Nem sok jobb választás van az olvasási válságból való kilábaláshoz annál, mint az egyik kedvenc szerződtől olvasni valamit. Sokszor emlegettem már a blogon, mennyire szeretem a krimiket, és Agatha Christie-nél jobb szerzőt még nem találtam a zsánerben. Nagy szerencse, hogy termékeny író volt, és bőven van olyan regénye, amit még nem olvastam. A műfajon belül leginkább ezek tudnak feltölteni, hiszen ilyenkor egyszerre hat rám Christie zseniális stílusa és az újdonság varázsa. Ezúttal a Helikon kiadó jóvoltából fogyaszthattam el egyet a még olvasatlanok közül, ráadásul egy olyat, amelyben Miss Marple is nyomoz.
.jpg)
A Nem zörög a haraszt alaphelyzetében megismerkedünk Jerry Burtonnal, a főszereplőnkkel és egyben nézőpontkarakterünkkel. Jerry nemrég repülőbalesetet szenvedett, és orvosa azt tanácsolja neki, hogy a gyógyulás időszakára költözzön vidékre, ahol kevesebb inger és stresszhatás éri meggyötört szervezetét. Testvérével, Joannával ezért el is utaznak Londonból, és házat bérelnek az eldugott, unalmas vidéki városkában, Lymstockban. Nem sokkal megérkezésük után mocskos nyelvezetű, rágalmazó üzenetet kapnak név nélkül. Kiderül, hogy a szomszédságban egy ideje egyre gyakrabban érkeznek hasonló levelek, mindig név nélkül, tele alaptalan ostobasággal. És nemsokára kiderül, hogy annak volt igaza, akinek rossz előérzete támadt a levelek kapcsán, mivel később súlyosabb esetek is történnek a városban.
Bár eredeti nyelven nem Nem zörög a haraszt a címe, de kezdetnek érdemes szót ejteni róla. A jelenlegi (ami egyébként mérföldekkel jobban mutat, mint az eredeti változat, „A láthatatlan kéz”) egy közmondás kezdete, amely egészben így hangzik: „Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”. A regényben ezt a névtelen levelek kapcsán mondogatják a szereplők, mikor kedvenc kisvárosi tevékenységüket űzik, vagyis egymásról pletykálnak. Ez mindössze azért érdekes számomra, mert a Nem zörög a haraszt a harmadik regényem Christie tollából, amelynek címe valamilyen mondókához vagy közmondáshoz kapcsolódik, és ezzel különösen frappáns módon reflektál a történet lényegére.
Annak ellenére, hogy a regény a Miss Marple-sorozat tagja, nem lesz az idős hobbi-nyomozónő rajongóinak kedvence. Christie egyik legnépszerűbb főhőse ugyanis rettentően keveset szerepel a könyvben, ráadásul egészen a legvégéig nem is lép be a történetbe. Helyette Jerry Burton, a rokkant repülőgéppilóta kezd nyomozásba, először a névtelen levelek, majd a haláleset kapcsán. Róla és testvéréről, Joannáról viszont keveset tudunk meg, ami számomra elég meglepő volt. Nem megszokott, hogy a nézőpontkarakterek annyira távol maradjanak tőlünk, hogy még a mellékszereplők is kidolgozottabbnak tűnjenek hozzájuk képest.
Vannak kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert félünk a választól.
Bevallom őszintén, rettenetesen alábecsültem a könyvet. Azt hittem, már elég Agatha Christie-t olvastam ahhoz, hogy együtt nyomozzak a főszereplővel, és nekem is legyen saját gyanúsítottam. Szinte a legelejétől kezdve megvolt számomra ez a karakter, a történet előrehaladásával pedig úgy tűnt, egyre több terhelő bizonyíték gyűlik össze ellene. Mellettem szólt az is, hogy neki volt a legjobb indítéka, tökéletesen illett rá a gyilkos profilja, amelyet valamelyik nyomozó vázolt fel a regény egy bizonyos pontján, ráadásul sokáig nem is gyanúsította senki ezt a szereplőt. De túl sokat hittem magamról, és túl kevéssé bíztam abban, hogy Christie képes újat mutatni. Végül olyan megoldása lett a történetnek, amit álmomban sem gondoltam volna.
De egészen más dolog miatt került közel hozzám ez az iromány. Van benne egy eleinte kevésbé hangsúlyos, lassan épülő szerelmi szál is, amely fontos tanulságot hordoz. A főszereplőnk, Jerry ugyanis hajadon, aki bár nem ezt reméli a lymstockban töltött időtől, de végül megtalálja az igaz szerelmet. De a lényeg a két potenciális menyasszony összehasonlításában van. Először a külsőleg gyönyörű lány tűnik fel neki, akit görög istenséghez hasonlít. Egyenesen megbabonázza Jerryt, de amint a lány megszólal, elmúlik minden varázs, hiszen rögtön látja rajta, hogy túl egyszerű személyiség. Ellenben később észreveszi a szépséget a szürke kisegérben, csak mert a lány érdekesebb jellem bárki másnál. A könyvben tehát a karakter győzedelmeskedik a társadalmilag elfogadott szépségideál felett, ami nagyszerű üzenet.
Összességében a Nem zörög a haraszt remek olvasmány. Könnyedebb, mint általában Christie regényei, hiszen beletelik egy kis időbe, mire eljutunk a gyilkosságig, de ettől nem kevésbé izgalmas. Valódi terápiás időtöltés volt, amivel még magamhoz képest is hamar végeztem. És azon kívül, hogy nem ismertük meg eléggé a főszereplőt, semmiféle negatívumot nem tudok felhozni vele szemben.
Értékelés
Oldalszám: 268
Sorozat: Miss Marple 4.
Eredeti cím: The Moving Finger (1942)
Fordította: Prekop Gabriella
Műfaj: krimi
