Kate Thompson: A remény könyvtára
A könyvekről való olvasást receptre írnám fel minden vérbeli könyvmoly számára. Régóta szempont nálam, hogy amikor csak tehetem, lecsapjak a hasonló regényekre, és ilyenkor ne a várólistám legvégére helyezzem őket. Ez érvényes abban az esetben is, ha az adott találmányom esetleg távol áll az alapvető preferenciáimtól, akár a műfaját, akár a stílusát tekintve. A remény könyvtára úgy-ahogy ilyen eset. Alapvetően kerülöm az ennyire cukormázas, idealista regényeket (rendben, azt elismerem, hogy karácsony közeledtével jól esik egy-egy ilyet is elolvasni). És hiába játszódik a II. világháború idején, A remény könyvtára számomra tökéletesen beleillik ebbe a kategóriába.
1944-ben járunk, Londonban, ahol a fiatal özvegyasszony, Clara Button könyvtárat üzemeltet a föld alatt. A háború elején hatalmas óvóhellyé alakították Bethnal Green befejezetlen metróállomását, ahol a tábori ágyak végtelennek tűnő sora mellett elfért némi kultúra is. A kis könyvtárra pedig hatalmas szüksége van a háborúba belefáradt londoni lakosságnak. Clara Button mindennapjai sem egyhangúak: egy személyben látja el a könyvtáros, a lelkisegély-szolgálat és a pszichológus szerepét olvasóközönsége számára, esténként pedig még mesét is olvas az alagútban élő gyerekeknek. Teszi mindezt amellett, hogy a mai napig nem volt képes megküzdeni férje halálával, aki Dunkerque-nél esett el. A remény könyvtára egyszerre szól arról, milyen harcokat kellett megvívnia azoknak, akik otthon maradtak a háború során, és arról, hogyan tették elviselhetőbbé a könyvek ezeknek az embereknek az életét.
Maga a történet egy felvezető fejezettel kezdődik, amely nem a világháború alatt, hanem COVID-19 járvány során játszódik. Ebben, mint később kiderül, az egyik mellékszereplőnk beszélget a lányaival, már öregasszonyként, épp azon a metróállomáson, ahol valaha a könyvtár állt. Én csupán akkor jöttem rá, ki ez a szereplő, amikor az utolsó, levezető fejezetben visszatérünk hozzá – és bevallom, nagyon tetszett ez a fajta átvezetés. Persze visszalapozhattam volna az elejére, amikor már megismertem minden szereplőt, hogy felderítsem a kilétét, de a regény egy utolsó utáni meglepetése az, amikor azonosítod az idős hölgyet azzal a kislánnyal, aki a háború alatt volt. De a két, jelenben játszódó jelenetnek egy másik szempontból is fontos jelentősége van. A szerzőnk a COVID-19 járványt párhuzamba állítja a háborúval, abban az értelemben, hogy az emberek mindkét időszakot kénytelenek voltak az otthonukba húzódva tölteni (pontosabban míg a pandémia során az egész napot, addig a háborúban inkább az elsötétítést). A szórakozási lehetőségek helyett pedig, amelyeket el kellett felejteniük, sokan a könyveket választották – 1944-ben és 2020-ban is.
A remény könyvtára az olvasás és a könyvek ünnepléséről szól – de nem színtisztán. Sőt, igazából az lenne a hiba, ha nem kapna benne elég szerepet a háború, ha már ez alatt játszódik. Ehelyett meglepően tökéletesen egyensúlyoz a könyvek világa, a főszereplő céljai, a mellékszereplők és a háború borzalmai között. A könyvekkel egyidőben pedig méltatja azokat, akik nap mint nap vigyáznak rájuk, és foglalkoznak azokkal az emberekkel, akik betérnek értük: vagyis a könyvtárosokat. A szerző a regényben és az utószóban is kihangsúlyozza, hogy úgy gondolja, ezek az emberek igencsak alul vannak fizetve és becsülve, hiszen egyszerre látnak el könyvtárosi és szociális feladatokat mások lelkének ápolásával. A regényben jól megfigyelhető, hogy a szerző a Clara által üzemeltetett könyvtárat olyan menedékhelynek alkotta meg, ahol segítségre lelnek az elveszett lelkek. Természetesen konkrét címek is említve vannak a szövegben, melyek között egyaránt felfedezhetünk ifjúsági könyveket (a főszereplőnk alapvetően gyermekkönyvtáros), valamint felnőtteknek szóló regényeket is.
