Isabel Ibañez: A folyó tudása
Amikor gyerek voltam, nem regényeket kaptam a szüleimtől, hanem ismeretterjesztő könyveket. Félig-meddig igazuk volt abban, hogy jobban felkeltette az érdeklődésemet az olvasás iránt egy színes-szagos, ábrákkal és kihajthatós mellékletekkel teletűzdelt kiadvány, mint egy 200-300 oldalas, csupa szövegből álló példány, amire túl nagy erőfeszítés koncentrálni. Az egyik ilyen ismeretterjesztő az ókori Egyiptomról szólt, tele a fáraókról, hieroglifákról, piramisokról és múmiákról szóló rövid szösszenetekkel, és persze gyönyörű képekkel. Ennek köszönhetően már nagyon korán bevezetést kaptam ebbe az izgalmas világba, és bár jelenleg nem áll az érdeklődésem középpontjában, szívesen fogadok szinte bármit, ami erről szól.
Isabel Ibañez pedig kétségkívül izgalmas módon tárja fel előttünk ezt a világot. Főszereplőnkkel, Inez Oliverával az 1800-as évek végére repülünk vissza, ahol a fiatal, éppencsak felnőtté vált lány viszonylagos békében éli az úrihölgyek unalmas és szabályozott életét, a nagynénje házában, mivelhogy a szülei Egyiptomban időznek, ahogy teszik ezt minden év legnagyobb részében. Bácsikája, Ricardo levele azonban mindent megváltoztat. Inez arról értesül, hogy szülei, Cayo és Lourdes eltűntek az egyiptomi sivatagban, hetekig tartó eredménytelen keresésük értelmében pedig mostanra halottnak nyilvánították őket. Inez képtelen elhinni, hogy a rendkívül tapasztalt, az egyiptomi éghajlatot jól ismerő szülei ennyire felelőtlenek lettek volna, ezért Argentinából Afrikába szökik, annak érdekében, hogy kiderítse, valójában mi történt velük. Ricardo, aki maga is elkötelezetten kutatja a fáraók titkát, a legkevésbé sem örül annak, hogy hogy kotnyeles unokahúga megjelent a színen.
Valljuk be őszintén, Magyarországon ritkán fordul elő, hogy Dél-Amerikai szerző könyvét fordítsák le, ami nem rosszindulatból történik, szimplán csak azért, mert földrajzilag annyira messze van a térség, hogy még mindig nehezen jutnak el hozzánk a tartalmaik. Isabel Ibañez könyve azonban hatalmas sikert aratott, így nem lepődtem meg, hogy kapott magyar fordítást. Rendkívül üdítő élmény volt általa egy kicsit kilépni a földrajzi komfortzónából, és olyan tájakra utazni, amelyekkel ritkán találkozom, nem csak könyvek, de bármilyen más tartalom formájában is. Még annak ellenére is, hogy nem vonzanak a trópusi, egzotikus országok. A kalandot még érdekesebbé tette, hogy a történet az 1800-as évek végén játszódik, ami ráadásul adott egy enyhén romantikus színezetet a dolognak. Igaz, a világért sem mennék vissza abba az időbe, amikor a nők nem rendelkezhettek szabadon a saját vagyonuk felett, és hajadonként mindenhova csak gardedámmal közlekedhettek, de azért valljuk be, a mélyen bennünk élő hercegnő énünket valahol megszólítja ez az időszak.
Mindennek ellenére Argentinából sajnos nagyon keveset kaptunk, de tökéletesen megértem, hiszen a történetnek minden szempontból Egyiptom a lényege. És bár nagyon kíváncsi lennék arra, milyen volt ebben az időszakban Dél-Amerikában élni, Ibañez mindent kompenzált azzal, hogy az egyiptomi kincskeresések időszakába vitt el minket, olvasókat. Ezekben az évtizedekben történt ugyanis, hogy feltámadt a turizmus az országban, és odasereglettek a régészek is, hogy elfeledett fáraók titkai után kutassanak, és rátehessék mancsaikat azokra a leletekre, amelyekhez a sírrablók nem fértek hozzá. Egyben rendkívül szomorú időszak ez, hiszen mérhetetlen mennyiségű, felbecsülhetetlen értékű ereklye került ki az országból és szóródott szét szerte a világban, mindemellett a nagy érdeklődés felgyorsította a megmaradt épületek pusztulását is. Szerencsére ez a jelenség kellő hangsúlyt kap a regényben, éreztetve a helyzet súlyát és igazságtalanságát.
