Alison Cochrun: Sármháború
Két és fél évvel ezelőtt olvastam el a Vörös, fehér és királykéket. Találkoztam már korábban is történetekkel, amelyekben fontos szerep jutott az LMBTQ+ kapcsolatoknak, de ez volt az első olyan, amelyben ezt kifejezetten ünnepelték is. Imádtam ezt a regényt, és biztos vagyok benne, hogy nem egyszer újra is fogom olvasni a jövőben. És, bár rettenetesen magasra tette a lécet, egyre bátrabban nyúlok már hasonló stílusú LMBTQ+ történetekhez. Ezért döntöttem végül a Sármháború olvasása mellett is.
A történet egy olyan férfiről szól, aki világéletében a filmiparban szeretett volna elhelyezkedni. Ahhoz, hogy álmát megvalósítsa, Dev Deshpande hat évvel ezelőtt, az egyetemről való kikerülésekor egy tévéműsor stábjában helyezkedett el. Évről évre újabb és újabb férfiaknak segít abban, hogy a műsor keretein belül megtalálják az igaz szerelmet a játékban lévő nők között. Ezúttal a különc techmilliárdos, Charles Winshaw kerül porondra. Furcsa személyiségével a legtöbb producer nem tud mit kezdeni, ezért Dev kapja meg azt a kitüntetett feladatot, hogy Charlie személyi asszisztense legyen a forgatási hetek során. Hamar kiderül azonban, hogy az idei évad nem a megszokott mederben folyik. Számtalan, nem elhanyagolható akadály merül fel, mint például, hogy Charlie-nak esze ágában sem áll szerelembe esni. Majd, amikor ez mégis megtörténik, kiderül, hogy a célszemély a legkevésbé sem a műsorban szereplő nők egyike… sőt!
Noha említettem, hogy a Vörös, fehér és királykék igencsak magasra helyezte azt a bizonyos mércét, a Sármháborúval szemben nemigen voltak elvárásaim. Ennek több oka is van. Egyrészt nem gondoltam, hogy ilyen bugyuta címmel (ez nem a Könyvmolyképző hibája, az eredeti címet nem tudták volna jobban átültetni magyarra) és tévéműsoros alaptörténettel nehezen lehetett volna különleges regényt alkotni. Másrészt már kezdek felnőni, és egyre kevésbé tudok rajongani az ennyire átlagos YA-NA könyvekért. Eleve sejtettem, hogy az értékelésem nem lesz 100%-os, de reméltem, hogy kedves és a maga módján szerethető romantikus LMBTQ+ regényt fogok olvasni. Sajnos nem így történt.
Kettő oka van annak, amiért csalódtam ebben a történetben, és egyik sem apróság. Az első a mentális problémák megjelenítése. Szerintem nem lövök le semmi komolyabb fordulatot azzal, ha elmondom, hogy Dev a történet szerint depressziós, Charlie pedig kényszerbetegséggel (OCD) és pánikbetegséggel küzd. Csakhogy a legkevésbé sem volt hiteles számomra az, ahogyan a szerző ezeket a mentális betegségeket ábrázolta. Szögezzük le előre, még a kifejtésem előtt, hogy ezek a betegségek, de különösen a depresszió minden egyén esetében máshogyan jelenik meg, és ezért nem biztos, hogy igazam van, amikor az alábbiakat állítom… de azt, amit éreztem az olvasás közben, nem szeretném semlegesíteni ezzel az indokkal, ezért úgy döntöttem, igenis leírom a véleményemet.
Először is, Dev karaktere számomra szinte minden tekintetben annak az ellentéte, ahogyan én egy depressziós embert leírnék – főleg úgy, hogy személyesen is ismerem ezt az állapotot. A regény alapján a betegsége alapvetően akkor ütközik ki, mikor két forgatás között kénytelen szünetet tartani – ilyenkor ki sem kel az ágyból, túl sokat alszik, nem kommunikál a külvilággal, nem csinál lényegében semmit. Forgatás közben azonban mintha kicserélnék: energikus, alig alszik, folyamatosan pörög, a kedvessége és a jókedve pedig mindenkit felderít maga körül. Ezek alapján valóban azonosíthatók bizonyos, depresszióra is jellemző tünetek, mint az üresség érzése, anergia, lelassultság, hypersomnia. Számomra azonban két, rettentően fontos dolog hiányzik a képletből. Először is, olyan, mintha Dev ki-bekapcsolgatná a betegséget attól függően, hogy most épp dolgozik-e vagy sem. Remélhetőleg mondanom sem kell, hogy a depresszió nem egészen így működik. A másik, hogy semmi olyasmit nem fedeztem fel a történetben, ami arra utalna, hogy Dev értéktelennek érzi magát, elveszítené az érdeklődését bármi iránt, netán önsértő gondolatai lennének. Épp ellenkezőleg, én a képességeiben és személyében egészségesen magabiztos karaktert ismertem meg benne. Számomra tehát igencsak túlzásnak tűnik ez a diagnózis. Azt elismerem, hogy bizonyos tünetei közel állnak ahhoz, hogy a depresszió enyhébb fajtájában szenvedhessen, de inkább a munka-magánélet egyensúly teljes hiányának számlájára írnám mindezt.
Charlie-val kapcsolatban megtudtuk, hogy kényszerbetegségben (OCD) és pánikbetegségben szenved. Ezek a diagnózisok stimmelnek is a történet alapján, csakhogy ebben az esetben hiányérzetem van. Charlie karakterének egészét nézve azonban inkább az autizmust választottam volna, mint diagnózis. Azon túl, hogy kényszeres és hajlamos a pánikra (amelyek ugyancsak lehetnek az autizmus velejárói), igencsak rossz szociális érzékkel bír, a társas helyzeteket meglehetősen rosszul kezeli, és nem minden esetben ismeri fel a másik ember határait. Az őt ismerő emberek – a mellékszereplők – különcnek tartják. Mindemellett a munkájában, agykapacitásában messze mások fölé emelkedik.
