozzá, hogyan tegyen egy regényt érzelmi hullámvasúttá, ahol együtt sírunk és együtt nevetünk a szereplőkkel.

Összességében a Maybe Someday egy olyan regény, amit abszolút tudok ajánlani bárkinek, aki szereti a new adult műfajt. Az átlagosnál mélyebb mondanivalóval rendelkezik, gondolkodásra késztet, a zenei vonal pedig csak még több pluszt ad hozzá. Ridge révén pedig belelátunk egy fogyatékos ember életébe, megértjük, hogyan élik ők a mindennapjaikat, és ezáltal sokat tágul a világnézetünk.

A szívem adott volna neki még egy fél csillagot, hiszen nagy hatással volt rám ez a regény, az eszem azonban a hibáira irányítja a figyelmemet, amely alapján csak 4 csillagot ajánlhatok neki.