A környezet már így is épp elég izgalmas volt, de a szerzőnk még meg is fűszerezte ezt némi mágiával. Tetszett az a fajta természetfelettiség, amit gyengéden, szinte észrevehetetlenül beleszőtt a történet fonalába, igaz, úgy érzem, ebben a szálban rejtőzött volna még potenciál. A lényege ennek tulajdonképpen annyi, hogy léteznek a világban bizonyos mágiával átitatott tárgyak, mindegyik egyedi képességgel. Ahhoz viszont, hogy ilyenek keletkezzenek, különleges körülményeknek kellett történniük a keletkezésük, használatuk során. A főszereplőnk, Inez tulajdonába például egy olyan gyűrű kerül, ami azelőtt Kleopátráé volt, és mivel az évszázadok során alig érintette emberi kéz, megőrzőtt bizonyos emlékeket, villanásokat az utolsó fáraó emlékeiből.
És ezzel elérkeztünk a történetünk egyik fő mozgatórugójához, mi mást is keresnének ugyanis Egyiptomban Inez rokonai, mint az egyik leghíresebb, és egyben utolsó fáraó földi maradványait. A történelem egyik legnagyobb rejtélye mind a mai napig, hogy hova temethették Kleopátrát, és biztosan egy életre megjegyeznénk annak a régésznek a nevét, aki ráakadna. Nem csoda, hogy Ibañez könyve is ezt a témát feszegeti.
Sajnos azonban a kivitelezés már kevésbé nyűgözött le. Elsősorban a főszereplő, Inez okozta számomra a problémát, mivel nem találtam elég mély és kidolgozott karakternek. A személyiségét egyetlen szóval le lehet írni (makacs), a döntéseit pedig többnyire az határozza meg, hogy gyászolja, amiért nem tölthetett elegendő időt a szüleivel. Úgy érzi, hogy ha már egész gyermekkorában magára hagyták, és Egyiptomot választották helyette, jár neki, hogy kiderítse, mi volt számukra fontosabb az egyetlen gyermeküknél, és miért adták az életüket. Csakhogy ez számomra nem elegendő leírása egy személyiségnek, különösen nem a főszereplő esetében, és pláne nem egy többkötetes történetben.
Apropó, több kötet. Az olvasás során végig abban a hitben voltam, hogy A folyó tudása egy önálló történet folytatás nélkül, majd mikor elérkeztem a regény végéhez, teljesen összezavarodtam. Rendkívül hirtelen ér véget ugyanis a történet, temérdek kérdést és lezáratlan szálat hagyva maga után, ugyanakkor kicsit megvolt a potenciál abban is, hogy itt teljesen véget érjen és az legyen a szerzői szándék, hogy a továbbiakat magamnak találjam ki. Közvetlenül ezután tudtam meg, hogy a történet egy duológia, és eredeti nyelven már létezik is a folytatása. Ez sok mindent megmagyaráz, többek között azt is, hogy miért volt ennyire lassú és szellős a történetvezetése.
Összességében A folyó tudása sajnos messze nem ragadott annyira magával, mint amilyen hírét keltették külföldön és itthon is, ám az egzotikus helyszínválasztásai miatt mégsem bánom, hogy elolvastam. Ám a pozitívumainak listája számomra nagyjából ennyit fed le. Bevallom, én is látom, hogy az elsődleges célközönség (vagyis a nálam kb. 10 évvel fiatalabbak) számára valószínűleg jelentősen átütőbb élményt képes okozni, mint amilyet én tapasztaltam, de ez van, felnövünk, és még mindig kíváncsiak vagyunk a kedvenc kiadóink legizgalmasabb megjelenéseire, hiába okoznak enyhe csalódást.
Úgy gondolom, sokkal jobban élveztem volna A folyó tudását, ha okosabb történetvezetéssel készül el, és Ibañez nem erőlteti két kötetesre, hiszen látványosan sok az olyan rész benne, ami két nagyobb esemény közötti hézag kitöltésére szolgál. Szájbarágós, kicsit következetlen. Valamit nem fejt ki eléggé (pl. karakterépítés), és valamit túlságosan is (pl. mennyire, de mennyire nagyon hiányoznak Ineznek a szülei, de úgy igazán, tényleg, rettenetesen). Ám az a helyzet, hogy tetszik, mennyire kegyetlen eszközökkel élt a szerző, különösen az utolsó 50 oldalban, és ehhez megérdemlek egy tisztességes zárást, ezért folytatni fogom a sorozatot a következő résszel.
Oldalszám: 456
Sorozat: A Nílus titkai 1. (Vörös pöttyös könyvek)
Eredeti cím: What the River Knows (2023)
Fordította: Beleznai Eszter
Műfaj: young adult, (történelmi) fantasy, romantikus
0 megjegyzés