Ismételten mondom, a fenti érvek a saját, szubjektív benyomásokat tükrözik, és nem feltétlenül van igazam. Nem vagyok szakember, nem tanultam pszichológiát, az autizmusról pedig csak távoli, filmekből és könyvekből szerzett ismereteim vannak. És bár a depressziót a kelleténél jóval közelebbről tapasztaltam már, pszichológiát végzett ismerősöm mondott egy szempontot, amely az olvasás során nem jutott eszembe: az adrenalin, amit a forgatás okoz, semlegesítheti a depressziós állapotot. Mindazonáltal kutya kötelességem megindokolni, miért nem csillagozom magasra ezt a könyvet. Illetve úgy gondolom, az a szerző képességeit is minősíti, ha én nem érzem hitelesnek a karakterek megformálását.
A másik komoly indok, amiért nem rajongtam ezért a könyvért egy olyan hiba, amelyet a YA-NA szerzők gyakran elkövetnek: a huza-vona. Szintén nem túl nagy spoiler, ha elárulom, hogy a két delikvensünk igencsak hamar egymásba szeret. Ezután, ugyebár, szükség van még valamiféle drámára, hogy legyen min csámcsognia a kedves olvasónak a regény végéig, hiszen a slussz poént túl korán lelőttük. Ilyenkor a kevesebb fantáziával rendelkező szerzők, mint amilyen Cochrun is, általában azt a megoldást választják, hogy összeugrasztják a két főszereplőt valami értelmetlen apróságon. Aztán kibékíti őket, hogy ismét össze tudja ugrasztani őket. És minél többször ismétli el ezt a kedves szerző, Sára annál komolyabb agysérvet szenved az olvasás során. Sajnos a Sármháború alatt ez a minta olyan sokszor ismétlődött, hogy a végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy orvoshoz fordulok.
Mindazonáltal volt ám számomra is élvezhető része a regénynek. Maguk a főszereplők önmagukban, ahogyan a történet formálta őket, és mielőtt a szerző felcímkézte volna őket olyan szavakkal, amelyekkel nem értek egyet, nagyon is szerethetők. A kapcsolatuk abszolút olyan, amelyért lehet szurkolni, még akkor is, ha teljességgel értelmetlen az, ahogyan kételkednek egymásban és a saját érzéseikben a dráma kedvéért. Mindemellett rettenetesen imádtam, amikor egy-egy mellékszereplő random elmesélte számunkra a saját szerelmi történetét, párkapcsolatokról szerzett tapasztalatait – ebben ugyanis volt egy-két gondolat, amellyel nagyon rezonált a lelkem.
Összességében úgy gondolom, abban, hogy a Sármháború nem tetszett, nem az eleve magasra helyezett léc játszott szerepet. Egyszerűen számomra túl sok ponton volt hiteltelen abban az értelemben, hogy nem passzolt össze az, amit a szerző le szeretett volna nyomni a torkunkon és az, ahogyan a cselekmény önkéntelenül is alakult az írónő keze alatt. Nem mondom, hogy rossz könyv (főleg, hogy az olvasás nem volt annyira rossz élmény, mint ahogyan az értékelésem hangozhat), de az biztos, hogy nem az én ízlésemnek megfelelő. Azt mondom, aki eleve gyakran olvas a másságot ünneplő LMBTQ+ könyvet, az bátran tegyen vele egy próbát, de aki nem, az a Vörös, fehér és királykékhez nyúljon inkább.
Oldalszám: 400
Kiadói sorozat: Rubin pöttyös könyvek
Eredeti cím: The Charm Offensive (2021)
Fordította: Papp Fruzsina
Műfaj: new adult, romantikus
Dev Deshpande mindig is hitt a tündérmesékben. Így nem csoda, hogy egész karrierjét a megalkotásukra építette, a régóta futó Örökkön Örökké című társkereső valóságshow keretei között. A franchise történetének legsikeresebb producereként Dev mindig megírja a tökéletes szerelmi történetet a versenyzői számára, bár a saját szerelmi élete a katasztrófával egyenlő. De aztán a show következő sztárja a techvilág kegyvesztett csodagyereke, Charlie Winshaw lesz. Charlie messze nem az a romantikus Szőke Herceg, akire az Örökkön Örökké számított. Nem hisz az igaz szerelemben, és csak végső kísérletként vállalta a műsort, hogy helyreállítsa az imidzsét. A kamerák előtt merev, szorongó szerencsétlenség, akinek fogalma sincs, hogyan randizzon húsz nővel az ország szeme láttára. A színfalak mögött rideg, esetlen és érzelmileg bezárkózott Miközben Dev azon küszködik, hogy Charlie összemelegedjen a versenyzőkkel egy szédületes, világ körüli turné során, a két férfi kezd megnyílni egymás előtt, és Charlie rájön, hogy Devvel sokkal jobb közöttük a kémia, mint bármelyik női partnerével. De még a valóságshow-k is forgatókönyv szerint történnek, és ahhoz, hogy megtalálják az utat a boldog befejezéshez, el kell gondolkodniuk azon, kinek a szerelmi történetét is mesélik el.
SZELLEMES ÉS SZÍVMELENGETŐ ROMKOM, AMI A VÖRÖS, FEHÉR ÉS KIRÁLYKÉKET IDÉZI. VESD BELE MAGAD!
Nyereményjáték
.jpg)
0 megjegyzés