Alice Broadway: Ink

by - május 21, 2020


Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor először megláttam ezt a könyvet a boltban. Élénken kitűnt a többi kötet közül az ifjúsági polcon a csodaszép borítójával, nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Percekig forgattam a kezemben, hüledezve a tökéletességén, a színvilágon, a motívumokon és az egésznek a harmóniáján, majd mikor megláttam a fülszövegben a „tetoválás” szót, rögtön eldöntöttem, hogy ezt nekem olvasnom kell. Végül nem a boltból jött haza velem, hanem később a könyvtárból, ami utólag kiderült, hogy kiváló döntés volt.

De előbb a sztori. Egy olyan világban járunk, ahol az emberek a bőrükön hordoznak minden információt magukról: a nevüket, korukat, foglalkozásukat, bűneiket, örömüket, bánatukat. Nincsenek titkaik egymás előtt, hiszen a tetoválásaik az egész élettörténetüket megörökítik, így az bárki számára nyilvánvaló. Ennek azonban nem csupán az életükben van jelentősége: haláluk után a bőrüket könyvbe kötik, amely aztán generációkon keresztül tovább öröklődik a családban. A rokonok ez alapján emlékezhetnek rájuk, biztosítva számukra egy amolyan "második életet".

Az alapötlet briliáns, ez tagadhatatlan. Az elképzelés, hogy az emberek egész lénye és múltja a bőrükre legyen tetoválva, visszavonhatatlanul, mindenki számára láthatóan, rengeteg potenciált rejt magában, amely nem csupán a konfliktusokra, hanem a közösségre is vonatkozik. Az Ink ugyanis egy rendkívül egyedi társadalom képét festi le, ahol nincsenek titkok, sem hazugságok, de még bűnözés is alig, az emberek pedig kénytelenek nyíltan, kedvesen viselkedni egymással. Mondhatni ez egy újfajta verziója az ideális társadalomnak. Csakhogy, amint azt már megtanultuk a korábban olvasott disztópiákból, egy ennyire tökéletes rendszer biztosan rohad valahol.

Erre jön rá a főszereplőnk, Leora is. A kezdetben mintapolgárnak számító, nagyratörő álmokat dédelgető lány világa egy csapásra felborul, amikor az apja meghal. Az egyetlen megnyugvást ekkor az a gondolat jelenti számára, hogy a bőrét hamarosan, könyvbe kötve viszontláthatja a polcon az ősei mellett - amennyiben a lélekbíráló eljárás során arra érdemesnek, tehát súlyos bűnöktől mentesnek ítélik őt. Leora eleinte biztos benne, hogy az apja makulátlan életet élt, ám hamar kiderülnek olyan titkok, amelyek után a lány megkérdőjelezi a rendszer ideológiáit és mindazt, amiben valaha hitt.

És ez az a pont, ahonnan több pozitívumot már nem tudok kiemelni erről a regényről.


Először is, a világépítés katasztrofális: alig tudunk meg bármit is róla. Amit mégis, az kimerül pár, a tetoválás hagyományának kialakulásáról szóló legendában (amelyek egyébként teljes koppintásai olyan meséknek, mint a Csipkerózsika és a Pandora szelencéje), illetve néhány, a rendszer működéséhez kapcsolódó helyszínben (pl. a kormányépület, múzeum), azonban mindez édeskevés ahhoz, hogy az olvasó számára megfogható legyen a dolog. Még az sem derül ki egyértelműen, hogy valós helyszíneken, vagy fantáziavilágban játszódik a történet - ha pedig az utóbbiban, miért szerepel benne amerikai uhu bagoly? Meg egyáltalán, mekkora maga az ország? Csak néhány város tartozik bele, vagy esetleg egy egész kontinenst elfoglal? Milyen a technológiai fejlettség? A közeli vagy távoli jövőt idézi, esetleg a múltat? Engem rettentően zavart olvasás közben, hogy ezen kérdések egyikére sem kaptam választ, így nem tudtam sem időben, sem térben elhelyezni a sztorit. Pedig a világépítés a disztópia műfajában talán még a szereplőknél is lényegesebb szempont - gondoljunk csak például a Párválasztóra, az Éhezők viadalára vagy a Beavatottra.

A karakterépítés csak rátesz egy lapáttal a hiányosságra. Egy Goodreads-es véleményben, amellyel maximálisan egyetértek, valaki így fogalmazott: Leorának, a főszereplőnek egyszerűen nincs személyisége. Bizonyításképpen vázolom, miből állt össze nagyjából a regény: Leora nem tudja, mit kezdjen magával, ezért a barátnőjéhez, Verityhez rohan tanácsért. Hisztizik egy sort, hogy őt senki sem érti meg, és senki sem hajlandó elárulni neki az igazságot, aztán hazarohan, hogy a bőrén megjelenő striákon keseregjen. A maradék idejében az apja bőrkönyvét próbálja megmenteni az elégetéstől, amely közben találkozik egy fiúval (mert ugye szerelmi szál nélkül nem YA a YA), és a legkevésbé sem megfelelő kontextusban random beszúr egy-egy idétlen csitris megjegyzést (értsd: "épp most dőlt össze az életem, de vajon Oscarnak van barátnője?"). Tippeljetek, ez alapján mennyi idős lehet a főszereplő! 12? Én is azt mondanám... Az igazság viszont az, hogy 16.