A központi szereplők (Clara, Billy és Ruby) rendkívül szerethető karakterek, akiknek szívesen szurkol az ember. A lelkük minden csücske jó, és az olvasónak minden vágya, hogy a történet végére azt lássa, rendeződik az életük és beteljesül az összes kívánságuk. Nekem azonban különösen tetszett az is, hogy Thompson nem hanyagolta el a mellékszereplőket. Az átlagosnál talán több ilyen karakterünk is van, a legtöbben pedig jól azonosítható céllal rendelkezik, melyeket ugyancsak meg kell oldani valahogy a regény végére. A könyv hosszához képest úgy gondolom, a szerző mindent megtett azért, hogy érdekes, egyedi háttértörténettel rendelkező karaktereket tárjon elénk, és én ebből a szempontból maximálisan meg is vagyok elégedve.
Különösen tetszett az is, hogy a történet már a II. világháború végéhez közeledve, nagyrészt 1944-ben játszódik. A cselekmény egy több hónapos időszakot ölel fel, illetve (még ezelőtt) van benne egy teljes évnyi ugrás is. Ezalatt a néhány hónap alatt több olyan részletét is megtapasztaljuk a háborúnak, amely még egy ennyire lélekgyógyító és kedves regényben is okoz az olvasó számára kellemetlen perceket. A háború szörnyűségei, gyomorforgatóan igazságtalan pillanatai a kellő tisztelettel, kendőzetlenül vannak prezentálva a regényben, de ezeket a szerző hamar kompenzálja számunkra a könyvtár nyugalmával. Kifejezetten tetszett továbbá az, hogy a történet kicsit tovább nyúlik a háborún, ezért bepillantást nyerünk az utána való rendrakásba, regenerálódásba is.
Mindössze két apró szépséghibáját fedeztem fel a regénynek. Az egyik, hogy Kate Thompson nem igazán alkalmaz leírásokat. A szöveget nagyrészt cselekmények és párbeszédek teszik ki, a körülírások pedig teljesen el vannak hanyagolva. Ez igazán azért szúrhatta ki ennyire a szememet, mert előtte olyan regényt olvastam, amelyről épp az ellenkezőjét lehet állítani (Elif Shafak: 10 perc 38 másodperc). A másik aprócska negatívuma pedig, hogy a vége igencsak tündérmese-szerűen alakul. A gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig mindent megkap, amit szeretne. Csupán egy morally grey karaktert lehetne kiemelni a mellékszereplők közül, de ebben a regényben aki gonosz, az a velejéig gonosz és fordítva.
Összességében A remény könyvtára olyan történet, amely rávilágít, miért is titulálják gyakran a könyveket és az olvasást menedéknek. Rettentően jól prezentálja, miért van szükség még a legszélsőségesebb helyzetekben is a művészetekre és a kultúrára, és hogy miért kell ezeket fenntartani akkor is, amikor még a létszükséglet is nehezen biztosított. Ugyan a könyv tele van megterhelő háborús történetekkel, és tartalmaz egy-két gyomorforgatóan borzalmas jelenetet is, mégis képes megőrizni a kedves, idillikus hangulatát. Hiába szól a háborúról, összességében mégis jó érzésekkel tölt el az olvasása. Nem azt hangsúlyozza, mennyire nehéz volt elviselni a háború 5-6 évét, hanem hogy mi tette könnyebbé. Rendkívül örülök neki, hogy keresztezte az utamat ez a regény, hiszen csupa jó érzésekkel csuktam be minden egyes alkalommal, és biztos vagyok benne, hogy néhány évente újra fogom olvasni.
Oldalszám: 480
Eredeti cím: The Little Wartime Library (2023)
Fordította: Palásthy Ágnes
Műfaj: regény
A II. világháború idején a befejezetlen Bethnal Green metróállomás csaknem ötezer embernek nyújt menedéket: a légiriadók elől a város lakói az alagutakba menekülnek, és az ott kialakított bunkerekben húzzák meg magukat. Az állomás azonban sokkal több egyszerű óvóhelynél: színháznak, kávézónak, orvosi rendelőnek, óvodának és egy könyvtárnak is helyet ad.
A könyvtár szíve és lelke a fiatal özvegyasszony, Clara Button, akinek a férje Dunkerque-nél esett el. Clara és barátnője, Ruby arra teszik fel az életüket, hogy minden rászorulónak segítsenek. Mindent elkövetnek, hogy az otthonaikból evakuáltak, a több műszakban dolgozó munkások vagy éppen a bántalmazott nők vigaszra és reményre találjanak a föld alatti könyvtárban. Ám ahogy egyre inkább elhúzódik a háború, és egyre inkább próbára teszik őket a körülmények, nehéz erősnek maradniuk, és lehet, hogy épp a hozzájuk legközelebb állókat nem tudják majd megmenteni…
.jpg)
0 megjegyzés