Ezek után nem lepődtem meg, amikor realizáltam, mennyire pocsék maga a kivitelezés is. A cselekmény teljes mértékben logikátlan, a végkifejletnek semmi értelme, a konfliktusok túl erőltetettek, a cselekmény túl egysíkú, és természetesen minden történés tökéletesen kiszámítható. Na de ez nem minden. Az írásstílusa borzasztó: egyszerűen, majdhogynem kisiskolás nyelvezettel van megfogalmazva, tele szóismétléssel és egy-két hibával. Nem hangsúlyozom, mennyire szomorú ez egy könyv esetében.

Ezer bizonyítékot tudnék még felsorolni arra, miért gondolom azt, hogy ez a regény teljesen félrement, de egyrészt az spoileres lenne, másrészt pedig ez a bejegyzés már így is hosszúra nyúlt. Fent csak a legfontosabb elemeket hangsúlyoztam ki, nem tértem ki például a dialógusok abszurdságára (kommédiásként újabban a könyvbéli kommunikációs helyzetekre is érzékeny vagyok), a logikai bukfencekre, vagy éppen arra, miért is probléma egy disztópiában, ha a fő karakter a legnyámnyilább teremtés a világon (mármint abban a műfajban, ahol a főszereplő hatalmakat dönt meg és világokat változtat meg). Olyan apróságokra pedig végképp nem, mennyire bizarr a gondolat, hogy az emberek bőrét a haláluk után lenyúzzák és könyvet készítsenek belőle (erről Ilse Koch jutott eszembe, aki a buchenwaldi zsidók bőrével tette ugyanezt).

Remélem, ezzel a bejegyzéssel nem bántottam meg senkit, akinek esetleg tetszett a könyv, vagy akinek bármilyen formában köze van hozzá. Hangsúlyozom, hogy ez az én egyéni véleményem, és attól függetlenül, hogy számomra óriási csalódást okozott, mások találhatnak benne örömet.

Értékelés


Az Ink számomra egyértelműen az 1 csillagos kategória. Csodálatos a borítója és zseniális az alapötlete, de mindez ilyen igénytelen kivitelezés mellett édeskevés. Egyedül annyi pozitívumot tartogatott számomra az elolvasása, hogy rávilágított, mennyire komplex a disztópia műfaja, és ezáltal mennyi buktatója is van a dolognak, így csak még jobban tudom értékelni az olyan sorozatoknak a világát, mint a Párválasztó, Az éhezők viadala, A beavatott vagy az Útvesztő.


Kinek ajánlom?

Nyugodt szívvel senkinek. Nem gondolom, hogy ez a regény bárkinek is értéket tudna közvetíteni, hiszen elképesztően igénytelen mind megfogalmazás, mind karakterépítés, mind világépítés, mind történetvezetés szempontjából. Ennek ellenére vannak, akiket megfogott a történet a hibái ellenére is, így nem mondom azt, hogy ne tegyetek vele egy próbát. Csupán, hogy szemléljétek kritikusan.

Kiadás: Maxim (2018)
Oldalszám: 336
Sorozat: Ink-trilógia 1. (Dream Válogatás)
Eredeti cím: Ink (2017)
Fordította: Beck Anita
Műfaj: fantasy, disztópia, ifjúsági

Képzelj el egy világot, ahol minden tettedet és életed minden jelentősebb eseményét a bőrödre tetoválják!

Saintstone-ban nincsenek titkok: születésed pillanatától kezdve megörökítik a bőrödön az elért eredményeidet, kudarcaidat és életed minden fontos pillanatát. Vannak megbecsült jelek, amelyek azt üzenik a külvilág felé, hogy jó ember vagy. És vannak szégyenletes jelek, amelyek árulóként megbélyegeznek. Leora az apja halála után abban talál megnyugvást, hogy az apja bőre gyönyörű történeteket mesél. Ez egészen addig tart, amíg Leora föl nem fedez az apja tarkóján egy jelet… a jel a Saintstone-ban elkövethető legnagyobb bűnt szimbolizálja. Leora rádöbben, hogy nem ismerte a saját édesapját. Miközben próbálja az igazságot kideríteni, megismerkedik Oscarral, aki egy bűnöző fia. Ahogy a fiatalok lassan közelebb kerülnek egymáshoz, Leorában úgy erősödik a kérdés: a fiú jelenti majd számára a megoldást, vagy csak bajt hoz a fejére?


Ti szeretitek a disztópia műfaját?
Mit gondoltok, minek kell teljesülnie ahhoz, hogy egy disztópia élvezetes legyen?
Olvastatok mostanában igazán rossz könyvet?

Ha tetszett a bejegyzés, kövess Facebookon és Instagramon! Ha pedig szívesen olvasnál tőlem más témákban, nézz fel a Metaforaszennyezésre! ♥

Talán ez is tetszhet még

0 megjegyzés